Szellemi bozgor

– Az Aphelandra Alapítvány immár tucatnyi esztendeje hasonló nevű díjjal jutalmaz meg két-két embert a társadalmi élet különböző területein végzett kiemelkedő munkájáért, példamutatóan humánus életviteléért. Idén az egyik kiválasztott ön lett. Miközben gratulálok, hadd kérdezzem meg, hogy az örömben van-e némi üröm. Hisz humoristaként tizenkét önálló estet jegyez, tizenhatezer fellépést abszolvált, szépíróként negyvennél több könyv szerzője, mégis csupán egy művészeti díja van, az 1988-as Karinthy-gyűrű.

– Nézze, megleszek állami díjak nélkül is, ám tényleg jólesett volna, ha a teljesítményemet ugyanúgy elismerik, ahogy a kedvenc pop- és rocksztárokét. De miután az utóbbi években – s ez igaz jobbra is, balra is – a csókosok kapják az elismeréseket, már nem biztos, hogy szeretnék a díjazottak közé kerülni.

– Jó, hát azért a Bandó-sztori nem a sikertelenségről szól. Például idén Az év könyve lett A hangyabanda nagy kalandja című verses mesekönyve, amelynek CD-mellékletében ön előadóművészként is szerepel.

– Minden eszközt megragadva – a szülők ízlését is befolyásolva – szeretném elérni, hogy a gyerekek jó meséket, csupa ritmus verseket olvassanak és mondjanak, elkerülve az egyre gyakoribb gagyit. Néha olyanok kézirata kerül a kezembe, akiknek versírás helyett inkább olvasniuk kellene Weörest, Tamkó Siratót, Kányádit, Csukást vagy Varró Danit. Óriási felelősségünk van. A jövő könyv- és versbarátait neveljük. A mottó a régi: „jót, s jól.”

– Az is elismerés, hogy meglehetősen keresettek a könyvei, a verseit sorra zenésítik meg és dalolják zenekarok és kórusok, sőt a tévében és a színiakadémián beszédtechnika órák anyaga.

– Ám húsz gyermekkönyv után sem tudom, befogadott-e a „kör”. Nekem mindig kétszeresen kell teljesítenem. Így volt ez akkor is, amikor humoristaként Pestre kerültem, és így van most is, amikor humorista múlttal verset és prózát írok. Mindig „máshonnan” érkezem, és bármihez fogok, szellemi bozgor, „jöttment” leszek. Persze nem zavar, számomra a világ egy nagy játszóház, amelyben mindent kipróbálok. Ez az életem. Karinthy író és költő volt, és csak mellesleg humorista. Mottómmá lett ez a mondata: „Hány humoreszket kell még megírnom ahhoz, hogy megértsétek: nem vagyok humorista.”

– Tény, hogy nagyobb volt a fölhajtás a humorista vagy a hajléktalanokat óvó Bandó körül, mint aztán a szépíró körül. A közszolgálati adók tudtommal még csak említést sem tettek az idei díjairól.

– Tévés cimborától tudtam meg, hogy rajta vagyok azon a listán, amelyen a köztévében és –rádióban nem kívánatos személyek szerepelnek. Én, aki népművelőként járom az országot... Példát mutatva tíz maratonit futottam, az egészséges életmódra ösztönözve. A kormány és én egyet akarunk – én tettekkel bizonyítok. Lám, Orbánt ki is tüntették a dohányzás elleni küzdelméért. Groteszk, ha a trafikmutyira gondolok. Eszembe jutott az 1986-os Egy maffiózó végrendelete című számom, amelyet az államról mint legnagyobb maffiózóról írtam. A keresztapa meghagyja, hogy meg kell szerezni a temetkezés-, az ital-, a kávé-, a dohánybizniszt, mindent, amiből dől a pénz. Találmányomat most „pártunk és kormányunk” egy az egyben megvalósítja.

– Csakhogy a humorista Bandót ön száműzte, így jó ideje nem születnek kabarészámok. Miért is?

– Kiírtam magam. Mindig hittem a humor összetartó erejében. Most ez is kevés, darabokra tört tejesköcsögöt nem éri meg ragasztgatni. Kritikus és morgolódó polgár vagyok. Pártom az LMP, a Ludas Matyi Párt. Mindig a kisembert képviseltem, azt, akinek nem volt lehetősége, hogy elmondja a véleményét. Mindegy nekem, hogy Döbrögi jobbos vagy balos, leverem rajta, hogy elvitte a libáim. ’89 előtt legalább két dologban egyetértettünk: húzzanak haza az oroszok, és legyen többpártrendszer. Ezekről próbáltunk pár mondatot becsempészni az írásainkba. Sajnos a legjobb monológjaim sem rengették meg a világot, de a túlélésben feltétlenül segített a nevetés. Ma, a kettészakadt országban ez is reménytelen.

– Az valóban hátborzongató volt, amikor Kerényi Imre kijelentette, hogy eddig ti voltatok, most mi jövünk.

– Ha egy csöpp agya lenne, ilyeneket nem mondana. Orbán meg, ha van benne egy csöpp tisztesség, leállítja. Vidnyánszkynak pedig nem csupán elhatárolódnia kellett volna Kerényitől a buzizós szöveg után, hanem visszaadni az ajándékba kapott megbízását annak a hatalomnak, amelyet egy ilyen ember képvisel. De a legnagyobb szégyen az, hogy a jelenlévők, egy polgári körben, jót röhögtek ezen az alpári kijelentésen. Ők a hatalom megbízott polgárai. Ők a hajrával biztatott magyarok! Nem is értem, Orbán egy-egy nemzeti ünnepünkön miért a sajátjainak szól, miért nem nekünk, a teljes magyar népnek. Ezzel is azt üzeni, amit Kerényi szócső kimondott: most mi jövünk, mi vagyunk. Vagyis: aki nincs velem, az nincs. Értem én, és helyeslem is: a régi vágású komcsik tűnjenek el. Antall József tizenötmillió magyar miniszterelnöke akart lenni, lélekben. Orbán a kétharmadnak számolt fele magyarságé. Attól még nem lesz nemzeti érték sem Nyirő, sem Wass Albert, sem Tormay Cécile, hogy Kerényi azt állítja. És ha már határon túli magyarság, akkor sokkal inkább Szávai Géza Székely Jeruzsáleme, Szilágyi István és Bodor Ádám könyvei jelentik a nemzeti irodalmat. Orbánék már Máraival is bajban vannak, ha élne, kapnának tőle rendesen.

– A helyzet eléggé siralmas, de remélem, nem igaz, amit hallottam, olvastam itt-ott: a Bandónak halálfélelme van?

– Dehogy! A DTK Show-ban mondottak szerencsétlen vágása tette félreérthetővé a szavaimat. Igaz, hogy sokat foglalkozom az elmúlással. Ez is az élet része, és én szeretek élni. Ám úgy döntöttem, csinálok egy leltárt. Kiszórom életem lerakódott kacatjait, összegzem az értékeket, és lezárom ezt a szakaszt. Ami eztán jön, az már csak desszert. Könyveim egyik részét az orfűi könyvtárnak adom, orfűi házunkat eladjuk. Kisebb pécsi lakásba költözöm, csak a legfontosabb tárgyaimat tartom meg. Így kevesebb gondja lesz majd a lányomnak, amikor kitakarít utánam. Szeretnék rendet rakni. De ne örüljön senki: száz évig fogok élni. Kitelik tőlem.