Szellemi önleszerelés

– A polgári életérzést vagy legalábbis a vágyat hazulról hozta, vagy az otthon tapasztaltak ellenére talált rá?

– Mindenkiben, aki a Kádár-korban szocializálódott, volt valami nosztalgikus, bár homályos vonzódás a polgári értékekhez. Nekem ráadásul a foglalkozásom révén olyan könyvek, színdarabok, tanulmányok kerültek a kezembe, amelyek felfedeztették velem ezt a világot. Amúgy alsó középosztálybeli családból származom, ahol – a ritka fényes korszakoktól eltekintve – nem nagyon adódott reális lehetőség a polgárosodásra.

– Azt mondják, a legjobb polgár a polgárpukkasztókból lesz, és az a generáció, amelyhez tartozik, épp egy polgárinak gondolt életformát akart felrúgni, a szabályaival, szokásaival, a csipketerítőkkel és a szombat estékre tartogatott házastársi szexszel. Ön is így érzett akkor?

– A húszas éveink elejének lázadása szerintem inkább a szabadsághiány és nem a polgárság ellen szólt, hiszen azt sem tudtuk róla, hogy micsoda. Még leginkább a kispolgárt, illetve annak a kádárosított változatát ismertük, az apró hétvégi nyaralójával, a Trabantjával, a szűkös kis életével. Nagypolgárt csak filmen láttunk. Ezért is az az érzésem, hogy nálunk csak egy majdnem-polgárság létezik és létezett.

– A magyar polgár olyan küszöblény lenne, aki örökösen ott álldogál az ajtóban, de belépni a szalonba sosem tud?

– Ennél elkeserítőbbnek látom a helyzetet. Az ember azt tapasztalja, hogy nálunk nemzedékről nemzedékre átörökítődnek orientálatlan vágyakozások, és közülük az egyik a sóvárgás az egyébként meghatározatlan polgári lét után, amiről csak azt lehet biztosan tudni, hogy nem következik el. Ezért aztán ez időnként le is kerül a kívánságlistáról, és jön helyére valami más, az erős nemzeti elkötelezettség vagy a szociális igazság iránti fogékonyság, esetleg a keménykezű vezetőben való hit satöbbi. Révbe éréseket azonban ezek a hitek sem hoznak el, így a társadalom mindig újrakezdi a reménykedés köreit.

– Közelebbről mi jellemzi a majdnem-polgárt?

– Én sosem tanultam társadalomtudományt, nem kelhetek versenyre a tudósokkal, ezért inkább csak érzékelem azt, hogy a majdnemállapot bizonytalansága és ennek az örökös irányváltásai rettenetesen bénítóan hatnak a társadalomra. Olyan szörnyű tehetetlenségi nyomaték áll elő, hogy időnként még az egy helyben toporgás is csak illúzió, s inkább visszafelé haladunk az időben. Ha a saját szakmámat nézem, az átlagos közműveltség az én életemben csak csökkent.

– Írásában a polgárosodás elmaradásának okai között a társadalmi fejlődés folyamatosságának hiányát említi az első helyen, és tényleg: nálunk minden a pillanatról szól. A holnap bizonytalan.

– Vegyük bármelyik generációt, mindegyikben kétszer-háromszor is látunk olyan fordulatot, amely tökéletesen megsemmisíti az előzőt, még akkor is, ha szerencsénk van, és ezek a változások nem véresek. Ilyenkor egy csomó emberrel hirtelen közlik, hogy a világról való tudásuk immár érvénytelen, és akik tegnap kiszorítottnak érezték magukat, mostantól ők lesznek a valóság urai. Egy darabig persze. Aztán megint fordul minden. Az ember csak kapkodja a fejét ebben a sehova sem vivő káoszban, amelynek az a szörnyű következménye, hogy nem érdemes hosszú távra tervezni, évtizedekre előre beruházni pénzben és szellemileg, nem érdemes nemzedékekre szóló terveket szövögetni, hiszen húsz-harminc évenként úgyis más lesz a világ. Gyorsan le kell zavarni mindent, mint egy sietős aratást, begyűjteni, lekaszálni, amit lehet, aztán jöjjön, aminek jönnie kell. Így élünk.

– Említi, hogy minden hatalom megpróbál polgárt teremteni magának, központilag létrehozni és lábhoz szoktatni már a születésétől fogva. Ennek egyik következménye a függőség, ami nem éppen polgári erény. De erkölcsileg is génhibás ez a cserépben nevelt polgárka?

– Ne is nevezzük ezt a réteget polgárnak. Az igazi neve: klientúra. A polgár mégiscsak egy történelmi képződmény, nálunk azonban mesterségesen hoznak bizonyos embercsoportokat egy ilyen „mintha-polgár” helyzetbe, ami ráadásul bármikor megszűnhet, ha jön egy új hatalom, amely egy másik kört kedvezményez. Ebből a mókuskerékből is csak rettenetes bizonytalanság és szomorúság lesz. A hosszú távú gondolkodás hiánya alapvető társadalmi kérdéseket dönt el – az ország számára hátrányosan. Ha nincs bizalom a magyar államiságban, a törvényekben, a jövőnkben, ha tehát az emberek úgy érzik, hogy nem lehet kiállni egy politikai rendszer, modell mellett – a demokrácia mellett sem –, akkor a pusztulás, leépülés kódolva van. A másik kérdés a magyar „polgár” viszonylagos szegénysége, ami szintén kiszolgáltatottá teszi. Érdekes, hogy a társadalmi klíma, a bizonytalanság, a holnapnélküliség, a viszonyaink provincializmusa sokkal rosszabb képet érzékeltet a hazai valóságról, mint amilyen valójában. Hiszen tömegével vannak nálunk sokkal szegényebb országok, ahol a mienknél mégis jobb a közérzet.

– A 168 Órának 2014-ben adott interjújában azt mondta, hogy az ellopott eszmények, a korrupció világában már csak az érdekli igazából, hogy mi van az erkölcsön túl. Vagyis: ha a polgári etikát a hatalom, a helyzet meggyalázza, mi marad az embernek? Megtalálta már a választ?

– Nyilván ma is azt érzi az ember, hogy a polgári etika ugyanebben a gomolygásban leledzik, vagyis nem állítható, hogy ez a fogalom teljes mértékben száműzve lenne, de mert mindig másként vonatkozik egyes csoportokra, végül is nagyon viszonylagos, hogy mit is jelent igazából. Nem lehet hozzá igazodni. Hogy mi van ezen túl? Akinek van még valamiféle hivatása – nem munkája, hivatása –, az, mint a nyomtató ló megpróbál a szakmába belekapaszkodva napról napra megfelelni egy koordináta-rendszernek, és azt képzeli, ezáltal valamennyire talán meg lehet úszni. Én is ezt csinálom, csak míg íróbarátaim joggal mondják, hogy pusztán a művek számítanak, és azok ott vannak a polcaikon, az én, a pillanatnak szóló foglalkozásomban ilyen vidító felismerés nincs. Ám a hivatás sokat számít. Ennél okosabbat nem tudok mondani, de jelenleg a legfontosabb élmény számomra, hogy az ember, minden csalódás és józan megfontolás ellenére, mégis nap mint nap újra és újra belevág a maga kisebb-nagyobb küzdelmeibe. Ebben azért van valami felemelő.

– Van még valami, ami feltűnik magyar „majdnem-polgárban”: a gyávasága. A hatalom meggyalázza a polgári etikát, szétveri a demokratikus intézményeket, ellehetetleníti a polgár függetlenségét és autonómiáját, és a „majdnem-polgár” ezt kis morgással ugyan, de tűri. Sóvárog a polgári lét után, de eszébe sem jut megvédeni.

– Ez összefügg azzal a hitehagyottsággal, a jövőképnek azzal a hiányával, amiről eddig beszéltem. Mivel a jövő bizonytalan és láthatatlan, az emberek úgy gondolják, hogy semmit sem érdemes tenni a jelenben. Azt hiszem, ez a lemondás, ez a legyintés a dolgokra, ez a szellemi önleszerelés a legjellemzőbb erre a társadalmi rétegre, és ez tartja a leginkább távol attól, hogy valódi polgár legyen. Ezért csak „majdnem-polgár”. Mert az igazi kiáll az eszményeiért.