Sztárparádé

A Bécsi Staatsoperben régi hagyomány (és tudjuk, az osztrák fővárosban nincs szentebb dolog a hagyománynál), hogy egy-egy operarendezést hosszú évekig műsoron tartanak ugyan, de évről évre vadonatúj szereposztással rukkolnak elő. Így aztán minden évben afféle szinte premiernek lehetnek tanúi mindazok, akik a fényes császárvárosba vetődnek, de a helyi bérletesek, a törzsvendégek is új előadást élvezhetnek így. Mert – erre az operaház vezetése gondosan ügyel, s az igényes bécsi közönség ezt el is várja szinte – minden új előadás egy új sztárparádé egyben: a cél az, hogy mindig a legjobb, a legdivatosabb, a legmagasabban jegyzett énekeseket sikerüljön Bécsbe csábítani. (Egy kicsit olyan az egész, mint az átigazolási időszak a topfutballcsapatoknál – ilyenkor az egész szurkolósereg azt találgatja, vajon ki ölti fel a következő idényben kedvenc csapatuk mezét.) 2016 különösen jól sikerült ebből a szempontból a bécsi operának, hiszen (hogy csak egy példát említsünk) a Pierre Audi által rendezett nagy sikerű Rigoletto-előadásban egyszerre láthatta a közönség a színpadon Juan Diego Flórezt, Carlos Álvarezt és Olga Peretyatkót, s a három sztár valóban fergeteges, felejthetetlen estét varázsolt Verdi halhatatlan zenedrámájából.

Mindhárman most vannak pályájuk csúcsán, mindhárman sokszor, sok helyütt adták már ezeket a szerepeket (Flórez természetesen a mantuai herceg, Álvarez Rigoletto, Peretyatko pedig Gilda szerepét), mindhármukat a legelsők között jegyzik a mai operai sztártőzsdén, és mégis, vagy tán éppen ezért, példamutatóan tudnak és akarnak együtt, egymásért játszani, gyakran lemondva a pillanatnyi tapsokról, ettől lesz végig feszült a dráma. Más kérdés, hogy az elragadtatott bécsi közönség – főleg a második felvonástól – szűnni nem akaró tetszésnyilvánításokkal növeli a terjedelmet. (De újrázás így sincs, pedig Flórez, tudjuk, hajlamos az ilyesmire: ő volt az, aki a milánói Scalában megtörte a hetvenéves tabut, de neki, tudjuk, még ezt is elnézték.)

Verdi, ha élne (alig múlt volna kétszáz, nem kor az egy klasszikusnál), elégedetten dőlt volna hátra ezen az estén. Éppen így képzeltem, dünnyögte volna maga elé.

Nádas Sándor