Törpék hatalma

– Mindig is kedvelte az írói alakváltásokat. Példa rá előző könyve, a rendkívül sikeres 12 nő voltam című. A Valami fiatal szélhámos című novelláskötetében pedig mintha Gogol, Kafka vagy Örkény bőrébe bújva beszélne a mai magyar valóságról.

– Nyilván használok mintákat, a kedvenceimet újraolvasom, de minden írásnak ki kell izzadnia saját logikáját és zenéjét. Ha valaki azt mondja, hogy úgy írsz, mint Gogol, azzal persze boldoggá tesz, mert Gogolt utánozni amúgy sem lehet. Kafkával valóban sokat foglalkozom, praktikusan is. Kurtág Kafka-töredékeit például rendszeresen újrahallgatom, páratlan csoda: negyven töredék, és az egész életművet lefedi. A Kastély című Kafka-regényből barátommal, Petri Györggyel írtunk színdarabot. Örkény lélegzetvételnyi szövegekből csinált világirodalmat. Tőle leginkább a ravaszságát kell megtanulni, ahogyan ártatlan képpel, látszólag naivan befejezi a történeteit, és közben nyitva hagyja őket.

– Nincs könnyű dolga egy mai magyar abszurd szerzőnek. A hazai közélet őrületeit nehéz lehet írói fantáziával felülmúlni.

– De nem lehetetlen. ’52-ben születtem, több korszakot megéltem már. Látom, miként működnek a Kádár-kori reflexek a jelenlegi oligarchikus vadkapitalizmusban. Ez komoly társadalmi feszültséggel jár, ugyanakkor egy művésznek kimeríthetetlenül gazdag terep. Paradoxon, de igaz.

– Nemrég nyilatkozta: „A legnagyobb művek a katasztrófák idején születnek, ha túléljük azokat.”

– Már önmagában hátborzongató, hogy a túlélés, a puszta fizikai túlélés egy művész életrajzának legfontosabb mozzanata lehet. Hihetetlen, hogy csak nálunk ki mindenkit sikerült elpusztítani. Kafka különben úgy tudott írni legmélyebb szorongásairól, hogy közben jól keresett, kollégái imádták a humorát, a főnökei megbecsülték, őt az apja nyomta agyon. Gyakran látjuk, válságok idején milyen pezsgő a művészeti élet. Görögországba visszaköltözött régi barátnőm nemrég meglátogatott. Azt meséli, még soha nem volt ilyen erős a görög színházi élet. Athénban jelenleg 250 színház működik, noha a színészeket alig fizetik, olykor ingyen dolgoznak. Viszont izgalmas a műsor.

– A kulturális pezsgést ön itthon is tapasztalja?

– Igen, bár sokan felmorzsolódnak az értelmetlenül ostoba, a legrosszabb időket idéző erőszakos térfoglalásban, amellyel a mostani rezsim át akarja formálni a kulturális életet. Komoly veszteségnek élem meg, hogy a Szputnyik feloszlott, és a Krétakör sincs már. Sikerült a függetleneket összeugrasztani azzal, hogy egyre kevesebb pénzt adnak nekik. Klasszikus diktatúraöröm: a hatalmon levő törpék élvezik a koncon marakodó ellenfeleik látványát. Aki mást gondol, mint ők, az ellenség. Másfelől a tehetség nem a gázsitól függ. Nem kívánom senkinek, hogy nélkülözzön és szenvedjen. Csak azt gondolom: a kiélesedő konfliktusok szemlélete jót tehet a művésznek, az elkényelmesedés pedig árthat, miközben tény, hogy egy regény megírásához nagy csönd kell, és sok-sok idő.

– Novelláiban olyan világot ábrázol, amelyben megszűntek a társadalmi értékek, állandósult a káosz. Semmi nem az, aminek látszik. Senki nincs a helyén. A sötét víziókat humorral oldja. Még a könyv fülszövege is azt panaszolja: „Úgy érzem, hogy engem, aki regénynek indultam, kitettek a Taigetoszra.”

– Ez az írás Nagy Boglárka felkérésére készült. Sokszor elmondtam, most is elmondom, milyen nagyszerű szerkesztő.

– Ön is gyakran érzi úgy, nincs a helyén?

– Naná. Minden művészben van hiúság, nagyravágyás. Csak van, aki ezt kellő öniróniával és bátorsággal bevallja. Amikor annak idején Esterházy nyitotta meg a Frankfurti Könyvvásárt, a tévé és az összes újság vele volt tele. Mesélte, hogy egy vezető német lap címoldalon közölte fotóját, mellette Kertész Imre fényképét is, amelyik egy picivel nagyobb volt az övénél. „El volt rontva a napom” – mondta Esterházy nevetve. Én lassú ember vagyok, 49 évesen jelent meg első regényem, az Aki nincs, hét évvel később a Zehuze. Nem kapkodtam el. Ha nem megy az írás, fordítok vagy rajzolok, esetleg fényképezek. Örülök, hogy a Valami fiatal szélhámos borítóján az én képemet használták. Az ablakomból kihajolva fotóztam.

– Ritka adottság, ha valaki ilyen sokoldalú.

– Bárki meg tudná csinálni, ha például naponta rajzolna. A 19. század elején még természetes volt, hogy az emberek muzsikáltak és festettek. Jó, nem volt tévé és nem volt internet sem. De én nem a sokoldalúság miatt vagyok szerencsés.

– Hanem?

– Anyám a szeretetével olyan mennyiségű kémiai biztonságot adott, amiből még ma is megélek. Én voltam a kedvenc. Ami önmagában nem jó pozíció, „agyon is vertek” emiatt párszor a testvéreim. Egyfajta ambíciótlansággal is jár ez, nem kellett megharcolnom a szeretetéért. Ezért is esett jól, mikor a halála előtt szkeptikus megjegyzést tett az egyik írásomra. Emiatt lehet, hogy könnyebben veszem a kudarcokat. Egyszer az ÉS karácsonyi buliján beszélgettem a tényleg nagyon híres filmrendezővel, aki hirtelen odasúgta: „Látod azt az alakot? Egy kanál vízben meg tudnám fojtani. Tizenhét éve rosszat írt rólam.” Nálam a sérelmek feldolgozása maximum 24–48 óra. Nem mindig könnyű, tény. Fizikailag hat. De az én szervezetemben felszívódik.

– Számos novellája mégis a szeretetlenségről és a szabadság hiányáról szól. A Kivégzés című írásában egy rab minden nap halálos ítéletének a végrehajtását várja. Egyszer csak megnyílik a börtön kapuja, és ott találja magát a rácsokon túli világban. Amelyet szörnyűbbnek érez a börtönnél is.

– A novellát egy beszéd ihlette: Down-kórral kapcsolatos konferenciát rendeztek valahol. Ezen egy enyhén Down-kóros lány is felszólalt, elmondta, hogyan telnek a napjai onnantól, hogy fölkel és bemegy a McDonald’sba dolgozni. Minden mondatot így fejezett be: „És ment.” Hogy minden pillanat mekkora küzdelem és mekkora csoda. Minden napunkat a nulláról kell kezdenünk, és minden megmérettetéstől élet-halál függ. A Kivégzést nem sokkal a rendszerváltás után írtam, nyilván benne van az akkori közérzetem. Már sok jel utalt arra, hogy az új világ a várt szabadságot nem hozza el.

– Eltelt huszonöt év, és mintha a novellája a valóságban folytatódna: az ország körül rácsok épülnek.

– A mostani kormány retorikája és törvénykezése voltaképp a Horthy- és a Kádár-korszak ötvözetét akarja megteremteni. A kerítést Orbán legalább annyira nekünk szóló üzenetként agyalta ki. A vasfüggöny mint szándékosan vállalt metafora. És ha ez a szögesdrót kerítés nem épül fel soha, mindegy, mert a kollektív képzeletünkben már felépült. Diabolikus ötlet. Viszont egy jó novellát nyilván lehet írni belőle.