Szomorúak a pálinkagőzben pácolt barátságok

Minden ízében és minden izében ismerős történet, valamiféle ménkű nagy boldogtalanságról itt, Kelet-Európában. Fanyar életképek laza füzére a rendszerváltott országból, ahol erőművek árnyékában, panelok rengetegében élnek tovább a rozsdatemetők romló népei. Iszákosak, áldozatok, idegbetegek, másra sóvárgók, megtörtek és házasságtörők, punkok és simán csalódottak, beilleszkedni képtelenek: városi Robinsonok és kénytelen munkanélküliek. Megviselt nemzedék, átmeneti tragédiákban.

Nincs itt drámai vétség, amiért bűnhődniük kéne. Nem is olyanok a sorsok errefelé, hogy az ember maga szabhatná ki – ha tévesen is, de heroikusan – a maga útját. Itt csak megesnek a dolgok. Hogy valaki a hetediken megőrül: nem saját döntése. (Egyedül Hamlet próbálkozott a saját kezű megbolondulással, de neki sem hitték el.)

Szépek errefelé is a szomorú nóták, szomorúak a pálinkagőzben pácolt barátságok, a hajnalban botladozva összecsukló térdek. S így nő a hajlam a magunk siratására, kerekedik büszkesége az önpusztításnak, amint a film egyik szereplője mondja is, egy Amerikából hazatért cseh, merthogy ez az egész reménytelenség egy valódi cseh filmben látható. S mint látható: egymástól lopjuk a bánatot: amint négy-öt cseh összehajol...

Valami boldogság kellene, mondják, mint nálunk mondták: valami Amerika. Ahol nemcsak kell, de lehet is élni. „Amerika, az aranyhímű távol.” Aki elmegy, elszakad. Aki viszszajön, a boldogtalanságra jön vissza. Vagyis ott van, ahonnan elindult.

Szép, szomorú, lassú film. Itt-ott magunkra ismerhetünk: a kulissza cseh, a sors magyar (is).

(Rendezte Bohdan Sláma.)