Tele a rendszer agresszív szereplőkkel

– Milyen erkölcsi állapotban van jelenleg a magyar orvostársadalom?

– Eleve nem beszélhetünk homogén orvostársadalomról. A korábban létező egységes hivatásrend fragmentálódott, polarizálódott, egy vidéki szakrendelőben, illetve egy fővárosi magánklinikán dolgozó orvos munka- és életkörülményei alig hasonlíthatók össze. Így nem meglepő, hogy a korábbi szakmai-etikai szolidaritás is elveszett. Kevés az együttérzés a betegekkel, de egymással is. Régen elképzelhetetlen lett volna, hogy egy kórházi folyosón a betegek előtt az orvosok dehonesztáló jelzőkkel illessék a kollégájuk munkáját. Ma ez mindennapos. Nem csoda, hogy jelentősen csökkent a szakma presztízse.

– Mi az oka a szétesésnek?

– Az orvosi hivatás presztízse akkor a legerősebb, ha a gyógyító munka alapja az önzetlenség és a kölcsönös bizalom, ha az orvos szolgálatként fogja föl a munkáját. A „gyógyító küldetés” azonban a modern társadalomban mintha anakronisztikusnak tűnne: az orvos munkája közönséges pénzkereső tevékenységgé vált az egészségügy nagyüzemeiben, maga az egészség megvásárolható árucikk, a betegből pedig fogyasztó lett. A sikeres ipari társadalmakban az állam – mint tulajdonos – a gyógyító orvoslást és a közegészségügyet egységes irányítás alá vonta, aminek következtében a hatósági szemlélet mindkét területen meghatározóvá vált, tovább rombolva az orvos-beteg viszonyt.

Fotó: Bazánth Ivola

– Visszaszerezhető a szakma presztízse?

– Muszáj visszaszerezni. Sokan vallják, hogy az egészségügy problémáinak rendbetétele a bérharc sikerén, a gazdasági feltételek javításán, a szervezeti keretek modernizációján múlik, de én úgy gondolom, valójában csak akkor sikerülhet, ha egyúttal megtörténik az orvosi hivatás kötelezettségeit és felelősségét magába olvasztó erkölcsi értékrend helyreállítása, kimunkálása, ha tetszik, modernizálása.

– Milyen gyakran kerül etikai csapdába egy orvos?

– A gyakorló orvos dilemmák között él, naponta hoz olyan döntéseket, amelyeknek nemcsak szakmai, hanem erkölcsi vonatkozásuk is van. Napi munkám során minden egyes betegről el kell döntenem, hogy vállalható-e az altatása. Visszafordíthatatlan döntéseket hozok, és nekem is szembe kell néznem a következményekkel.

– Felkészítik erre az orvostanhallgatókat?

– Sok mindenre felkészítik a leendő orvosokat, arra viszont nem, hogy az egyetemen tanult etikai megoldások nem vagy másképp működnek a gyakorlatban. Hiába tanulja meg a hallgató, mit kell tenni egy adott eljárásban, ha például a kórházában nincsenek meg hozzá az előírt feltételek. Nemcsak szakmai, hanem etikai kérdés is, hogy kényszerhelyzetben hogyan és milyen mértékben tér el az orvos az elfogadott protokolltól. Ha pedig eltér, minden felelősség az övé: ha baj lesz belőle, nem a rendszeren, hanem rajta verik el a port.

– Vagyis az orvosok folyamatos stresszben élnek?

– Inkább frusztráló, hogy a leghatékonyabbnak ítélt megoldásokat sok esetben nincs mód alkalmazni. A média rendre beszámol a legújabb eljárásokról, a különböző betegségek újfajta kezelési lehetőségeiről, amit aztán a beteg a saját orvosán kér számon. Ez különösen akkor nyomasztó, ha egyébként szakmailag valóban indokolt lenne az új terápia vagy eljárás alkalmazása. De fordított példát is tudok említeni: megkíséreltem jelezni az érintett fórumoknak, hogy a mentőszolgálatnál csak akkor használhassanak egy speciális légzésbénító gyógyszert és légútbiztosító eljárást, ha szakképzett orvos is van a mentőcsapatban. Új és hatékony módszerről van szó, ha az alkalmazásnak megvannak a személyi és egyéb feltételei. A szóban forgó légzésbénító szert műtői felhasználásra fejlesztették ki eszközös légútbiztosításban jártas orvosok számára. A hazai mentőgyakorlatban azonban nem általános az orvosi jelenlét. Szakmaetikai kérdésnek tartom, hogy az új eljárást csak erős kontroll alatt, hiánytalan szakmai és személyi feltételek mellett lehessen alkalmazni.

Matkó Ida

1943-ban született, anesztezio­­lógus, egyetemi oktató, vállalkozó. A szegedi egyetemen diplomázott, PhD-fokozatát a budapesti Semmelweis egyetemen szerezte 1997-ben.

Több mint húsz éven át elnökként irányította a betegjogok érvényesülésével foglalkozó Szószóló Alapítványt. 1998 és 2008 között a Semmelweis Egyetem Szívsebészeti Klinikájának intenzív osztályát vezette. 2008 óta a kaposvári Kaposi Mór Oktatókórházban dolgozik.

Munkásságát számos díjjal ismerték el, 2005-ben megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet.

– Az orvosok mentális állapota mennyiben függ a munkahelyük színvonalától?

– Alapvetően. Azokban az intézményekben, amelyekben a gyógyítás feltételei jobbak az átlagnál, kimutathatóan nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb a légkör. Értelemszerűen ritkábban kerülnek olyan frusztráló helyzetbe, hogy a szakmai döntéseiket felülírja a lehetőségek hiánya.

– Ilyen szempontból mely szakterületeken a legjobb a helyzet?

– Nincsenek kivételezett területek, Magyarországon évtizedek óta elsősorban az adott intézmény menedzsmentjétől függ a működés színvonala és az is, hogy ott melyik profil lesz a legerősebb. Tapasztalataim szerint a dolgok azon múlnak, hogy az érintett intézményvezető milyen politikai vagy személyes kapcsolatokat ápol az aktuális kormányzati-egészségügyi adminisztrációval. Így aztán, mondjuk, egy szülészeti-nőgyógyászati osztály felszereltsége és színvonala nem attól függ, hogy Budapesten működik-e, vagy egy kisvárosban, hanem az adott intézményvezető érdekérvényesítő képességétől.

– De azért az kimondható, hogy a magánintézményekben dolgozó orvosok kiegyensúlyozottabbak, mint az állami szférában dolgozók?

– Látszólag igen, hiszen az orvos-­beteg viszony szabályai tisztábbnak tűnnek a magánegészségügyben: ott az árlista, nem éri meglepetés a pácienst. Csakhogy a magánklinikán dolgozó orvosok többsége állami intézményekben is praktizál. Nincs személyes tapasztalatom, de jó volna tudni, hogy a közalkalmazott orvos hivatástudata hogyan változik meg a magánorvoslásban. Azt is orvosetikai kérdésnek tartom, hogy egy vezető az állami intézetében eltűri, hogy a vizsgáló előtt naponta 70-80 ember – szó szerint – lökdösi egymást, semmit nem lép az áldatlan állapotok megszüntetése érdekében, és ugyanez a kolléga a délutáni magánrendelésén az empatikus arcát mutatja a három fizető betegnek.

– Nem lehet könnyű ugyanolyan figyelemmel fordulni egy hajléktalanhoz, mint egy VIP-beteghez.

– De, ugyanolyan könnyű. Szépen is néznénk ki, ha altatáskor különbséget tennék a betegek között a társadalmi státusuk alapján! Én legalábbis nem tudok másként beadni egy gyógyszert vagy egy altatási eljárást választani és alkalmazni. Gondoljon csak egy pilótára: repülőgépet sem lehet aszerint vezetni, hogy ki ül rajta. Aki ezt nem képes elfogadni, ne menjen orvosnak.

– Igen, de azzal naponta szembesülnie kell egy orvosnak, hogy a szegényebbek gyógyulási esélyei jóval rosszabbak, mint a tehetős polgároké.

– Ez komoly etikai probléma, amelynek kezeléséhez társadalmi szintű cselekvésre van szükség. Magam is tapasztalom, hogy a kaposvári kórházban épp a legkisebb falvakban élő legszegényebb emberek maradnak el a vizsgálatokról, szűrésekről. Nyilván annyi pénzük sincs, hogy beutazzanak a megyeszékhelyre. Orvosként nem tehetek mást, mint hogy adott esetben támogatom például a szűrőjáratok megszervezését. Egy eldugott kis somogyi faluból nem biztos, hogy bejutnak a nők az emlőrákszűrésre, ha szűrőbusz megy ki a lakóhelyükre, nagyobb valószínűséggel működik a prevenció. Ugyanakkor nem igaz az, hogy egy orvosnak ne lenne mozgástere egy konkrét betege ellátásakor etikai vonatkozásban is. Meggyőződésem, hogy az orvoslás emberi oldala jelenleg árnyékban van. A beteggel való verbális és érzelmi kommunikáció, a részletes tájékoztatás sokat segít a páciens helyzetén, csökkenti a szorongását. Ez nem pénzkérdés. Az ellátórendszer tele van agresszív szereplőkkel mindkét oldalon. Épp ezért a jó irányba tett minden apró mozzanat számít. Valahogy segíteni kell magunkon, oldani a felgyülemlett feszültséget, megteremteni a gyógyításhoz szükséges légkört.

Fotó: 168 Óra archív

– A hálapénzrendszer is alapvetően etikai problémának tűnik.

– Én nem venném ide a hálapénz ügyét. Számtalan tanulmány bizonyítja, hogy a hálapénzkérdés megoldható lenne, megvannak az ehhez szükséges eszközök, tudás, tapasztalat, nemzetközi minták. A rendbetételhez politikai akarat szükséges, vagyis ez állami feladat. Határozott véleményem azonban, hogy végzetes cél- és szereptévesztés az, ha a gyógyító orvoslás a bérharcban és a hálapénzrendszer elleni küzdelemben keresi etikai azonosságát, és ebben látja erkölcsi alapértékeinek reparálását. Mégpedig azért, mert egyelőre feldolgozatlanok a modernizáció és globalizáció orvoslásra gyakorolt hatásai.

– Melyek ezek?

– A külső szemlélő számára legszembetűnőbb változás az orvosi hivatás demisztifikációja vagy szekularizáció­­ja. Minden szemlélő számára nyilvánvaló, hogy a „gyógyító küldetés”, amely az orvos munkáját dicső fénybe vonta és magas társadalmi presztízst biztosított, nincs többé. A posztmodern társadalmakban minde­­nütt szkepszis övezi a hagyományos felfogást, hogy az orvoslás altruista szolgálat. Meggyőződésem, hogy az orvosoknak és a betegeknek egy új társadalmi szerződést kell kötniük, amely részben visszatér a két fél viszonyának hagyományos értelmezéséhez. A hivatás jövője azon múlik, hogy képesek leszünk-e megújítani a tradicionális orvoslás elemeit, létrehozni a magas szintű szaktudás és a szolgálatként értelmezett gyógyítás szintézisét. Hogy az erkölcsi alaptéziseinket összhangba tudjuk-e hozni az egészségtudomány szédületes tempójú fejlődésével.