Se embólia, se empátia

Valójában nem is tudom, miért írom meg ezt a történetet, hiszen ettől még nem változik meg semmi a magyar egészségügyben.

Napokig tartó hátfájásommal elment a XXII. kerületi tüdőgondozóba, átvilágítottak, megvizsgáltak, majd közölte a doktornő, hogy nem talál semmit, de lehet, hogy tüdőembóliám van, menjek át a Tétényi úti kórház sürgősségi osztályára. Nagyon megijedtem. Pedig tudtam: tüdőembóliához mentőt szoktak hívni, nem pedig átküldeni a beteget saját lábán.

Beültem az autóba, átmentem a kórházba, ahol néhány órai várakozás után – állva, mert leülni nem lehetett – elvégezték a szükséges vizsgálatokat, EKG, vérvétel stb. Újabb két óra elteltével meglett a vizsgálat eredménye. Persze: negatív.

Örömöm határtalan. De nem sokáig. Miután megkaptam a leleteimet, kértem vissza a személyi igazolványomat és a lakcímkártyámat. Az adminisztrátor hölgy szerint ő visszaadta. Miután határozottan állítottam, hogy nem elmebajjal küldtek be, hanem tüdőembóliával, elhitte, és sebes keresésbe kezdett, mivel arra természetesen emlékezett, hogy odaadtam. De most nem találja.

Az amúgy normális vérnyomásom ekkor már igencsak felszökött. A doktor úr „segíteni” akart, elkérte hát a táskámat: hadd nézze meg, nincs-e mégis nálam. Megengedtem. Ő sem találta a táskámban. Ezek után mondták: sajnos elvesztették, vagy valaki másnak odaadták. Menjek a rendőrségre, jelentsem be, csináltassak másikat. (Költségeimet, sajnos, nem áll módjukban kifizetni.)

Ezek után elmentem a rendőrségre, jegyzőkönyv stb. Reggel kilenckor indultam otthonról egy kis hátfájással, majd lett egy tüdőembóliám, és estére már bolond is voltam.

Fél nyolc tájt csöng a telefonom, a kórházból az adminisztrátor hölgy közli: megtalálták az igazolványaimat, mehetek érte.
Örömöm persze ismét határtalan volt. De egy elnézést elvártam volna.

(Név és cím
a szerkesztőségben)