„Én tényleg nem öregszem: élek” – Szentesi Éva bízik abban, hogy segíthet másoknak
Szentesi Éva két könyvet is írt a betegségéről és a gyógyulásáról, a Hamvaimból még 2016-ban jelent meg az Athenaeumnál, A legfontosabbat utoljára hagytam 2020-ban a Librinél, de van egy novelláskötete és egy regénye is. Nekem nagyon imponál, hogy nyíltan beszél erről a szörnyű kórról, a saját pokoljárásáról, s hogy részt vesz a rákellenes küzdelemben, sőt a WMN Magazin munkatársaként egyik arca, élharcosa lett, akire rengetegen figyelnek. Az Angelika teraszán egy gyönyörű fiatal nővel találkoztam.
A negyedik könyved tulajdonképp az első újraírása: más szavakkal, sokkal higgadtabban, szikárabban, bölcsebben újra elmondod a betegséged történetét.
Ez a frissen megjelent könyv nem csupán újraírás, az elmúlt öt évem kőkemény rehabilitációs időszakának stációi is benne vannak, illetve mindaz a tapasztalat, amit a rákedukációnak köszönhetek, és amit igyekszem a tőlem telhető legjobb módon továbbadni. A rákedukációt egy prevenciós eszközöket gyártó kutatólabor kérésére vállaltam el 2019-ben, doktor Koiss Róberttel együtt, aki a könyv szaklektora. Koiss doktor 1996 óta foglalkozik a méhnyakrák megelőzésével: ebben a betegségben a világon évente kétpercenként hal meg egy-egy nő, Európában tizennyolc percenként. Magyarországon egy esztendőben mintegy ezerkétszáz új megbetegedést regisztrálnak, és négyszázötvenen halnak meg. A megelőzésen viszont nagyon sok múlik.
Mindezzel együtt a könyved lényege az újramesélés. Miért vágtál bele?
Részben azért, mert amióta beszélek erről – és sokat beszélek, a WMN Magazinnal is több kampányt csináltunk –, számos kérdést kaptam, amelyekre válaszolni akartam. Részben pedig azért, mert igazából nem szeretem az első könyvem, a megjelenése után nem is olvastam el. Nagyon friss volt még az élmény, a kéziratot az első negatív PET CT után kellett leadnom, rettenetes állapotban voltam, hosszú út állt előttem. Hét évvel a diagnózis és öttel az első negatív lelet után sokkal távolabbról tudok már visszanézni a velem történtekre.
Az új könyv nagy erénye, hogy hiányoznak belőle az első olyasféle kifejezései, mint például „karmikus tér”, amiktől engem bizony kiver a víz…
Jézusom! Ilyet írtam? Szörnyű!
Esetleg beleláthatunk némi iróniát… Az ember elsőre azt gondolná, hogy téged a betegség tett íróvá, de valójában már 2011 óta írsz, akkor kezdted el a Rúzs és tükör című blogot. Az óvodában rajzoltál, később díszlet- és jelmeztervezést tanultál. Mi vitt az írás felé?
Már gyerekként is írtam, nem csak rajzoltam! Az első könyvemet kilencévesen csináltam, az volt a címe, hogy Boszorkány a ködben. Én terveztem a borítóját is, ahogy a mostanién is az én rajzom látható. Sajnos már nincs meg a füzet, amibe lekörmöltem, pedig még a padláson is kerestem.
Félmondatokból derül ki, hogy mások hozzá nem értése, kényelmessége miatt négyszer is lazán meghalhattál volna. Haragszol azokra, akik rosszul tették a dolgukat, és ártottak neked?
Nem. Az első műtét után felhívtam azt az orvost, aki a magánrendelőben félrediagnosztizált. Bemutatkoztam, de nem emlékezett rám. Vagy inkább nem akart. Megkértem, hagyja abba, amit csinál, és ne diagnosztizáljon több embert. Később kiderült, akadt már hasonló ügye, aminek következtében valaki meg is halt.
Mit szólt?
Semmit. Hallgatott. Először azt hittem, letette – aztán kinyomtam. Nem akartam pereskedni, mert akkor arra ment volna el az energiám, ami a gyógyulásomhoz kellett.
Azt írod, nem tudni pontosan, mitől gyógyultál meg. Ahogy azt sem tudhatjuk pontosan, miért betegszünk meg, s miért épp abban, amiben.
Ezek nagyon összetett folyamatok. Mindig vigyáztam arra, hogy ne csodaként tekintsek a gyógyulásomra. Sok minden és sok mindenki kellett hozzá. Ha nem az az édesanyám, aki; ha nem az az orvos operál, aki; ha nem az az onkológus, aki elvállalt a Péterfyben; ha nem az a lelki terapeuta, aki; akkor nem sikerül. Ennek a sok tényezőnek, ezeknek az embereknek mind tulajdonítom, hogy meggyógyultam. És természetesen magamnak is, hiszen nekem kellett döntéseket hoznom, és nekem kellett kibírnom az egészet. Hogy minek és kinek mekkora szerepe volt, azt ugyanúgy nem tudom megmondani, mint azt, hogy miért is lettem rákos.
Van transzcendens hited? A Hamvaimból végén köszönetet mondasz a benned lakó Istennek is, ami kicsit homályos, majdnem olyan, mint a „karmikus tér”…
Van hitem, de nincs vallásom. Nekem nem kell vallás ahhoz, hogy Istenben higgyek. És hiszek önmagamban is.
Mindkét könyved meglepően őszinte.
Akik rendszeresen olvasnak, vagy csak úgy odatévednek az oldalamra, azoknak sem feltétlenül tetszik, ahogy fogalmazok. Azt mondják, hogy túl kitárulkozóak a szövegeim, netán unalmas a ráktémám, hagyjam abba. De soha, egyetlen pillanatra sem bántam meg, hogy ennyire őszinte voltam. Máshogy nem is lett volna értelme. Ha én is elhallgatom, megkerülöm, amiről a betegek egy része sem szívesen beszél, mert kellemetlen és kényelmetlen, akkor értelmetlen lett volna írni erről még egy könyvet.
Most nyilván nem mély lelki problémákra kell gondolnunk, hanem olyan testi nyavalyákra, mint például az inkontinencia.
Amikor megműtöttek, nem mondták meg, hogy soha többé nem lesz vizelési ingerem. Ez a többihez képest nem nagy sztori, lehet így is élni, de azért bonyolultabb ügy, mint először gondolnánk. Mivel nincs vizelési inger – a vizeletet ettől függetlenül tudom tartani –, meg kellett tanulnom, hogy meghatározott időközönként kimenjek a mosdóba. Ha elfelejtem, az vesegörcs, kórház, katéter… Ahogy történt számtalanszor. És jött az inkontinencia is. Ez is az említett apró probléma miatt. A vizelési inger funkciója ugyanis nemcsak az, hogy jelezzen, hanem az is, hogy kissé tornáztassa az izmokat. Ha az inger elmaradása miatt az izmok ellustulnak, jön az inkontinencia. Csak a sokadik alkalommal találtam meg azt az intimtornát, amely ezt a gondot megoldotta. És akadnak mély lelki problémák is, például a korai klimax … Nos, arra nem igazán lehet felkészülni harmincévesen. Minderről részletesen írok a könyvemben.
Tudjuk, milyen a magyar egészségügy, amiben ugyanakkor sok áldozatkész, hivatását értő és szerető, sőt rendkívüli tudású ember is dolgozik. Ha te nem találsz rá dr. Kiarash Bahrenmandra és dr. Borbényi Erikára, vagy én dr. Csicsenkov Péterre és dr. Székely Juditra, egészen biztos máshogy alakul a történetünk.
Amit az ilyen emberek tesznek, emberfeletti. Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy például az onkológiai osztályokon mi tartja ott a nővéreket, akik naponta látják a sok szenvedést, a halált. Az orvosok többségének szenvedélye a gyógyítás, az, hogy megmentsenek valakit, de egy nővérnek nem feltétlenül akadnak ilyen sikerélményei.
Számos találkozón vettél már részt a honlapod olvasóival, sorstársaiddal. Ezeken, gondolom, valamelyest Magyarország mentális állapotáról is képet lehet kapni.
A találkozókra csak azok jönnek el, akiket tényleg érdekel, amit mondok. Érezhetően szükségük van arra, amit hallanak.
Az oldaladon elképesztő támadások is olvashatók, tetszik, hogy ezeket nem törlöd. Még azt is kétségbe vonják, hogy beteg voltál, azzal vádolnak, kiárusítod a betegséged, turnézol vele…
Vagy a fejemre olvassák a tényleges következményeket: gyermektelen, csonkolt nő vagyok. Igen, az. Tudom. Fáj, hogy valaki ezt képes vádként leírni.
Már rég úgy gondolom, nemcsak az emberi butaság, hanem az emberi gonoszság is határtalan.
Amikor olvasom a leveleket, vagy a személyes találkozókon elmondják, hogy miattam mentek el rákszűrésre, vagy nekem köszönhetik, hogy kiderült a betegségük, az nagyon jólesik, és ez az erősebb. Fájnak a támadások, de nem bántam meg semmit. Bízom abban, hogy segíthetek másoknak, és ez értelmet is ad mindannak, ami megtörtént.
Abban, hogy ennyien figyelnek rád, az a riasztó, hogy mutatja, mennyi mindenről nem tudnak – tudunk – az egészségünkkel, a betegségeinkkel kapcsolatban. Idézed dr. Koiss Róbertet, aki szerint az egészségtudatos szemlélet oktatását már az általános iskolában el kell kezdeni. Ehelyett iskolaőrséget toboroznak.
A gyerekek ilyen irányú nevelése nagyon az elején tart, ha tart valahol egyáltalán. A rákedukációt sem felnőttkorban kell elkezdeni, hanem korábban, úgy, hogy az egészséges táplálkozásról, a sportolás fontosságáról, a helyes életmódról beszélgetünk a gyerekekkel. Így alakul ki az, hogy felnőttként maguktól elmennek a különböző szűrővizsgálatokra. Ami persze a szülők felelőssége is. Mikor én jártam iskolába, semmit sem hallottam a méhnyakrákról vagy a HPV-ről, a humán papillomavírusról, amelynek néhány típusa okozza a méhnyakrákot. Az iskolákba nem őrök kellenek, hanem – sok egyéb mellett – széles körű tájékoztatást adó egészségügyi edukáció.
Van egy mondatod, amit nem értettem teljesen: „Nem a haláltól kell félni, hanem attól, ami a halál után van.”
„”Annak is van, lehet traumája, hogy túléltem valamit, felépültem, meggyógyultam. Hisz megváltoztam kívül-belül, megváltozott a testem, megváltozott a lelkem, nem élhetek úgy, mint eddig, netán nagyon súlyos korlátozásokat kell megszoknom, megtanulnom. És élnem kell tovább. Akár arra is lehet gondolni, hogy egyszerűbb lett volna meghalni. Az nem fájna.
Írsz arról is, hogy elfogadtad a halál tényét, amikor közel kerültél hozzá. Tudjuk, még el is fogadjuk, hogy meghalunk – majd, egyszer. De ha kiderül, hogy ez hónapokon-heteken-napokon belül bekövetkezhet…
Amikor tényleg halálközelben voltam, ez nagyon egyszerű volt. Nem is tudom, volt-e ennél egyszerűbb. Egy áprilisi reggelen úgy ébredtem fel a Péterfy-kórházban egy vérátömlesztés után, hogy én ezt elfogadtam, és ha ennek kell jönnie, akkor jöjjön. Mindez pedig hatalmas könnyűséget jelentett. Addig nagyon féltem, és nem tudtam aludni. Rettegtem attól, hogy hamarosan vége lesz az életemnek. Innen viszont könnyű volt végigmenni az úton az első negatív PET CT-ig. Le is írtam mindent egy papírra, milyen legyen a temetés, kiket értesítsenek, milyen ruhában legyek, ki mondja a beszédet, sőt legyen egy zenekar is, és játssza a Te rongyos életet… Sávai barátnőmet hívtam fel, hogy diktálnék. Először elküldött valahová, aztán írta, amit mondtam.
Csodálom, hogy volt benned ehhez erő, bölcsesség.
Nagyon el voltam már fáradva a fájdalomtól. Viszont egyedül feküdtem, tudtam azon gondolkodni, hol is vagyok én ebben az egészben, és rájöttem, lehet, hogy nem fog sikerülni életben maradnom. Ám ha rettegek, az biztos nem segít. Ezt aznap éjjel meg tudtam beszélni magammal.
Hát, nekem ezen még dolgoznom kell.
És az elfogadásom nem feladás volt! Sőt, ennek az elfogadásnak elképesztő ereje lett. Láttam az életem legfontosabb emberét, a nagyapámat haldokolni: szarkómában szenvedett, az egész teste csupa áttét volt már. A legelső traumám az ő elvesztése volt: nagyon szerettem, szinte rajongtunk egymásért. Én, az első unoka és ő, a csodálatos nagypapa, a Najuka – így hívtam –, akinek egész nap lehetett csimpaszkodni a nyakában… Nem akartam rá szégyent hozni. Ő is elfogadta, ami várt rá. Egyszerű parasztember volt, mentősofőrként dolgozott, de gazdálkodott is Tokajban. Ő jutott akkor éjjel az eszembe.
Nagyon tetszik, hogy nem törődsz az idő múlásával.
Nem tudjuk, mennyi van hátra. De én tényleg nem öregszem: élek.
