Tisztelt Főszerkesztő Úr!
Eddig még nem olvastam szamárságot az újságban, de most ez is megtörtént.
A múlt heti számban elképedtem Bonifert Mária cikkén a ballib értelmiségről. A politikai szimpátia szerinti elfogultság rendben van, elvégre mindenki azt ír, amit akar. Azonban Magyar Bálint oktatáspolitikáját vagy Horváth Ágnesnek az egészségügyet átalakító, ellenvéleményt nem tűrő tevékenységét érdemként interpretálni több mint elfogultság. Ez egyszerűen tévedés.
Mindkét „reformer” munkája megítélhető objektív mércék alapján. Az oktatás ügye, az alsófokútól a felsőfokúig, olyan belövést kapott, amely egy-két év alatt nem hozható helyre. Liberálisnak mondott, de alapvetően zavaros gondolatok alapján történt meg az átszervezés, amelynek során amerikai klisék adaptálatlan bevezetését véltem felfedezni.
Az egészségügy átalakításának eredménye láttán sem nehéz szakmai melléfogásokat, kierőszakolt és nem kiérlelt megoldásokat találni.
Könnyű volna mindent az alulfinanszírozásra fogni, elvégre válság van, de mondja meg valaki, hogy a válság miatt vannak tele az egyetemek nem oda való diákok tömegeivel (fejkvóta), vagy csökkent jelentősen az oktatás színvonala, az oktatók fizetése, vagy nőtt az oktatók leterheltsége, került lehetetlen helyzetbe az egyetemi kutatások finanszírozása (az ipari partnerek bevonásának nyakló nélküli erőltetése)? Minek ide nyolcvan felsőoktatási intézmény? A tömeges orvoselvándorlás (Anglia, Norvégia, Németország) nem a válság miatt folyik már évek óta, hanem az alapvetően elrontott reformfolyamat, az egzisztenciális ellehetetlenülés miatt.
Vállalom a demagógiát: miféle reform az, hogy egy tanársegéd, aki most alapít családot, havi 110 ezer forintot keres, vagy egy klinikai főorvos ötvenévesen, napi 10-12 órai munkával, óriási felelősséggel 150 ezer forintot? Van valaki ebben az országban, aki komolyan gondolja, hogy ezek sikerek?
Üdvözlettel:
Elek István
egyetemi docens
