Sokszor szélmalomharc volt

- Vágó Gábor párttársa süvegelte meg nemrég mint a parlament első cigány jegyzőjét. Számít ez?

– Nekem nem jutott volna eszembe írni erről, de jó, hogy Vágó megtette, mert ezzel is példát lehet mutatni. Amikor 2010-ben jött az ötlet, legyek országgyűlési képviselő, noha a kezdetekkor még nem vettem részt az LMP alapításában, megkérdeztem: mire föl ez a csinnadratta körülöttem? Mert nő vagyok? Mert cigány? Vagy mert letettem valamit az asztalra? Azt mondták, mindhárom miatt.

– Akkor, három éve beszélgettünk, s lelkesen mesélte az élményeit: a Parlament folyosóján jobbikosoknak magyaráz a barlanglakásban élő cigányokról, vagy hogy a családtámogatási törvényről, a roma integrációról szóló vitában megszólalt, s érezte, tenni tud valamit.

– Fals képet festenék, ha azt mondanám, sikert sikerre halmoztam. Emlékszem, amikor a miniszterelnökkel azonnali kérdésben vitatkoztam, éreztem, húszéves rutinnal állok szemben, szinte kitalálja, mit fogok válaszolni. Nem erőszakos, beszólós képviselő vagyok, hanem az, aki a színes kendőjével, a cigány ruhájával színt akar vinni a parlamentbe. Sokkal jobban sarokba lehet szorítani az embereket a saját tetteikkel, mint hangerővel. Hétfőn délelőttönként az oktatási bizottságban Pokorni Zoltán mellett ülök. Számtalanszor láttam, ahogy mérhetetlen türelemmel, olykor rezignáltan rója fel a hibákat.

– Pokorni felhagyott a harccal.

– Igen, elfáradt. Én harcosabb vagyok, próbálom megtanulni, hogy a józan, de kemény szavak jobban hatnak. Egyszer a parlamentben felszólalt a Jobbik egyik képviselője, én pedig elvesztettem a fejem, és üvöltöztem. Készült egy MTI-fotó, amelyen eltorzult arccal kiabálok: nem én voltam. Ha néha nyelek egyet, elegánsan kisétálok, akkor csak nyerek.

– Azóta is elszakadt a cérna. Egy jobbikos felszólalás alatt azt mondta maga elé: „Elmész te a pi...ba.”

– Nem lehet így beszélni, nekem sem, senkinek. Veszély, hogy egy idő után a közeg magába szippant. De szerencsés vagyok, mert ilyenkor néhány ember vészvillogni kezd: ez nem te vagy, nem ér annyit!

– Akarja folytatni?

– Ha beletettem négy évet, most nem vehetem a kalapom. A kampányban mindenképp oda kell állnom a sorba, egyéniben Kőbányán szeretnék indulni, ott, ahol lakom. De azt még nem döntöttem el, hogy a parlamentbe beülnék-e. Pedig érzem a felelősséget: aki egy kis faluból idáig viszi, annak vissza is kell adnia.

– Csalódott?

– Sokszor szélmalomharc volt. Egy maroknyi tábor belökött minket a parlamentbe, mély vízben tanultunk úszni, az első két év erről szólt. De nekem kell a siker is. Pár éve a roma Maladype Színház produkciós menedzsere voltam: pályázatokat írtam, pakoltam a díszleteket azért, hogy tehetséges roma fiatalokból amatőr színészek legyenek. Csakhogy a színház más irányt vett, egy ügyes fiatal rendező kreativitása lett az elsődleges, az, hogy mit mondanak a kritikusok. Akkor odaálltam a társulat elé: gyerekek, nekem is kell a taps. A parlamentben volt sok éles pillanat, felzúdulás, sajtóesemény, de kevés a taps, a siker.

– Miért?

– Biztosan felelős ezért az LMP, de a kétharmad stílusa is. Számos helyzet volt az oktatáspolitikában, amikor pontosan tudták, hogy amit tesznek, végiggondolatlan, szakmaiatlan. A folyosón jól meg is dumáltuk. Vannak kormánypárti képviselők, akik módosító javaslatokat készítenek, indoklásokat írnak, aztán a plüssfüggöny mögött a főnök a fejükre koppint, és üléskezdés előtt visszavonnak mindent. Én meg csak nézek: te ez vagy?

– Mondanak valamit?

– Semmit. Ha a saját módosítójuk – az ellenzéknek hála – bekerül a plenáris vitára, nemet nyomnak, vagy kisétálnak, és a függöny mögül kukucskálnak. Annál nagyobb baj nem eshet valakivel, mint ha önmagával meghasonul. Ezt éreztem Pokornin is. Leginkább az keserít el, amikor látom, emberek hogyan veszítik el saját magukat. Hogy nem tervezem az életem következő húsz évét a politikában tölteni, nos, amögött ilyen élmények vannak. Egy országgyűlési képviselő ma már nem hiszi el, hogy tud tenni, változtatni.

– Az LMP elhiszi magáról? A mondatok megvannak, de nem látom mögöttük a támogatottságot, súlytalan lett a párt. Nem tud tematizálni, legfeljebb azzal, ha a női képviselőinek beszólnak, vagy ha sokadjára, sikertelenül előveszik az ügynökkérdést.

– Hiszünk a higgadt hangnemben, abban, hogy nem bukunk el. De benne van a pakliban, hogy nem leszünk parlamenti párt 2014 után. Ha kiesünk, az a csapat leszünk, amelyik állva hal meg. Elindultunk valamiért, és következetesek voltunk.

– Tiszta sor. De a kieséssel kormányváltó voksok mennek a levesbe.

– Ez az a fekete-fehér-gondolkodás, ami miatt néha úgy érzem, ez az ország soha nem fog megváltozni. Mindenkinek egyéni felelőssége, a választóé is, hogy átlásson a kétpárti játékon. Persze, ha az LMP bekerül 6-7 százalékkal, nem lesz markáns változás. De el fogunk tudni kezdeni építkezni.

– Ezt mondták 2010-ben is.

– Tettük is, új nyelvet hoztunk, új stílust a bömbibe beszéléssel, a pólóban grasszálással, a plakátmutogatással. Van már egy réteg, amelyiknek elege van abból, hogy mindig két rossz közül kell választani.

– Hol vannak? Legfeljebb 2-4 százalék körül, küszöb alatt.

– Komoly politikai és morális felelősségünk, hogy annak a 3,5 százaléknak, amelyik ránk szavazott, de most elbizonytalanodott, üzenjünk: elkövettünk hibákat, de készek vagyunk folytatni a munkát.

– Az imént higgadtságról beszélt, miközben Schiffer fideszes–jobbikos stílben vudubábus, szemkilövetős ellenzékről beszélt, amikor visszautasította a közös fellépést október 23-án.

– Ott kicsit elragadtattuk magunkat. Ezt is a közeg generálja. Én a higgadt erő, az elegancia pártján állok, mert ennél kampányban csak durvább dolgok jönnek.

– Vágó a bajai első kör után mondta is: „Külön öröm, hogy nem szálltunk be a mocsokkampányba, és normálisak maradtunk.” Csakhogy negyedik lett a jelöltjük, a második körben nulla szavazatot kapott, több időközin el sem indultak. Pedig a politikát voksokra játsszák.

– Baján a jelöltünk elhozhatta volna a fair play díjat. Az első fordulóban annyi szavazatot kaptunk, mint amekkora az országos támogatottságunk. A második körben nem álltunk be a versenybe. Hányszor hallottuk: szegény összefogásos jelöltet követték. De valahogy ők is növelték a szavazatokat! Nem tudom elképzelni, hogy az ott élő, perifériára szorult cigányokat politikai érvekkel győzték meg. A „ki ad többet a szavazatomért” című játék ment. Deprimált közegben nem lehet észérvekkel hatni. Csak azzal: fázik a gyerek? Lesz fa! Ez a politikai játszma legalja. Ha ebbe beszállunk, kihasználtuk volna az ott élőket.

– Akkor most elmondta az LMP halálos ítéletét.

– Nem. Mondok működő példát. Egy statisztika szerint a roma nők nagy százaléka mellrákban hal meg. Évekkel ezelőtt egy maroknyi csapattal gondolkodni kezdtünk: mit lehet tenni, ami hasznosabb annál, mint hogy kivilágítják rózsaszínűre a Lánchidat, és közben mindenki mosolyog. Kitaláltuk, hogy megkeressük a helyi aktív civilszervezeteket, vagy ha ilyen sincs, a fal- Feri bácsiját, akinek adnak a szavára. Sok mindent tettünk azért, hogy a nők eljussanak a szűrésre. Nem mondom, hogy minden 55 év feletti roma nő percre pontosan jár a mammográfiai szűrésre, de tettünk lépéseket. A politikában is hiteles, működő válaszok kellenek. Ígéretekkel tele a padlás.