Szemtanúk híján – Dózsa László legendájáról

– Ismeri Dózsa László történetét?

– Dózsa Lászlóval talán tíz éve találkoztam, és akkor beszélt nekem az ’56-os történetéről, nagy átéléssel és meggyőzően. Barátságos viszonyba kerültünk, de sajnos ellentétes pályán játszunk. Ő magát minél nagyobb szabadsághősnek akarja láttatni, én viszont eseménytörténészként rekonstruálni igyekszem a helyzetet, tehát antagonisztikus ellentét feszül köztünk. Neki fontos volt, hogy a „pesti srácokat” kutatom, ezért elmondta a történetét. Meghallgattam, de a nevét nem írtam le a Baross Köztársaság című munkámban.

– Miért?  

– Az ilyen szóbeli forrásokat, amelyeket semmiféle adat nem támaszt alá, erős forráskritikának vetem alá, kiváltképp akkor, ha a történetben olyan elemek vannak, amelyeknek semmiféle levéltári forrásai nincsenek.

Eörsi László
Fotó: Bazánth Ivola

– Akkor megfordítom: lehetséges-e, hogy ’56-ban megtörtént olyan, aminek nincs levéltári forrása?

– Lehetséges, csakhogy attól függ, mi. Dózsa László azt állítja, hogy sortűzzel végeztek ki a város közepén harminc embert, ám erről soha rajta kívül senki semmilyen említést nem tett, tanúja a történetnek nincs és nem is jegyeztek fel róla semmit.

– Holott voltak sortüzek?

– Voltak. Fotók is vannak róluk, nevekkel, adatokkal. Van hátterük. De olyan egy sincs, amelyről hatvan év óta nem derült volna ki semmi, és Dózsán kívül nincs senki, aki beszélne róla úgy, hogy az eset állítólag a város közepén történt.

– Hiányoznak a tanúk?

– A szemtanúk az ablakokból, esetleg fotók és a halottak nevei. A halottakat ugyanis azonosították, megvannak az adataik. Akármekkora volt is a kuszaság, a halotti anyakönyveket kiadták. Az lehetetlen, hogy egy ilyen eset történt, de arról Dózsa Lászlón kívül nem tud senki.

– A Blikk október 24-én a Sírásó mentette meg az élve eltemetéstől Dózsa Lászlót című cikkben azt írja Dózsára hivatkozva: „Dózsa 14 évesen a Lehel téren keveredett bele a felkelésbe. A kamasz fiú a Szövetség utca és a Rákóczi út kereszteződésénél harcoló, az akkori Divatcsarnokot védő csoporthoz csatlakozott.”

– Ez elképzelhető.

– Egy videóban Dózsa azt mondja: „Elhangzott az, hogy »Aki magyar, velünk van«, kimentünk a Lehel piacra, hallottuk, hogy ott toboroznak, felszálltunk Klein Robi barátommal, akivel egy házban laktunk, egy teherautóra, és hát elvittek minket a Szövetség utca és a Rákóczi út sarkán lévő Divatcsarnokhoz. Ott kiskatonák és régebbi katonatisztek nagyjából kiképeztek minket, hogy hogyan kell ezeket a fegyvereket kezelni, nagyon gyorsan megtanultuk, hogyan kell Molotov-koktélt csinálni, amire aztán nemsokára szükségünk is volt.”

– Ez már november 4. után történhetett. Az ugyanakkor, hogy kiskatonák, sőt régi katonatisztek foglalkoztak volna velük, teljes képtelenség. A november negyedikét megelőző fegyverszünetben még lehettek az utcán katonák, de utána már kevesen. Annyira meg egy sem lehetett marha, hogy 14 éves suhancok kezébe fegyvert adjon. Egyik vagány a másiknak taníthatott ezt-azt, de az, hogy ezt katona tegye, nagyon valószínűtlen.

Forrás: ’56-os emlékbizottság

– A Hetek 2005. október 28-i számában Dózsa azt is hozzáteszi, hogy „pár nap alatt kaptunk egy fegyveres kiképzést kiszolgált katonáktól – Kalasnyikov, miegymás”.

– Kalasnyikov? Ez csaknem lehetetlen.  A kiképzés, a kiszolgált katonák, és a „miegymás” is. Nem is nagyon voltak Kalasnyikovok, aligha adtak volna ilyet 14 éves srácok kezébe.

– A Blikk szerint Dózsát „november 5-én elfogták, és társaival együtt az utcán kivégzőosztag elé állították. Társai egytől egyig holtan rogytak össze, őt kivéve: bár a lövedék a torkán találta el, sőt még egy kukoricagránát repeszei is eltalálták, a fiú túlélte a sortüzet. A Szövetség utcai kórházba szállították.”

– A Divatcsarnokról, amelyet egyébként a Baross téri felkelők védtek, rengeteg vallomás van. Ekkor már a csoport a Péterfy utcai kórházba húzódott vissza, de kijártak a Divatcsarnokhoz például azért, hogy megvédjék a fosztogatástól. Ott harcba kerültek a szovjet csapatokkal. Ám a sortüzet teljesen elképzelhetetlennek tartom. Az pedig teljesen kizárt, hogy a város közepén lett volna egy ilyen sortűz, és arról semmiféle levéltári adat nincs. Ráadásul Dózsán kívül egyetlen szóbeli forrás sem említi. Sem a túlélőkről, sem a halottakról, sem a sortűzről nincs adat.

– Dózsa másutt szomszédját, Klein Róbertet ismét megemlíti, igaz, már halottként. Az idézet így szól: „Odaállítottak harmincunkat a Rákóczi mozi falához, úgy tűnt, hadifoglyok leszünk. Ehhez képest egy csomó katona minden átmenet nélkül legéppisztolyozott minket. Nekem a nyakamat vágta szét a golyó – itt, ahol mutatom –, és mikor már a földön feküdtünk, a biztonság kedvéért még ránk dobáltak tojásgránátokat is. A mellettem fekvő srác holttestében robbant fel az egyik, aki egyébként jó barátom volt, Klein Robika.”

– A nyilvántartás szerint Klein Róbert nevű személy nem halt meg azokban a napokban. Meghalt viszont egy Klein Gyula, november 8-án, a XV. kerületben. Ebből is látszik, hogy a nyilvántartás működött, a halotti anyakönyveket kitöltötték.

– Dózsa további adalékot is említett: „A Divatcsarnokot annyira szétlőtték nehéztüzérséggel, sőt ez volt talán az egyetlen hely és Csepelen valahol, amit még repülőgép is bombázott. Megadtuk magunkat. Csakhogy szembeállítottak velünk egy légvédelmi ágyút, azt én előtte láttam működni a Nyugatinál, amikor rátüzeltek ott a tömegre, és érdekes, az maradt bennem, hogy csak egy ilyen ne találjon el.”

– Sem a Dózsa által megjelölt helyen, sem Csepelen, sem másutt nem volt repülőgépes támadás. A szovjetek harckocsikkal lőttek, nem légvédelmi ágyúval. Dózsa talán a Nyugati pályaudvari gépfegyveres sortűzről beszél. Itt valóban belelőttek a tömegbe, hat ember meghalt. Csakhogy az a sortűz december 6-án volt. Hogyan láthatta ezt Dózsa, ha őt november 5-én már lelőtték?

– Egyébként mindennek ellenére lelőhették?

– Visszakérdezek: a város kellős közepén felálltak a szovjetek, a házfalhoz állítottak harminc embert, kivégezték őket, de ezt Dózsa Lászlón kívül nem látta senki? Teljesen lehetetlen. Az valóban megtörtént, hogy egy pincehelyiségben lelőtték a Képzőművészeti Főiskola négy hallgatóját, de ezt tanúk, fotók, dokumentumok bizonyítják.

– Dózsa azt meséli, a Szövetség utcai kórházba került, ahonnan két hét után átszállították a rabkórházba. 2016. október 24., Blikk: „Kihallgatásakor nem kegyelmeztek neki, eszméletlenre verték: a kíméletlen ütlegeléstől a klinikai halál állapotába került. Mozdulatlan testét egy tömegsírba dobták, majd oltott mésszel leöntötték. A sírásó azonban észrevette, hogy a gyerek mozog, kiemelte őt a tetemek közül.”

– Ez a történetet is rendkívül valószínűtlen. Ehhez is kellenének a nevek, tanúk, a feljegyzések, a rokonoktól származó információk.

Dózsa László
Forrás: Nemzeti Audiovizuális Archívum

– Verték a sebesült kamaszokat a rabkórházban?

– Nem tudok ilyen esetről. A pufajkások, karhatalmisták félholtra verték az országot, pláne vidéken. De hogy egy súlyosan sebesült 15 éves fiút kómáig rugdossanak… Ezt nem tudom megcáfolni, lehet, hogy volt ott egy szadista állat. De azért nem tartom nagyon valószínűnek.

– Dózsa azt is mondja: „Ott rettenetes élményeim voltak. Éjszaka több gyereket is elvittek akasztani. Onnan tudtam, hogy gyerekek, hogy azt mondták, bácsi kérem, ne tessék engem felakasztani.”

– Ez baromság. Tudjuk a kivégzések módját és menetét. Ilyen nem volt.

– Az akasztástörténetet Dózsa így is mesélte: „Míg lábadoztam, rejtegettek a leszámolások elől, de sok bebörtönzött bajtársam nem úszta meg: nagykorúvá válásuk napján felkötötték őket.”

– Nyilván Mansfeld Péterre gondol, akit 1959-ben végeztek ki, de addig feltehetően nem lábadozott Dózsa a Szabolcs utcában. Elég kegyetlen volt a megtorlás, a bosszúállás, de gyerekeket nem vittek akasztani egyetlen kórházból sem, és senkinek sem várták meg a tizennyolcadik születésnapját.

– A Blikk újságírója megkérdezte, miért nem lett Dózsának baja az ’56-os szerepéből. Erre az a válasz, hogy „a hatalom emberei mit sem sejtettek: mivel a nyilvántartásban halottként szerepelt, megúszta a későbbi megtorlást”. Ez életszerű? Hiszen az első személycserénél kiderül, hogy él.

– Miközben Dózsa majdnem meghalt, honnan tudta, mi történt az adataival? De ez részletkérdés. Dózsát – maga meséli – 1963-ban, tehát hét év múlva, érettségi nélkül felvették a Színművészeti Főiskolára. Ezt nem tudom megtorlásként értelmezni. Továbbá az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárban (ÁBTL) sincs semmi, ami az ’56-os szerepével lenne kapcsolatos.

Dózsa László ’56-os szerepe az ’56-os emlékbizottság plakátja, illetve falfestményei miatt került reflektorfénybe. Megjelentek ugyanis a Life magazin híres képe alapján készült plakátok, amelyek felirata szerint a képen Dózsa László látható. Pruck Pál családja azonban tiltakozott, szerintük már az eredeti kép felirata, de a családi fényképek alapján is egyértelmű, hogy a képen a már nem élő Pruck Pál látható. A vita kirobbanása után Dózsa – bár továbbra is meg van győződve arról, hogy ő látható a fotón – „önmagát letagadva” kegyeleti okokból lemond arról, hogy ő van a képen. Pruck Pál lánya viszont azt szeretné, ha elismernék, hogy a fotón édesapja szerepel.