Szántó T. Gábor: Az engedély

Sziklaival futottam össze a Zsidó Egyetem könyvtárában, aki leszúrt, miket írok reb Slojméról. Hogy kiteregetem a betegségét, a csetlés-botlásait, a magánéletét, a vallással kapcsolatos dilemmáit, a bizonytalanságait. Hogy miféle kalandokat tulajdonítok neki... Azt kérdezte tőlem, sejtem-e, mit fognak gondolni róla azok, akik ismerték.

Rosszalló, kétkedő szavaiban leplezett kíváncsiságot éreztem, mi az, ami a megírtakból valóság, mi az, ami fikció, és csodálkozást, mennyi minden történt velünk, amiről nem tudott.
Ugyanazt mondtam neki, mint Mártának, reb Slojme másik tanítványának, akivel egy színházi előadás szünetében futottam össze. Akkor mondta, hogy olvasta az öreggel kapcsolatos egyik írásom, és nem volt boldog tőle.

Meg kellett volna kérdeznem, miért. Azt is meg kellett volna kérdeznem, vajon anélkül boldog volt-e, netán épp ettől az írástól lett-e boldogtalan, de nem volt lélekjelenlétem. Mentegetőzni kezdtem, és reb Slojmétól idéztem, aki azt mondogatta mindig: You don’t have to tell a true story, you have to tell a good story, vagyis hogy nem az a cél, hogy egy író igazat írjon, hanem az, hogy jó történet legyen.

Gyanítottam, nem az a bajuk, hogy igaz történeteket mondok, sem az, hogy történeteket találok ki, hogy kiszínezem a valóságot, mulatságosabbá vagy tragikusabbá teszem, hiszen ők sem tudhatták pontosan, mi a valóság és mi a mese, inkább csak irigykednek, hogy annyi évvel az öreg halála után én gondolok rá, és ennek nyoma marad, miközben ők hiába gondolnak rá, alakja elmosódik az emlékezetükben, emlékeik kifakulnak, és az évek ködfüggönyén át egyre homályosabbá válik az alakja. Vagy éppen féltékenyek, akár a testvérek a szülői szeretetre, és az öreg emlékét védenék, tőlem, aki az elmúlt években mást se tettem, mint épp az ő emlékét és alakját igyekeztem felidézni, talán mert nélküle a saját emlékeimet se tudtam volna felidézni, vagy azért, mert nélküle, illetve rajta kívül nem is voltak emlékeim.

Reb Slojme halott volt, évek óta halott.

Márta végül azt kérdezte, tudom-e, hogy milyen állapotban van az öreg sírja Újhelyen, és hogy inkább azt kéne rendbe hozni.

Mélyütés volt, nem tudtam mit felelni rá, csak azt, hogy utánanézek.

Amikor hazaértem, lelkiismeret-furdalással gondoltam arra, hogy igaza van, és írtam is néhány embernek Újhelybe és a környékre, akik közül az egyik megadta a temető gondnokának telefonszámát. Néhány nap múlva felhívtam, megbeszéltem vele a részleteket, és kértem, hogyha elkészül, küldjön a sírról néhány fotót. Megtette, én pedig átutaltam a megadott bankszámlaszámra az elvégzett munka díját. Akkor jutott csak eszembe, hogy Márta, Sziklai vagy bárki más a tanítványok közül hozzám hasonlóan megtehette volna ugyanezt, mégsem tette. Mártának is csak akkor jutott az eszébe, amikor lelkiismeret-furdalást ébreszthetett bennem, és csak az jutott eszébe, hogy én nézzek utána a sírápolásnak. És akkor arra gondoltam, mégsem kell szégyellnem magam, és a fényképeket sem kell elküldenem senkinek, mert nem várok tőlük hozzájárulást és nem is tartozom elszámolással, csak a saját lelkiismeretemnek.

Azon az éjszakán álmodtam reb Slojméval, aki a karosszékében ült szokásos csíkos fürdőköntösében, szokásos teásbögréjével az ölében, a teafilter májfoltos kézfejére lógó zsinórjával. Feje a szokásos módon mellére bukott. Onnan pislogott fel időnként, kuncogott, és a fejét csóválta.

– Maga csak tegye a dolgát, és ők is tegyék, ami az ő dolguk. Sziklai lehet egy jó talmudista, de az emberi érzésekhez és az irodalomhoz nem sok érzéke van. Márta pedig ne féltékenykedjen, mondja meg neki egyenesen. Maga meg ne legyen olyan szemérmes, mondtam már magának. Joga van ahhoz, amit gondol. Nekik is joguk van persze azt gondolni, amit akarnak, ezzel nincs mit tenni. Kíváncsi vagyok különben, ők mit használnak abból, amit nálam tanultak. És ha ők a saját területükön hasznosítják azt, amit tőlem tanultak, csak ne baszogassák magát, mert maga is dolgozik abból, amit nálam felszedett – keményítette meg a hangját. Most szigorú volt, és határozott.

– Mondja meg ezt nekik, ahogy én mondom magának. Azt ír meg abból, amit tőlem hallott, amit akar. Ha tudtam volna írni, megírtam volna én magam. Kevesebb misztikával, mint az Isaac Bashevis, mert, ugye, én nem egy haszidis családból jövök, még ha tanultam is ilyen helyen, de így is lett volna mit írnom, kabbala nélkül. Ha tudtam volna írni… Valahogy úgy fogtam volna neki, mint Malamud, vagy inkább mint a Chaim Grade, mert én mégiscsak a jesivavilágból jövök, ugye. Vagy talán inkább úgy, mint a Jichok Lejbus Perec, akitől semmi nem volt idegen, ami a zsidóságból eredt. A jiddis irodalom óriása. Olvasott maga tőle egyáltalán valamit? Csakhogy én nem tudtam írni, legfeljebb beszélni, ezért hát beszéltem, akinek tudtam. Volt, akinek talmudot tanítottam, volt, akinek történelmet, és volt olyan is, akinek irodalmat. És meséltem is, akinek tudtam: kit mi érdekelt, arról. Gondolják, hogy ha nem akartam volna, hogy híre menjen, beszéltem volna annyit? Na jó, ha túlgyógyszereztem magam, lehet, hogy mondtam egy-két hülyeséget, de tisztában voltam azzal, mi az, ami lényeges és izgalmas, és mi az, ami nem. Azzal meg pláne, miből lehet irodalom. Nekem fontosabb volt mindent elmondani, mint hogy szerkesztgessem magam. Ha azon kotlok, a tizedét se tudtam volna maguknak elmondani. Márpedig tudtam, hogyha elmegyek, nem lesz, aki elmondja azt, amit láttam, és nincs többé. Így legalább sokan sokfélét tanultak tőlem. Kérdés, hogy képesek-e megőrizni és továbbadni. Lehet, hogy pont az piszkálja a csőrüket, hogy maga valamit mégiscsak megpróbál.

– Én? – kérdeztem bizonytalanul. – Én mit tanultam?

– Maga? – tűnődött el egy pillanatra. – Maga talán azt, amit Pascal úgy fejezett ki: naître, souffrir, mourir. Születünk, szenvedünk, meghalunk... Vagy ezt már mondtam magának? Remélem, azért egy kis életet is tanult tőlem az irodalom mellett... Hogy ne lógassa mindig az orrát, akkor se, ha valaki mást gondol, mint maga. Hogy joga van megírni engem, őket és önmagát. Mert maga író. Az a dolga, hogy mindent megírjon. Hogy kitöltse a réseket. Hogy megírja azt, ami nincs benne a törvénykönyvekben, a tudományos könyvekben és az erkölcstanokban. Hogy megírja az életet olyannak, amilyen. És ha kell, életet írjon magának is… Mondja meg nekik, hogy az én felhatalmazásommal írja, amit ír. És hogy egyetlen feltételt szabtam magának: várja meg, amíg meghalok. Ezt a feltételt pedig teljesítette.

Húsz éve sírtam utoljára, ezúttal csak álmomban. Attól fogva minden évben megrendeltem az újhelyi embernél a sírgondozást.