Az utolsó órában vagyunk az új Trianon előtt, a többségi társadalom megint érzéketlenül figyel
– Hogyan lett a cigányügy szószólója a katolikus egyházban? Személyes élmények kötik a cigánysághoz?
– Budapest II. kerületében nevelkedtem, intellektuális közegben, úgy is mondhatnám: búra alatt. A Magyar Néphadsereg volt az első hely, ahol romákat közelről ismerhettem meg. Marcaliban a sorkatonai állomány egyharmada büntetett előéletű volt, közöttük sok cigány. A leendő papnövendékeket velük együtt helyezték el, így akartak minket próbára tenni. Vannak nagyon nehéz emlékeim, de szép élmények is fűződnek a roma katonatársaimhoz.
– Ez vezette a cigánypasztoráció feladatához?
Inkább azok a tapasztalatok, amelyeket első papi állomáshelyemen, a Nógrád megyei Érsekvadkerten szereztem. A gyerekeknek körülbelül a negyede cigány volt. A többiek jártak hittanra, ők nem. Elődöm a romákat még a plébánia kertjébe sem engedte be, a kerítésen keresztül beszélt velük. Ezen a helyzeten változtatni akartam. Megtanultam gitáron játszani a cigány himnuszt, az iskolaudvaron magam köré gyűjtöttem a roma gyerekeket, és megtanítottam nekik is, hogy együtt énekelhessük. Csodálkoztak nagyon: pap reverendában, gitárral a kézben a cigányok dalát énekli. Lassanként elkezdtek beszivárogni a hittanórára, később elvittem őket a diósjenői strandra, majd vendégségbe is elhívtak, mentem a faluszéli cigánysorra. Így kezdődött. Már az első évben elsőáldozó lett harminc cigány gyerek, a következő esztendőben a cigánysoron tartottam bibliaórát, és sokan a szülők közül is elsőáldozók lettek. Hét pár a templomban is megkötötte az házasságát. A felnőtt romák elsőáldozása volt az első alkalom, amikor a templomban több cigány volt, mint többségi magyar. Először érezni lehetett a feszültséget, a félelmet. A misének van egy pontja, amikor a Miatyánk alatt megfogjuk egymás kezét, mint egyetlen atyának a gyermekei. Egyik padsorban ültek a romák, másikban a nem romák. Nem nagyon akaródzott, hogy a kezek összeérjenek. Egy idős hitoktató hölgy, aki elöl ült, beállt a templom közepére, és egyik kezével megfogta egy cigány gyerek, a másikkal egy nem cigány kezét. Én vártam. Lassan, lassan mögötte is összeért egy-két kéz, végül összezárt az összes sor. Gyönyörű pillanat volt. Az a pillanat, amikor a falu elfogadta a szándékomat, és attól kezdve már velem tartottak.
– Ön azt a félelmét fogalmazta meg egy, a cigányság helyzetéről szóló interjúban, hogy az utolsó órában lehetünk egy új Trianon felé, amikor az ország kettészakadhat. Mitől tart? Polgárháborútól? Vagy attól, hogy a csak romák által lakott térségek valóban autonómiát követelhetnek, vagy elszakadnának Magyarországtól?
– Azt gondolom, hogy Magyarországon óriási a romák, a legszegényebbek problémája, ma ez a mi országunk egyik legsúlyosabb gondja. Jelenleg a lakosság körülbelül kilenc százaléka cigány, de ez az arány még jelentősen nőni fog. A romák életében az egyik legnagyobb gond a munkanélküliség. Pedig a rendszerváltozásig szinte minden cigány ember dolgozott. Ki hol: nehéziparban, téeszekben, útépítéseken. Kötelező volt, és a cigányok ezt elfogadták. A munkahely adott egy szerény, de biztos anyagi alapot a családoknak, sok emberi kapcsolat alakult ki a cigányok és a többségi társadalom tagjai között. Kevesebb volt a bűncselekmény is, mint ma. A rendszerváltás utáni években azonban a romákra a szükségesnél sokkal kisebb figyelem jutott. Néhány év alatt több mint kétharmaduk elveszítette a munkáját. Ez óriási tragédia, és mivel ez a folyamat már három évtized óta tart, ennek a következménye a szörnyű nyomor és a kilátástalanság. Vannak Magyarországnak olyan régiói, ahol nagyon nehéz munkát találni, és az oktatás is teljesen lepusztult. A kettő nyilvánvalóan elválaszthatatlan egymástól, hiszen megfelelő végzettség nélkül nagyon nehéz állást kapni, de fordítva is igaz: nem könnyű tanulásra motiválni valakit, aki biztos abban, hogy úgysem talál munkát.
– Értem, de hogyan kapcsolódik ez Trianonhoz?
– A többségi társadalom megint érzéketlenül figyeli egy nagy népcsoport sorsát. Ahogyan a 19. században vagy a 20. század elején a nemzetiségiek helyzetét, vágyait is csak későn értettük meg, ahogyan az ő törekvéseiknek sem tulajdonítottunk kellő jelentőséget, szerintem ma hasonló hibát követ el a magyar társadalom a cigányokkal kapcsolatban. Nem halljuk meg a legszegényebbek szívszorító kiáltását. Sokkal nagyobb figyelmet kellene fordítanunk a nyomorba süllyedő régiókra. Ráadásul az is hasonló a Trianon előtti helyzethez, hogy a legnagyobb problémák megint pont a határ menti régiókban vannak. Úgy gondolom, fennáll a veszélye, hogy kialakulhat egy roma ország iránti vágy. Mondhatják: ha ez az ország ennyire keveset tesz értünk – ami természetesen nem egészen igaz –, akkor nekünk jobb lesz külön, egy saját hazában. Figyelemre méltó, hogy a cigányok között már voltak kisebb éhséglázadások, ha egyelőre nem is Magyarországon, de Szlovákiában, Kassa környékén.
– Pesszimista?
– Nem. Bár vannak igazán negatív jelenségek, alapvetően mégis derűlátó vagyok, főleg az oktatási helyzet javulása miatt. Egyre több roma fiatal szerez komolyabb iskolai végzettséget. Szakmát, érettségit, diplomát. Egyre nagyobb a munkaerőhiány Magyarországon, ennek is következménye, hogy sok roma megtalálja a helyét a munkaerőpiacon. Tény, hogy a magyar társadalom tett és tesz jelentős erőfeszítéseket a romák és a legszegényebbek érdekében. Nálunk az általános iskolás korú cigány gyerekek 90-91 százaléka végül elvégzi a nyolc osztályt, ez egész Európában talán csak Spanyolországban van így. Jelenleg már a felsőoktatásban is mérhető a számuk, a hallgatók 2-3 százaléka roma. Nagyon kevés nemzetközi adat van erről, de a jelek arra utalnak, hogy ez egész Európában a legjobb arány. Tehát vannak igazán figyelemre méltó eredményeink, de még intenzívebben kellene folytatnunk, például úgy, hogy a leszakadó térségeinkbe is vigyünk minőségi oktatást. Olyan általános iskolát, amely valódi kitörési lehetőséget kínál.
– Mi az egyházi iskolák szerepe ebben a folyamatban? Egyes számítások szerint ezek költségvetése négyszer is magasabb az állami iskolákénál, miközben a szegregációt erősítik. Cigány gyerekeket nem szívesen látnak a falaik között.
– Hadd korrigáljam a kérdést. Az én tudomásom szerint az egyházi iskolák tanulóinak oktatására az állam, illetve az önkormányzatok ugyanakkora támogatást, úgynevezett fejpénzt fizetnek, mint az állami iskolákban. Igaz, kapnak kiegészítő támogatást, amelyet úgy kalkulálnak – ez nagyon komplikált számítás –, hogy minden, a fejkvótán túli állami és önkormányzati költés egy-egy diákra jutó költségét is odaadják, beleszámítva a felújításokat, a rezsiköltséget, az összes lehetséges kiadást. Amiben még lehet különbség, az a rendkívüli felújítások támogatása. A két iskolarendszer finanszírozása tehát alapvetően azonos, azzal a korrekcióval, hogy az egyházi iskolák gazdaságosabban tudnak működni, mert nincs felettük egy olyan nagy méretű, központi adminisztratív apparátus, mint a Klik.
– Miért? Az egyházi iskolák megkapják a diákok számára vetítve azt a pénzt is, amibe az állami iskolák számára a központi adminisztráció kerül?
– Igen.
– Lehet, hogy sok állami iskola is szívesen lemondana az állam gondoskodásáról, ha ezzel némi pénz is járna.
– Nyilván nekünk is vannak egyházmegyei iskolafenntartó központjaink, amelyek persze sokkal kisebb apparátussal működnek. De hogy a kérdésre is visszatérjek, az egyház működtet a romák számára létrehozott iskolákat is. Ilyen például a kazincbarcikai szalézi szakiskola, ahová körülbelül háromszáz, többségében cigány diák jár, és nagyon kevés olyan oktatóközpont van az egész országban, amely hasonlóan sikeres módon juttatja el diákjait a szakma megszerzéséig, és még abban is segít nekik, hogy munkahelyet találjanak. Több olyan általános iskolánk is van, ahol a diákok többsége roma, és akadnak olyan iskoláink is, ahová vegyesen járnak cigányok és a többségi társadalomhoz tartozó gyerekek. Kétségtelen azonban, hogy az egyházi iskolák döntő többségében nagyon kevés a roma tanuló, és ők is a jómódú, kulturálisan igényesebb családokból érkeznek. Az is mindennapos, hogy – mivel Magyarországon szabad az iskolaválasztás – amikor egy-egy intézményben 30-40 százalékra emelkedik a cigányok aránya, pár év alatt az összes többi gyereket elviszik. Tehát nagyon gyors és szinte automatikus az a folyamat, ahogyan kialakul a szegregáció a vegyes lakosságú falvakban.
– Ezt el kellene fogadunk adottságnak?
– Nem. A kiút szerintem az lehet, hogy olyan minőségi iskolákat hozzunk létre, amelyek mindkét irányból felvesznek gyerekeket. A szombathelyi egyházmegyében van is konkrét elképzelésünk: van az egyházmegyéhez tartozó egyik városban egy egyházi iskolánk, ahová elsősorban a többségi társadalomhoz tartozó gyerekek járnak. Azt tervezzük, hogy átveszünk egy-két, a közeli falvakban működő roma többségű iskolát, és azokat közös intézményben fogjuk üzemeltetni a városi intézménnyel. Így természetessé válhat, hogy a tehetséges, jól tanuló roma gyerekek automatikusan ott folytassák tanulmányaikat.
– Talán ismeri L. Ritók Nórának, az Igazgyöngy Alapítvány vezetőjének nevét, aki a berettyóújfalui térségben kiemelkedő eredményeket ért el cigány gyerekek művészeti nevelésében, integrációjukban. Neki volt olyan tapasztalata, hogy amikor tehetséges roma gyerekeket ajánlott az egyházi iskolába, a pap közölte vele: majd akkor veszi fel a gyerekeket, ha a családjuk rendes, keresztényhez méltó életet él, és minden vasárnap járnak misére.
– Ilyen feltételeket az egyházi iskolák nem szabnak, azt gondolom, hogy ez valamilyen ritka kivétel lehetett. A legtöbb, egyházi iskolában tanuló diák családja nem jár misére minden vasárnap, iskoláinknak ennél sokkal tágabb a merítése. Látni kell azt is, hogy ezek az iskolák gyakran felvételi vizsga nélkül is felvesznek cigány gyerekeket, a miskolci jezsuita iskola több alkalommal indított erre célzott projektet, amelynek során mentorokkal is kísérték a romák tanulmányait. De ez nem könnyű. Ezek az iskolák magas tanulmányi színvonalat képviselnek, kemény feladat a felzárkózás. A cigány gyermekek családjában pedig olykor nagyon sok a gond. Néha nincs meg a téli tüzelő, a hely a tanulásra, családi viszályok nehezítik a gyermekek életét. A legtöbb roma gyerek, akit besegítettek, sajnos később kiesett. Az lenne az igazi megoldás, ha minőségi iskolák működnének a kisebb falvakban is.
Székely János
szombathelyi megyés püspök, az Esztergomi Hittudományi Főiskola rektora.
1964-ben született Budapesten. Teológiai tanulmányait a Pázmány Péter Egyetemen és Betlehemben végezte, 1991-ben Jeruzsálemben szentelték diakónussá, ugyanebben az évben lett pap. 1993-tól 1996-ig Rómában, a Pápai Biblikus Intézetben folytatott tanulmányokat, közben afrikai misszión is járt. 1997-ben szerzett teológiai doktorátust. Számos plébánián szolgált, többek között Érsekvadkerten, a budapesti Erzsébetvárosban és Széphalmon. Szombathelyi szolgálata előtt esztergom–budapesti segédpüspök volt. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia cigánypasztorációs bizottságának vezetője, a Magyarországi Keresztények és Zsidók Tanácsának elnöke.
– Ehhez viszont elkötelezett és felkészült felzárkóztató pedagógusok egész hadseregére lenne szükség.
– Ez így van, sőt már az óvónőket is sokkal jobban kellene felkészíteni. Hadd mondjak egy példát. A legtöbb cigány családban szinte mindig megy a tévé. Gyakran még valami jó hangos zene is szól mellette. Ebből is következik, hogy az emberek szinte kiabálva beszélnek egymással. Egy kisgyerek abba csöppen bele, hogy soha sincs körülötte csönd, soha nincs olyan, hogy őt leültetnék és mesét olvasnának neki. Amit az óvó néni mond, néha meg sem hallja. Ha meghallja, akkor meg nem érti. Hogy ő tíz percig csöndben üljön egy kis székecskén, az számára idegen helyzet, ilyet neki élete első három évében soha nem kellett csinálnia. Ezért viszont az óvó néni elkezdi őt szidni. Azt mondja, hogy ő rossz. Pedig nem rossz, csak éppen a nulláról kellene rávezetni, hogy miként viselkedjen.
– Mit gondol, mi az egyház szerepe a szegények, kirekesztettek felemelkedésében?
– A hit óriási erőforrás a kitöréshez, mert belső erőt, tisztánlátást ad, segít megújítani a családi kapcsolatokat. Ha egy hátrányos helyzetű ember elkezd hinni, rádöbben: hiszen én is Isten képmása vagyok, mint bárki más! Rájön, hogy testvérei ülnek a templomban, akik segítenek neki, akik emberszámba veszik. A romák részéről a kapu a hit felé még nyitva áll.
– Azt mondja: még.
A többségi társadalomban van egy erős szekularizáció, eltávolodás a hittől, ez a folyamat, ha késéssel is, de elkezdődött és zajlik a romák esetében is. Most még lenne esélyünk a hitet átadni és a hiten keresztül az integrációt is segíteni, de ha az egyház most nem lép, akkor, azt hiszem, történelmi lehetőséget szalasztunk el.
