Többsebességes Európa: Magyarország lehet a szegény rokon

A Közös Piac egész konstrukciója a német–francia megbékélésre épült, s azokat a területeket fedte le, amelyeken egykor a frankok és a germánok uralkodtak. Franciaország, (Nyugat)-Németország, a Benelux államok és Észak-Olaszország, ez az igazi Nyugat-Európa. Alapjait még Nagy Károly rakta le a nyolcadik században, az a császár, akit a franciák Charlemagne néven, a németek pedig Karl der Grosse formában tisztelnek.

Ez a térség a gyakori háborúk és az állandóan változó határok ellenére kulturálisan és gazdaságilag mindig összetartozott. Innen indultak el a keresztes hadjáratok, itt született meg a kapitalizmus, a reformáció és a felvilágosodás. A német–francia kiegyezéssel voltaképp nem történt más, mint hogy a politika alávetette magát a térség gazdasági realitásainak. Ez azért is könnyen ment, mert az eredeti Közös Piac öt és fél gazdag ország szövetsége volt, amelyben igazából csak az olasz Dél, a Mezzogiorno számított szegénynek. (Ehhez képest ennek felzárkóztatása is csak részben sikerült, és mindvégig terhes volt a korrupcióval, a maffia és a politika összefonódásával.) Charles de Gaulle francia elnök mindvégig következetesen ellenezte a hivatalosan Euró­­pai Gazdasági Közösségnek nevezett egység kibővítését, nemcsak Nagy-Britannia, de a skandináv államok felvételét is elutasította.

A római szerződés aláírása, 1957. március 30.

A Közös Piacba 1973-ban vettek fel először új tagokat, ekkor kezdődött a bővítések korszaka, amely 2013-ban Horvátország csatlakozásával valószínűleg jó időre véget ért. Az Egyesült Királyság kiválása hatvanévnyi folyamatos integráció után a dezintegráció kezdetét jelenti. Hat évtizeden át kőbe vésett alapelvnek számított, hogy a közösség rendezni tudjon minden válságot, és ha időnként lelassul is az integráció, végül mindig előre megy, és sohasem hátra. A Brexit ennek a végét jelenti, azt a tabut dönti le, hogy az euró­­pai egység egyirányú utca, amelyben lehetnek bukkanók, de soha senki nem hátrál ki belőle.

Ha tárgyilagosak akarunk lenni, akkor el kell ismernünk, hogy nyugati szemmel az időközben Európai Unió­­vá átkeresztelt szervezet válságának egyik oka a keleti bővítés volt. (És persze a görögök felvétele az eurózónába.) Mindkét döntést alapvetően politikai szempontok indokolták: a hidegháború lezárása, az új demokráciák befogadása a nyugati közösségbe s az orosz befolyás megelőzése. A briteknek nem a hollandok, hanem a lengyelek, a magyarok, a bolgárok miatt lett elegük az EU-ból, a németek nem a luxemburgiakat, hanem a görögöket vádolják pazarlással és lustasággal. Ezeket az ellenérzéseket jó ideig elhomályosította a gazdasági növekedés és az európai egység felett érzett eufória. De a hosszan elnyúló gazdasági és pénzügyi válság kikezdte az uniót összetartó konszenzust.

Ennek biztos jele volt, amikor az erősödő nacionalizmus hatására a tagállamok kormányai egyre hangosabban kezdték el bírálni az Európai Unió amúgy általuk létrehozott intézmé­­nyeit. Az Európai Bizottság összes biztosát a kormányok delegálják, az Európai Parlament tagjait a nemzeti pártok választatják meg és a végső döntéseket mindig a tagállamok állam- és kormányfői hozzák meg. Az „uniós bürokrácia”, „a tagállamok fölé terpeszkedő Brüsszel” ezért színtiszta hazugság, tudatos becsapása a választóknak. De mivel ez a hazugság működik és a választók könnyen becsaphatók, az uniós intézmények iránti bizalom folyamatosan csökkenni kezdett.

E két folyamat egymást erősítette. A keleti bővítés és a vele járó belső migráció nélkül nincs Brexit, és a tagállamok kormányai közül többen maguk is meglovagolták a nacionalista, unióellenes hangulatot. Az Európai Bizottság által a napokban kibocsátott Fehér könyv erre a helyzetre kínál névlegesen öt választ. Lényegében azt mondja a tagállamoknak, hogy ha nem tetszik nektek az EU jelenlegi formája, akkor válasszatok ki helyette egy jobbat. Legyen kevesebb az integráció, csökkentsük a közös politikák számát, erősítsünk meg néhány területet és hanyagoljunk el másokat, illetve ezzel ellentétben alakítsuk egy államszövetséggé az Európai Uniót. És ott az ötödik változat, a többsebességes Európa modellje. Aki részt akar (és tud) venni a gyorsabb integrációban, az csatlakozzon hozzá, aki nem, az maradjon kint a periférián. Nem kell nagy uniós tapasztalat ahhoz, hogy belássuk: ez az opció az egész Fehér könyv és a mögötte álló politikai, gazdasági erők célja.

Ne csapjuk be magunkat olyan mesékkel, hogy a Fehér könyv a „sértődött eurobürokraták” kifakadása a nemzetállami kritikák ellen. Jean-Claude Juncker bizottsági elnök a kemény magot jelentő nyugat-európai gazdasági és politikai elit egyik befolyásos képviselője. Két évtizeden át volt a luxemburgi adóparadicsom miniszterelnöke, súlyos titkok és nagy játékok ismerője. Kabinetfőnöke, Martin Selmayr pedig elég nyíltan a német gazdasági és politikai körök emberének számít. Nem véletlen, hogy vannak, akik a Juncker-bizottságot inkább Selmayr-bizottságként emlegetik.

Sobotka, Szydło, Orbán és Fico a legutóbbi V4-csúcson  MTI Fotó

A fejlett nyugat-európai országoknak a többsebességes Európa az érdekük. A fejletlenebb tagállamok, így hazánk piacát már régen megszerezték maguknak, országainkból kimazsolázhatják a jó és fiatal munkaerőt és hozzánk telepíthetik a környezetszennyező, idejétmúlt iparukat. Az integráció elmélyítéséhez, a közös adó- és szociálpolitikához, a nyugdíjak harmonizálásához, az egységes pénzügyi rendszerhez pedig amúgy is nagyjából egyforma fejlettségű országok kellenek. Így örömhír számukra, ha a kelet-európai nacionalista vezetők, élükön Orbán Viktorral és lengyel elvbarátaival nyíltan nemet mondanak az integráció elmélyítésére. Legfeljebb azt nem értik meg, hogy a magyar és a lengyel választók miért nem kérnek a nyugat-európai típusú integrációból, az ottani jóléti és civilizációs eredményekből. De nyilván azt gondolják, legyen ez a mi bajunk. Ebben kétségtelenül igazuk is van.

Nem véletlen, hogy a többsebességes Európa opcióját azonnal üdvözölte a francia, a német és a cseh kormány. Az előbbi kettő ezzel a saját terve mellett állt ki, a csehek pedig azt szeretnék, ha felférnének a gyorsított integráció vonatára, és ezzel végleg elhúzhatnának a bús Kelet-Európából. Az eurózónába már bejutott kelet-európai országok (Szlovákia, Szlovénia, a balti államok) monetáris értelemben máris a gyorsított integráció részei. Így ha Magyarország valóban kimarad az integráció elmélyítéséből, ha a „nemzeti utat” választja, akkor Lengyelországgal, Romániával és Bulgáriával együtt az EU szegény rokona, könnyen kizsákmányolható perifériája marad.

Miért választja Orbán Viktor mégis ezt az opciót? Ne gondoljuk, hogy egyszerű butaságból. Sőt. Pontosan felmérte, hogy ha hazánk lemond az integrációról és a vele járó közös szabályokról, akkor ő és a klientúrája háborítatlanul uralkodhat Magyarországon. És bár az integrációval az ország összteljesítménye javulna, a fideszes oligarchia által megszerezhető vagyon mértéke az EU kontrollja miatt csökkenne. Így részükről kétségkívül a nemzeti bezárkózás a legjobb opció. Ha megőrzik a hatalmukat, akkor biztosan kimaradunk a gyorsított integrációból.