Szeretettel a 7/c-től

– Amikor interjút kértem öntől, említette: nem szeretne a távozása pontos körülményeiről beszélni, mert azzal akaratán kívül egykori kollégáit hozná nehéz helyzetbe. Azt mégis meg kell kérdeznem: sosem érezték úgy a munkatársai, hogy cserbenhagyta őket?

– Sokan fejtették ki a véleményüket a döntésemről. Kivétel nélkül mindenki támogatott. Azt mondták, sajnálják, hogy elmegyek, de megértik az okokat.

– Nem bánta meg a döntését?

– Három hónap után egyelőre azt mondom: nem. Nyilván az új környezet új feladatokkal jár. Nagyon nehéz például ahhoz alkalmazkodnom, hogy Franciaországban nincs bensőséges tanár-diák kapcsolat, mint volt a Berzsenyiben. A diákok többsége megszokta ezt, nincs is igénye a közvetlenségre. De ezekre a kulturális különbségekre fel kell készülni. Harminchat évet dolgoztam Magyarországon, természetes, hogy nehéz engedni a megszokott értékekből. Ráadásul kívülről sokkal erősebben látszik, mi az, ami itthon mégiscsak jó volt.

– Korábban azt mondta egy interjúban: a Magyarországon kialakult helyzetben a legnehezebb talán az, hogy az igazgatói jogkört csorbították. Úgy fogalmazott: az iskola vezetői végrehajtókká váltak. De Franciaországban is centralizált az oktatási rendszer. Ott mennyiben más az intézményvezetők szerepe?

– Őszintén szólva, nem sokban tér el. Az ottani igazgatók leginkább iskolai szervezők, menedzserek. De van, amiben több önállóságot kapnak, mint a magyar kollégáik az új köznevelési rendszerben. Választhatnak például a piacon elérhető tankönyvek közül, másfelől Franciaországban épp bővíteni próbálják az igazgatók hatáskörét. Nemrég külön órakeretet kaptak, amelyet a tanárok az igazgató engedélyével szabadon felhasználhatnak akár felzárkóztatásra, akár más, speciális órákra.

– Hoffmann Rózsa volt oktatási államtitkár épp a francia rendszerrel példálózott, amikor központosította a közoktatást. Pedig kicsit figyelmesebben böngészve a külföldi híreket, feltűnhet: Franciaországban ma már nagyon sok erőfeszítést tesznek a decentralizációért, és éppenséggel menekülnének a központi irányítástól. Csakhogy mintha mégis nehezen menne a francia oktatás „felszabadítása”.

– Ott az állam történelmében komoly hagyományai vannak az erős központi hatalomnak, és nem csak az oktatásban. A napóleoni időkben, amikor ez kialakult, még kiemelt jelentősége volt a központi irányításnak, hiszen általános volt az írástudatlanság, és ezt az erősen kézben tartott oktatási rendszerrel viszonylag gyorsan sikerült drasztikusan csökkenteni. Ennek eredményeként ugrásszerűen nőtt a kulturális színvonal.

– De ma már nem ez a cél.

– Differenciáltabb, minőségi oktatásra lenne szükség, hiszen a modern világban az egyes gyerekek egyéni igényeinek kell megfelelni. Ez pedig csak úgy működhet, ha sokkal több autonómiát kapnak az iskolák és a tanárok.

– Vekerdy Tamás gyermekpszichológus szerint a centralizáció alattvalókat nevel.

– Ez attól függ, mire használják az erős központi hatalmat. Kint biztosan nem akarnak alattvalókat nevelni. Önállóan gondolkodó felnőttek kerülnek ki a középiskolákból; a központosításnak nem az erőfitogtatás és a szoros ellenőrzés a célja.

– Akkor meg miért akarnak szabadulni ettől a rendszerből a franciák?

– Mert egyszerűen meghaladta az idő.

– Franciaországban – nyilván a mélyebb demokratikus hagyományok okán is – szervezettebben lépnek fel a változásokért. A második világháború óta a két legnagyobb sztrájk az oktatásügyben volt.

– Általában a kinti sztrájkokról elmondható: a franciák demokratikus érzelműek és erős az igazságérzetük. Alapvetően individualisták, sőt fegyelmezetlenek, de ha munkabeszüntetésről van szó, előtör belőlük a szolidaritás. Korábban éltem már kint, és azt tapasztaltam: közlekedési sztrájk idején, amikor szinte teljesen megbénul a forgalom, mindenki végtelen türelemmel és elfogadással vár. Tiszteletben tartják, hogy a közlekedési dolgozóknak fontos így felhívni magukra a figyelmet.

– Mi ettől nagyon messze vagyunk. Sőt a kormányzati intézkedések miatt inkább polarizálódik a társadalom. Merthogy – az oktatásnál maradva – az egymás feljelentgetésén alapuló PÖCS vagy épp a felesleges adminisztrációkkal leterhelt tanári munka nem éppen előmozdítója a szolidaritásnak.

– Egyetértek. A túlzott ellenőrzés nem vezet sehová, sőt kontraproduktív. Beszéltem finn oktatásszakértőkkel. Kérdeztem: hogyan működik náluk a tanfelügyelet? Azt mondták, náluk olyan nincs. Arra a kérdésre, tervezik-e a bevezetését, határozott nem volt a válasz. Ők máshonnan közelítenek ehhez: magas szintű képzést szerveztek a tanároknak és vonzóvá tették a pedagógusi pályát. Jó fizetéssel és széles körű társadalmi elismeréssel. Ma Finnországban egy-egy korosztályból a legjobbak mennek tanárnak, az iskolavezetők pedig megbíznak bennük, mert tudják, hogy teszik a dolgukat. Persze meghatározott keretek között.

– Míg Magyarország 2010-ben a GDP 5,5 százalékát költötte oktatásra, 2014-ben már csak 4,9 százalékot. A franciáknál sok éve tíz százalék körüli ez az arány. Eközben itthon már a fénymásolópapírt is a szülők veszik az iskolákba.

– Máig őrzök egy csomag fénymásolópapírt, amelyre gondosan ráírták a berzsenyis diákok: „Szeretettel a 7/C-től.” Ez jelképe is lehetne a hazai állapotoknak. Franciaországban viszont tényleg nagyon sokat áldoznak az oktatásra. Makulátlanok az iskolaépületek és kifogástalan a technika. Minden teremben gombnyomásra indítható a vetítő- és a számítógép, elektronikus napló is van, amelynek révén a szülőkkel is kommunikálhatunk, digitális feljegyzéseket készíthetünk akár a házi feladatról. A tanárokat asszisztensek is segítik. De ami sokkal fontosabb: kiemelt társadalmi figyelem övezi az oktatást, mert fel tudják mérni a jelentőségét. Magyarország a jövőt éli fel az iskolák és a közoktatás lezüllesztésével.