Sportfunkci? Tartsa a markát!

Nem értem, mi végett az elkeseredés, kétségbeesés. Úgy szerepeltünk az olimpián, ahogy egy tízmilliós nemzethez illik. Sőt, jobban. Ha meggondoljuk, hogy a százhetvenmilliós Brazíliát is magunk mögött hagytuk, még büszkék is lehetünk. Igaz, azt rosszul viseljük, hogy a románok megelőztek bennünket, de vigaszul szolgál, hogy a szlovákokat lehagytuk. És egyáltalán. Valóban olyan rossz hely az a huszonegyedik kétszáz nemzet versenyében? Szerintem nem. Bár lennénk másban is huszonegyedikek.

Az is kérdés, hogy valós képet ad-e ennek az olimpiának nevezett, álszent legendákkal körülvett, a huszonegyedik században anakronisztikus intézménynek az értékrendje egyes országok sportjának valós színvonaláról. Szerintem nem. Az olimpiai pontozás szerint az Egyesült Államok nyolc aranyéremmel akkor is előkelő helyet kapott volna a „nemzetek versenyében”, ha csak Michael Phelpset indítja úszásban.

Úgy gondolom, a mi olimpiai eredményünk nem rossz, hanem kijózanító. Helyünkre tett bennünket. Túl nagy volt a várakozás. Ezt persze szították a sportfunkcionáriusok. Nem volt nehéz dolguk. Nemzeti karakterünkhöz tartozik, hogy túlértékeljük magunkat, képességeinket. Ha a jelen nem igazolja ezt a magunkról alkotott nagyszerű képet, a múltba menekülünk. Az előttünk járó generációk érdemeit hívjuk segítségül. Vallottuk magunkat „a Nyugat védőbástyájának”, a futballt „magyar sportnak”. Pedig a törökök végigmentek rajtunk, a németek legyőzték az aranycsapatot. Az egyiknek fél évezrede, a másiknak fél évszázada. Ma inkább Európa véd minket, semmint fordítva, a futballnak pedig egy „foci” nevű magyar változatát honosítottuk meg.

Peking kijózanított bennünket más magyarnak vélt sportok területén is. Megtapasztaltuk, hogy mások is tudnak vívni, öttusázni. Isten ments, hogy az olimpia a lejtő kezdetét jelentse, és nálunk – a foci mintájára – ezekből a sportágakból is „vivi” meg „ötti” legyen.

Nem, nálunk nem a helyezéssel van baj. Sokkal inkább azzal a mentalitással, amely rányomja bélyegét nemcsak az olimpiai szereplést körülvevő vitára, hanem egész társadalmi életünkre: politikai megosztottság, egymásra mutogatás, felelősségelhárítás. Még nem is értek véget a játékok, máris hallottuk ellenzéki politikusoktól, sportfunkcionáriusoktól, hogy a kormány elhanyagolja az élsportot, kevés anyagi támogatást nyújt. Vagyis: „Gyurcsány a hibás.”

Azóta kiderült, hogy az olimpiai sportágak Peking előtt több mint kétszer annyi pénzt kaptak, mint amennyit az Orbán-kormány adott az athéni felkészüléshez. Viszont egyik féltől sem hallottam azt a kérdést, hogy miért kell adóforintokból finanszírozni az élsportot. Valóban nincs olyan terület ebben az országban, ahol nagyobb szükség lenne a segítségre? Vagy megfordítva: nincs más módja az élsport finanszírozásának, csak az állami támogatás? Az Egyesült Államokban például egyetlen cent állami támogatást sem kap az ottani olimpiai bizottság. Pedig nem lehet azt mondani, hogy rosszul szerepelnek a modern kor olimpiai játékain. Persze ott is támogatják az élsportot, csak nem állam bácsi az adófizetők pénzéből. Nagyvállalatok, mecénások adakoznak (aztán leírják az adóból), erre a célra alapítványokat hoznak létre, egyetemek adnak ösztöndíjakat a tehetséges sportolóknak.

Más országokban, ha van is bizonyos fokú állami támogatás, a pénz oroszlánrésze az erre a célra alapított intézményektől származik. Németországban például a Deutsche Sporthilfe évi 15-18 millió euróval támogatja az élsportot. Munkájában gazdasági szakemberek mellett ismert közéleti személyiségek, művészek, a sport révén meggazdagodott egykori támogatottak és az élsportért lelkesedő kisemberek vesznek részt. Adományokból, nagyszabású rendezvényekből, gálákból, sportbélyegkiadásból, szerencsejátékból szedik össze – megint csak az adófizetők megterhelése nélkül – ezt az összeget. A sportfunkcionáriusok feladata ott mindenekelőtt részt venni ebben a pénzszerző munkában.

És nálunk? A sportfunkcionáriusok pénzszerzése nem saját akcióikra, kezdeményezéseikre alapul. Egyszerűen tartják a markukat néhány nagyvállalatnál (amely természetesen és jogosan felhasználja a sportot reklámcélokra), de mindenekelőtt az államkaszszánál. Ez utóbbi esetében azonnal tiltakoznak, hogy keveset tettek bele. Persze másra nem is nagyon van idejük. Legtöbbjük – jó magyar módra – több olyan állást is betölt, amely önmagában is egész embert követelne.

Schmitt Pál például egy személyben elnöke a Magyar Olimpiai Bizottságnak, tagja a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak, a Fidesz alelnöke és képviselő az Európai Parlamentben. Neki nem jut ideje arra, hogy élsportot támogató akciókat szervezzen. Egyszerűbb azt mondani, mint most is tette, hogy adjon többet az állam. De Schmittnek nemcsak ezt a mulasztást lehet felróni. Az is az ő felelőssége, hogy mint magas rangú pártfunkcionárius, bevitte a politikát a sportvezetésbe. MOB-elnökként tett nyilatkozatai mögött mindig érződik az ellenzéki párt alelnökének véleménye. Erkölcsi tekintélyét pedig aláásta, hogy szemben 1997-ben tett kijelentésével – miszerint lemond tisztségéről, ha egyetlen magyar doppingeset előfordul olimpián –, még mindig hivatalban van.

A doppingügyek kezelése – enyhén szólva – árnyékot vet az egész magyar olimpiai mozgalomra. A NOB két magyar tagja közül egyik az az Aján Tamás, akit saját sportszervezete lemondásra kényszerített a magyar sportolók athéni doppingbotránya miatt. A MOB pedig engedélyezte annak a Fazekas Róbertnek az újabb olimpiai szereplését, akit az athéni doppingvétség miatt két évre eltiltottak a versenyzéstől. (Kontraszt: az USA olimpiai bizottsága azt javasolta Bush elnöknek, hogy ne kegyelmezzen meg a doppingügye miatt hathavi börtönre ítélt és amnesztiáért folyamodó Marion Jonesnak.)

Kovács Tamás sportigazgató mondta, hogy a MOB utazási irodává degradálódott. Ebben lehet valami, mert a funkcionáriusok utaztatásának intézéséhez valóban külön irodára van szükség. Csakhogy egy utazási iroda büntetőjogi és anyagi felelősséget vállal a döntéseiért...
Nem gondolom, hogy azoknak van igazuk, akik szerint élsportra nincs szükség. Igenis van. Az élsport a tömegszórakoztatás fontos része. Sok millió embernek szerzett örömet, élvezetet, nyújtott kikapcsolódást a labdarúgó-vb vagy most az olimpia. A tömegeknek igenis kell a magas színvonalú szórakoztatás. Panem et circenses. De a szórakoztatottak szelektálnak. A rossz minőség megbukik, a jót érdeklődésükkel jutalmazzák. (A foci nálunk jószerével üres lelátók előtt zötyög.)

Viszont kiemelkedő eredményt a sportban – kevés kivételtől eltekintve – ma már nem lehet amatőr körülmények között elérni. Vegyük tudomásul, az élsport ma profi sport. És a profi sport mögött üzlet van. A világbajnokságok és az olimpia mögött is. Az üzleten minden résztvevő keresni akar. Ez így van jól. A mostani olimpián a rendező országon és a szponzorokon kívül legtöbbet a NOB keresett, aztán az egyes országok olimpiai bizottságai, és végül a fizetett sportolók. Mi pedig, akik élvezni akarjuk a teljesítményt, szórakozni szeretnénk, fizessük ki a belépőjegyet, a tévéjogdíjat, de többet ne. Adóforintjainkat költse másra az állam. Például tömegsportra.

Megdöbbentő, amit Schmitt Pál mondott: tíz magyar fiatalból hat egyáltalán nem sportol. Az iskolák nagy részéből hiányzik vagy rosszul felszerelt a tornaterem. Erre kellene több pénzt adni. Az élsport nem a versenyző egészségét szolgálja. Sőt... De a tömegsport egyben népegészségügyi kérdés is.

Nincs igaza a már idézett Kovács Tamásnak, aki azt is mondta: el kell dönteni, hogy élsport kell-e, vagy tömegsport. Mindkettőre szükség van. Csak mindkettőt a maga helyén kell kezelni. Elsőbbsége az egészségnek (tömegsport) van. A szórakoztatás (profi sport) utána következik.