Szétázott ünnep

– Hazaárulók – üvölt a jobbsláger kint.
– Landererék ebédelni mentek – ünnepi az áhítat bent.
Mágneses kapuk vigyázzák március idusát a Múzeum körúton. Egyesével kap bebocsátást az emlékezők sora. Budaházy ante portas. Seregei inkább kint maradnak. Igazoltatják is őket a rendőrszamurájok.
– Van nálam tojás – gúnyos a hang.
Hídfoglaló Budaházy így oktat:
– Ellenállás!
Népe bólogat, és szidja a magas rezsit, az alacsony nyugdíjat, a ciánozó Kunczét, a hibbant Gyurcsányt, és mindenkit, aki él és nem velük mozog, aki elárulta a hazát.
– Hazafi nem éget kukát – magyarázza egy, a cikkeimért mérges hazafi. – „Felböfögi az utca az őrülteket, szétszóródik a város szemete” – idéz szó szerint, neheztel.
– Beépített rendőrök randalíroznak – világosít fel társa. – Miért nem ezt oknyomozza ki?
– Hiszen tudja azt maga! – kontráz a harmadik.
Villámsebesen kiderül: hazaáruló vagyok, tehát biztosan zsidó is.
Kérlelhetetlenek, akár a körúti eső.

– Új kiegyezés kell – sürgeti az időt Demszky.
A főpolgármestert kordonlabirintus védi a Petőfi-szobornál. Tavaly megdobálták, ma csak távcsővel láthatjuk.
Két éltes úr papírlapot tart felé: „Vedd úgy, hogy megdobáltunk!”
A feliratot szétmaszatolja az eső.
Kottából játszanak a maszkosok:
– Menjél haza!, Cigánybűnözés, hazaáruló! – harsog az ad hoc rigmus.
– Mit képzel ez magáról – visítja az arcomba egy ötvenes nő.
Eltorzulnak a vonásai:
– Mit csináltak ezek az országgal?!
– Tetszik a kokárdája – szúrom közbe.
– Komolyan? – lágyul meg a szétázott arc. – Húsz éve vettem. De ez nem is kokárda, hanem masni – mentegetőzik megilletődve. Simogatva a régi szalagot, mosolyogva áll tovább.
Lassan oszlik a tömeg. Kifelé baktat Budaházy is. Hőse ő a napnak. Ellenállást tervez, bazilikás heppeninget, uniótlanítást. De idejekorán rendőrkarokban köt ki. Földre viszik, kap néhányat, üvöltve sűrűsödik a tömeg:
– Á-vé-há, á-vé-há!
Lökdösődésre paprikaspré a válasz.
A híd alatt fogdmegautó várja a hídfoglalót.

– Két cigány meg akarta verni a kokárdás, ötvenhatos Rácz Sándort – meséli Patrubány Miklós, a világ magyarja.
– Pfuj! – morog a tömeg.
A Deák téren nyit a Jobbik uniós kampánya. Gárdista hozzá a biodíszlet. Van belőle elég: az imént ismét hatszázat avattak a Hősök terén.
Szórólapot kapunk, magafajta Morvai somolyog rajta: „Nő az erőnk!”
Ki hitte volna?
– Palesztinok lettünk saját hazánkban – sajnálkozik Balczó képviselőjelölt.
Mindegy, mit mond a hallgatóinak: azoknak az üvöltés, a „Vesszen Trianon!” a lényeg.
Morvai magamagát adja, rács mögé üzen, lecsukott hazafiakat sirat, hibbant Nérót emleget, aztán kampányol. Ígéri, ha uniós képviselő lesz, nemzetközi sajtótájékoztatót hív össze, és elmondja, mi zajlik Magyarországon.
Hosszú lesz a sztori, ha Záhonynál kezdi.
Magyarország a magyaroké – szórólapozik a gárda atyja, Orbánnak címezve. Állítja, ellentmond, pedig nem. A Fidesz-vezér épp néhány perce a Várban vette vissza az országot a hatalmasoktól, akik hét éven át a szocializmus restaurációján munkálkodtak.
Vona – ahogy a nagy ellenzéki testvér is tette – „gazdaságiválságozik” kicsinyt, aztán ígér kormányzót, magyar bankot, csendőrséget.
– Horthy idejében jobb volt – súgja meg mindenkinek a nagy titkot.
Dohos nosztalgia.
– Éljen – honorálja az őszinteséget a jobbikos magyar.
– Itt vagyunk legtöbben – büszkélkedik a szpíker.
Nincs igaza: szobákba emigrált a csendes Magyarország.
Kutyák csaholnak a bazilikánál. Rendőrkezek tartják pórázon az indulatot. Toroczkai a templom előtt tüntetne, de nem megy kordonok közé a harcra éhes közönség.
Az egyik „katona” a nemzeti jogvédőknek telefonál:
– A bazilika nyugati oldalához kérek két jogászt, nem akarnak beengedni.
Addig is rendőri azonosítószámokat ír föl jegyzetfüzetébe. A rutin.
– Hol voltatok Olaszliszka helyett? – fröcsög társa a plexipajzsokra.
Vijjog a sziréna.
– Á-vé-há! – zakatol az ellenreakció.
A hatvannégy vármegyés Toroczkai zászlóval vezeti a hadat. Zsarusorfal állja az útját.
– Vissza! – kiált a vezér.
Itt-ott palesztin kendők, maszkok takarják el az arcokat. Tanácstalanodik a nép:
– Hova tűnt Toroczkai?
Vezér nélkül kezdődik el a szélsőséges zakatolás. Az Ó utcán robog az árpádsávos vonat:
– Gyurcsány takarodj!, Mocskos zsidók!
A Nyugatihoz tereli őket a Nagymező utcai jobbváltó. Ott már rendőrök várják a kicsekkolást.
– Á-vé-há! – robban egy üveg a villamosmegállóban.
Dübörögnek a rendőrcsizmák. Sínek között fogócskázik rendőr és tüntető. Tülköl egy induló vonat.
– Egyszerűen semmik vagytok, hej! – szurkol a hazafi B-közép.
Lassan felmorzsolódik az ellenállás.

Az Alkotmány utcáé az ünnepi finis. Morognak a hajdani Kossuth téri tüntetők. Előbb ifjabb Hegedűs tüzeli a népet, aztán Toroczkai találkozna Budaházyval: instant szabadítóakciót szervez.
Rendőrök kapcsolják le, dafke öszszehozzák a randit.
Gaudi Nagy ügyvéd a hídfoglalóra csörög. Gyors hívás a Gyorskocsi utcába.
– Mit üzensz az embereknek? Hogy álljanak ellen? – tolmácsolja a választ a köré gyűlteknek.
Elszántak, ellenállnak mindennek.
Még az ünnepnek is.