Szöllősi György: Sok titulusom van, és ez sokakat irritálhat

– Valaha a sportújságírás irodalmi rangú műfaj volt. Olyan klasszikusai voltak, mint a pozitív kifli apostola, Feleki Laci bácsi. Varga és Albert konfliktusa az És hasábjaira is feljutott. Amit ön gyakorol, az inkább a szervezetfejlesztő menedzser posztjának felel meg.

– Ha már a klasszikusokat vesszük: a Nemzeti Sportot napilappá változtató Vadas Gyula egyszerre volt újságíró, laptulajdonos és sportdiplomata, vagy említsem az MLSZ-elnök Szepesit? Valóban sok titulusom van, és ez sokakat irritálhat, de alapvetően mindig is sportújságíró voltam és maradtam, sajtófőnökként és főszerkesztőként is mindig írtam. A címek mögött a feladat ugyanaz. Minden, amit teszek, a sporttal, a focival, az Aranycsapat örökségével kapcsolatos. Ez foglalkoztatott akkor is, amikor kezdő újságíró vagy még csak szurkoló voltam.

– Mindig tudatos pályaépítő volt?

– Én csak futballista szerettem volna lenni, mint akkoriban még sok fiú. Erre a belvárosból amúgy nem sok esélyem volt, de a kortársaim már általában egy lepusztult sportstruktúrába nőttek bele. Némi öniróniával úgy szoktam összefoglalni a pályám, hogy aki nem elég jó, azt beállítják a kapuba, aki ahhoz is tehetségtelen, azokból lesznek a játékvezetők, aki ott sem áll helyt, az a sportújságíró.

Fotó: Kovalovszky Dániel

– A magyar futball mindig féloldalas volt. A sikerek a múltban gyökereztek, a katasztrofális égések a jelenben történnek.

– Ezért örültem annyira, hogy a Nemzeti Sportnál a régi idők focijával foglalkozhattam. Periférikus területnek számított, jóllehet akkor már a régiek képviselték a világszínvonalat.

– Ki hitte volna, hogy ez még vezető szakág lesz?

– Nem múltba révedésről van szó, egyszerűen arról, hogy a múlt században a világot megváltoztató magyar futball örökségét máig nem dolgoztuk fel. Csak most kezdődik igazán a munka: külföldről jönnek be Guttmann-, Erbstein-könyvek, olaszok, katalánok hívják föl a figyelmünket Weisz Árpád vagy Kubala László életművére. Tizenkét éve írtam az idehaza a harmadik kiadásánál járó, angolul egy brit kiadó által is megjelentetett és két éve a Guardiannél az év legjobb sportkönyvei közé választott Puskás-könyvet. Ez a könyv lett az alapja Almási Tamás dokumentumfilmjének.

– De a csúcsra most ért fel a rendkívüli és meghatalmazott nagyköveti címmel.

– Elismerem, kicsit patetikusan hangzik.

– Mi tagadás, ironizálnak rajta.

– Ez egy kétszáz éves formula, a bécsi kongresszus óta minden nagykövetnek, vezető diplomatának ez a rangja.

– Hol lesz az az állomáshelye?

– Nem állomáshelyem, ügyem lesz, amit utazó nagykövetként képviselek. Így tettem eddig is. Ez az ügy a Puskás-hagyomány, továbbá a világban szétszóródott nagy egyéniségek emlékének kutatása, ápolása.

–  Ez a múltban vitathatatlanul létezett. Hogy létezik-e ma is, abban bizonytalan vagyok.

– Nem az történt, hogy kreáltak egy díszpozíciót, amit valahogyan meg kell próbálnom tartalommal megtölteni, hanem régóta dolgozom egy ügyön, ami most súlyt, rangot, tekintélyt kapott.

– És mellesleg ott is hagyta a hőn szeretett akadémiát, mert a Nemzeti Sport főszerkesztője lett. A futballmagazin mellett.

– És nagykövetként folytatom az akadémián elkezdett munkát, ápolom az ott kiépített nemzetközi kapcsolatokat a Real Madriddal, a FIFA-val. A FourFourTwo-t még csináljuk, igen, s a szerkesztőség jelképes otthona valóban az akadémia.

– Nincs ez a Puskás-kultusz túlhabozva? 2006 decemberében, amikor Puskás Ferencet temették, hatalmas felhajtás volt. A stadionban állt a ravatal, volt gyászhuszár, tévé, Bazilika, püspök, Koltai Gábor. Négyezer ember ment ki.

– Mondjuk ritka, akinek a temetésére nálunk a közelmúltban több tízezren kimentek – mert az Andrássy úton ekkora tömeg kísérte a koporsót –, de nekem máig fájdalom, hogy nem volt tele a stadion.

– Ugyan. Tél volt, köd volt. Vagy unta már az egészet nép.

– Az igazi ok, hogy az akkori kormány pár héttel korábban a forradalom ötvenedik évfordulóján brutális támadást vezényelt a békés megemlékezők ellen. Az országban szörnyű volt a hangulat, senki nem akart tömegrendezvényre menni.

– És nem mertek kimenni egy dísztemetésre?

– Először is, a városban már rengetegen voltak, még többen kísérték az élő közvetítést. A felemelő ceremóniát pedig éppen a minap emlegette Amancio, a Real legendája, Puskás barátja. Méltó búcsút sikerült szerveznünk, még akkor is, ha a pénz nagy részét az ellenzéki önkormányzatok dobták össze. Ahhoz képest persze kevesen voltak, hogy mondjuk George Best temetésén Belfastban majdnem százezren vettek részt. Ennek okát viszont a sajátos történelmi, politikai háttérben kell keresnünk: először letagadják Puskásnak a létezését is, majd amikor nemzedékek elfelejtik, azt mondják, hát nem érdekel senkit. Miközben a Real szobrot állít neki, a FIFA díjat alapít, minden nemzetközi listán a legnagyobbak közé rangsorolják.

– De ki nyomta el szegény Puskást? Mindig jóban volt a hatalommal. Néphadseregünk őrnagya volt. Megistenülve tért haza.

– Minden hatalom megpróbált vele jóban lenni. A nimbuszához képest egyébként például a hazai anyagi megbecsülése a vicc kategóriába tartozott, ahogyan a honvédosokra kényszerített katonásdi is. A politika volt Puskásra rászorulva, nem fordítva.

– Puskás egészen jól bírta.

– Ez a népszerűség felelősséggel is járt. Puskás a legsötétebb ötvenes években igazi csapatkapitányként viselkedett, és nemcsak a Honvéd vagy a válogatott kapitányaként, hanem minden magyar sportoló szószólójaként. Intézett lakást, hozott ki börtönből embereket, még a koncepciós perben halálra ítélt Szűcs Sándort is megpróbálta menteni.

Elismerem, nem Puskás dolga volt rendszereket megdönteni. Ám amikor Franco rendszere kérte, első szóra beöltözött a spanyol nemzeti mezbe.

– Négyévnyi madridi szereplés után, egyetlen világbajnokságra, s kikötötte, hogy a magyarok ellen nem játszik. Magyarország, mint minden emigránstól, tőle is megvonta az állampolgárságot. A hivatalos Magyarország megtagadta és letagadta, de a magyarsághoz való viszonyát mindig külön tudta kezelni: külföldi interjúkban nem hagyta provokálni magát, minden magyarnak hatalmas odaadással segített. Élete végéig őrizgette azt a ’63-ban kapott határozatot, amelyben arról értesítik, hogy a katonai ügyészség lezárta az ellene indított nyomozást a szökési ügyben. Katonatisztként ugyanis a fennálló törvények értelmében halálra is ítélhették volna. S Magyarországon nem ismerik eléggé Puskást. Torz kép él róla, érdemes lenne őt megismerni. Ezért írtam könyvet, ezért készítjük az Andy Vajna által bejelentett játékfilmet.

– Kövezzen meg, a hat-három mítoszát is unom. A könyökömön jön ki.

– Mert a negédes nosztalgiázásnak valóban semmi értelme. Vi­­szont tanulságos megnézni, mi­­ként épültek fel komplett képzési rendszerek a magyarok által játszott szuperfoci tanulmányozásával, miközben itthon senki sem láthatta magát a teljes meccset. 1996-ban jutott eszébe a BBC-nek – még mindig nem nekünk –, hogy nem akarjuk-e esetleg megnézni.

– Túléltük. Mindenki megveheti DVD-n az önök jóvoltából. Elismerem, a visszahúzós csel zseniális volt. Magából a filmből nekem az jön át, hogy – bár Anglia kilencven évig veretlen volt – az általunk legyőzött csapatuk gyönge kis alakulat volt.

– Ez egyszerűen nem igaz, fantasztikus csapatot győztünk le. Ott volt az első aranylabdás, a a varázslatos Matthews, a csapatkapitány, Billy Wright, akinek nem véletlenül áll szobra a Wolves-stadion előtt, Tom Finney-ről akkora képet láttam a Preston stadionján, amekkorát még egy Aranycsapat-játékosról sem sehol. Nem beszélve Sir Alf Ramsey-ről, aki szövetségi kapitányként világbajnok lett Angliá­­val. Lám, sok még a közkeletű tévedés, s a jelenlegi kormány kellett ahhoz, hogy Puskás a nemzeti panteonban méltó helyet kapjon.

– Maga Puskás csodálkozna a legjobban azon, hogy a NER rendszerében ideológiai építőkocka lett. Reménytelenül apolitikus figura volt.

– Valóban kerülte a politikát, a Puskás Intézet egyik dokumentuma a levél, amelyet volt fodrászának, Benyák Bercinek írt. A fodrász valami politikai kérdést feszegetett, amire Puskás azt írta: „Nézze, Bercikém, nekem egyetlen politikám van: a futball és az, hogyan kell sok pénzt keresni.” Orbán Viktorral is a foci révén került kapcsolatba: edzője volt a parlamenti csapatnál.

– Képzelem azokat az edzéseket. Baj persze nem is Puskással van, hanem azzal a fordulónkénti tizenkétezres össznézőszámmal, amely egy cseppet sem igazolja a futballra fordított elképesztő kormányzati pénzbefektetést.

Az elképesztő pénzbefektetés annak az elképesztő adósságnak a törlesztése, amely az elmúlt évtizedekben felhalmozódott. Amit a futballból kivettek, sosem forgatták vissza. A futball korántsem olyan népszerű, mint amilyen lehetne. De így is a legnézettebb hazai sportág. Az igazolt magyar sportolók hetven százaléka futballista. A foci tehát akkor is politikai kérdés, ha nem akarjuk, hogy az legyen. A Gyurcsány-kormány közönyének politikai üzenete az volt, hogy a foci nem számít, a kormány nem tud vagy – a haza­­fias közösségeket romboló kádári politika folytatójaként – nem akar mit kezdeni vele. A Bozsik-programot szóban dicsérték, miközben felbontották az összes ott dolgozó edző szerződését, máig ható, mérhetetlen károkat okozva. A stadionrekonstruk­­ciót is brutálisan leállították.

– Építeni még csak menne, de ki fogja ezeket az üres betonteknőket fenntartani? És ki fogja használni?

– A színházak fenntartása is sok pénzt emészt fel. Mégis úgy illik, hogy egy megyeszékhelynek legyen társulata, kőszínháza, a fővárosnak Nemzeti Színháza, amit szintén a polgári kormány épített.

– Tudom, ön „hívő taoista”. Pedig a tao-támogatás nem más, mint bújtatott lopás.

– Nagyszerű találmány. Segít abban, hogy egymásra találjon a helyi sport és a magángazdaság. A nyereséges vállalkozás maga dönt a profitja egy részéről, nem az államnak fizeti be adó formájában. Ez valójában adócsökkentés, ami egyébként liberális eszmény.

Fotó: MTI

– Biztos, hogy úgy alakultak a dolgok, ahogy a miniszterelnök meghirdette? A Puskás FC csapatában, amely akadémista csapat lenne, egy szál akadémistát sem látni. Látni viszont légiósokat.

– A magyar futball is keresi a megújulás útjait. De harminc év után kint voltunk egy világversenyen, s a pótselejtezőn éppen egy Puskás-akadémista, Kleinheisler László szerezte a győztes gólt Nor­­végiában, ez jelképes erejű.

– Azért nem tudom nem megjegyezni, hogy a legnagyobb tao-függő a miniszterelnök faluja.

– A magáncégek oda adják a pénzüket, ahova épp akarják.

– Ön szerint nincs ebben szervilizmus, politikai igazodási vágy?

A legnagyobb adakozó cégek akkor is támogattak bennünket, amikor Orbán Viktor még ellenzékben volt és a tao nem is létezett.

– Bíztak a szebb jövőben. Ami egyébként késik. A magyar klubok zöme a nemzetközi kupákból legkésőbb ősz elejére kiesik. És nem nyugati profik, hanem balkáni és más keleti riválisok vadásszák le őket. Ők mitől jobbak?

– A környező országok zömében nacionalista típusú kommunizmus alakult ki. Fontosak voltak a csapatsportok, a közösségi élmény, az új, mesterséges államok identitásának az erősítése. Gondoljon Ceauescu soviniszta diktatúrájára és a bukaresti Steaua sikereire. Hasonló volt a helyzet Csehszlovákiában, Jugoszláviában, a Szovjetunióban is. Magyarországon in­­ternacio­­nalista volt a kommunizmus, s az 1954-es vb-döntő olyan leckét adott a futballért már korábban sem egyöntetűen rajongó kommunistáknak, amelynek emlékét csak még rémisztőbbé tették az Aranycsapat sztárjainak az emigrációban elért sikerei. Az 1953-ban félkészen átadott és örökre úgy felejtett Népstadion szimbolizálta, miként hagyta magára a hatalom a magyar futballt.

Szöllősi György

1977-ben született Budapesten.
A Piarista Gimnáziumban, majd a Szegedi Tudományegyetemen tanult, kommunikációs szakon végzett.

Három éven át a Nemzeti Sport külsős munkatársaként, később a labdarúgó­rovatnál dolgozott.

A 2004-es osztrák–magyar Eb-pályázat hazai sajtó­főnöke, az MLSZ munkatársa, a sajtóosztály vezetője, a ma­gyar labdarúgó-válogatott sajtófőnöke.

2006-tól a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia sajtószolgálatának vezetője, majd kommuniká­ciós igazgatója.

Mindeközben a Puskás család képviselője, licenckezelő cégének vezetője.

2010-től a FourFourTwo című nemzetközi labdarúgó-magazin hazai kiadásának alapító főszerkesztője. Ő szervezi a spanyolországi Puskás-hagyaték hazaszállítását, a Puskás-relikviákat kezelő archívum és az ebből szervezett Puskás Intézet igazgatója. 2005-ben jelenik meg leg­ismertebb műve, a Puskás című fény­képes életrajz.

2015-ben a Magyar Sportújságírók Szövetségének elnökévé választják.

2016 őszétől a Nemzeti Sport főszer­kesztője.