Schiffer András: Az ország 2006 óta egy Orbán-Gyurcsány show-t szenved el

Schiffer András szerint az ellenzék egyesülése megfelel Orbán akaratának, aki maga rúgta fel a centrális erőteret, amikor egy plakátra tette Gyurcsány Ferencet és Vona Gábort. Interjú az LMP volt elnökével. 

2021. október 28., 08:19

Szerző:

A korábbi országgyűlési képviselő egyúttal úgy látja, hiába diktálta a volt miniszterelnök az Orbán-ellenes tempót az ellenzéken belül, végül ő maga maradt le abban. 

Amikor 2016-ban visszavonult a politikától, akkor úgy lehetett érezni, hogy nem személyes okok állnak a döntése mögött, hanem osztott-szorzott és úgy látta, hogy nem abba az irányba hatnak a nagypolitika erői, amelyek kedveznének az ön által akkor képviselt céloknak vagy stratégiának. Visszatekintve hogyan látja jól mérte fel a folyamatok irányát, erősségét annyira, amennyire az lehetséges?

Aznap, amikor leadtam a házelnöknél a lemondólevelemet, világossá tettem, hogy csak a hivatásos politikától vonultam vissza, nem a politizálástól. Ahogy az LMP megalakulása előtt is foglalkoztam politikával – tettem politikai nyilatkozatokat, sőt benne voltam egy köztársasági elnök jelölési kampányban – úgy azóta is. Ezt azért szeretném újra világossá tenni, mert van egy olyan troll-típus, amelyik állandóan számon kéri rajtam, hogy miért nyitom ki a számat, ha visszavonultam: nyilván ez egy ilyen hűbéri beidegződés, hogy az politizáljon, aki adóforintból teszi, mindenki más minek pofázik. Azt gondolom nem csak jogom, de kötelességem is a haza vagy a köz sorsával foglalkozni, ugyanúgy, mint az említett kommentelőknek, vagy azoknak a publicistáknak, akik hatéves képviselői pályafutásom során az én munkásságomat tűzték tollhegyre.

Nem akarok visszamenőleg tetszelegni valami jós szerepben. Szerintem aki azt állítja, hogy évekkel előre pontosan látja, hogy mi fog történni, az nyilvánvalóan hazudik. Inkább úgy fogalmaznék, hogy érzékeltem dinamikákat, mind az LMP-n belül, mind a körül. Ebből a szempontból, ami a köz számára látható volt, az a migrációs krízis. Ekkor azzal szembesültem, hogy van egy narratíva, amit a globális, progresszív hálózatok legyártottak, hogy alanyi jogon mindenki oda megy lakni a világon, ahová akar. E mellett van egy másik, amit a Habony-galaxis gyártott le, hogy Soros terelgeti az embereket Afrika belsejéből Európába. Ha e kettő között akarod elmondani a magad történetét a valóságról, akkor hiányzik az az erőtér, amely ezt felerősítené. Az LMP-n belül pedig azt láttam, hogy olyan szinten az elsődleges egzisztenciális kényszerek írnak felül mindenféle politikai célt, hogy lehetetlen elérnem akárcsak azt, hogy pár száz fősről pár ezer fősre nőjön a tagság. Hogy választókerületenként legyen 20-22 aktív ember. Ez minimálisan szükséges lett volna ahhoz, hogy az LMP érdemben befolyásolni tudja az ország sorsának az alakulását. Amit én érzékeltem 2016-ban is egy-egy utcai kampányunk, jelenlétünk során – és ami miatt, most úgy érzem, hogy életem egyik legjobb döntése volt, hogy kiszálltam és az is, hogy akkor szálltam ki –, hogy a saját bázisunk és tagságunk is minden idegszálával azt figyeli, hogy a DK-s aktivisták vagy a progresszív megmondóemberek mit mondanak. Már 2016-ban érzékelhető volt az a tendencia, hogy a DK verbális kommandói ezerrel kondicionálják magukhoz a többi ellenzéki párt bázisát. Az is érzékelhető volt, hogy a G-nap után Orbán taktikát váltott és saját maga rúgta fel a centrális erőtér koncepcióját. Amikor Orbán Vonától Gyurcsányig mindenkit felrakott egy plakátra Soros György mellé azzal, hogy „Együtt bontják le a határzárat!” – ami nyilvánvalóan nem volt igaz –, akkor megkezdte mesterségesen összetolni magával szemben az ellenzéket. Azt érzékeltem – mindenféle tudatosság és jövőbelátás nélkül – hogy a 2006-os mozit kezdik újraforgatni. A Gyurcsány-párt részéről ment a revolverezés, hogy be kell nevezni a „ki tudja hangosabban gyűlölni Orbán Viktort” című versenybe, mert ha nem, akkor áruló vagy, nem vagy rendes ellenzéki. A másik oldalról pedig beindult az Orbán-féle gépezet is, amely differenciálatlanul egy lapon említette az ellenzéki szereplőket. Ez pontosan akkor pörgött fel, amikor én kiszálltam. Nem mondom, hogy mindent előre láttam, de arra például emlékszem, hogy pár héttel a lemondásom előtt említettem – talán éppen Ungár Péternek – hogy benne van a pakliban, hogy itt belátható időn belül egy közös ellenzéki lista lesz. A 2018-as választások után – talán 2019 elején – egy interjúban beszéltem arról, hogy szerintem elkerülhetetlen lesz, hogy 2022-ben a parlamenti ellenzék nem egyszerűen koordináltan, hanem közös listán induljon.

Fotó: Karancsi Rudolf / 168.hu

2010 óta két receptet szoktak felírni a Fidesz legyőzésére. Az egyik az ellenzéki egység megteremtése, a másik az ellenzék leváltása. Hogy friss példát mondjak, az elmúlt hetekben sokszor elhangzott Dobrev Klára miniszterelnök-jelöltsége elleni érvként, hogy vele biztos nem lehet leváltani Orbánt, hiszen a pártját a 2010 előtti időszak visszatérésének az ígérete tartja össze. Összefogás viszont nincs a DK és más, tehertételnek tartott formációk vagy személyek nélkül. Megoldhatatlan feladat áll az ellenzék előtt?

2018 végéig két koncepció versenyzett az ellenzéki oldalon belül, de ebből valójában egynek volt valós háttérereje és ez volt az, amelyik találkozott a NER érdekeivel is. Létezett a kinövekedés koncepciója. Ezt képviseltem én is, de különböző időszakokban ezt képviselte Mesterházy Attila, Botka László és Vona Gábor is. Magyarul, hogy az ellenzéken belül növekedjen ki egy olyan erő, egy olyan párt, amelyik identitásában és világképében viszonylag homogén és nem csak az ellenzéken belül tudja magához mágnesezni a szavazók tömegeit – tehát elszívni az erőt a többi ellenzéki párttól –, hanem arra is képes, hogy a Fidesz táborából vonzzon érzékelhető számban szavazókat a saját táborába, azaz az ellenzéki térfélre. Ez a koncepció, mind az LMP, mind a többiek esetében különböző okokból ugyan, de egyaránt elbukott. Ezzel szemben volt egy másik koncepció, gyakorlatilag már 2010-től, hogy a Fidesszel szemben csak az összefogás lehet eredményes. Ezt a koncepciót én nem értékeltem másként, mint a régi rend évtizedes logikáját, hogy rajtuk kívül, az általuk 1945-ben baloldalként kihasított és leuralt térfélen ne legyen más szereplő. Ennek első jele volt, még a 2010-es kampányban a ma Márki-Zay Pétert lelkesen támogató Lendvai Ildikó MSZP-elnöknek az a megjegyzése, hogy az LMP-re és az MDF-re leadott voksok elvesznek. Jegyzem meg, Lendvai Ildikó ezzel a megjegyzésével nagy szívességet tett a NER-nek, hiszen ha bejut az MDF, akkor könnyen lehet, hogy nincs Fidesz-kétharmad 2010-ben. Ezenkívül azért álltam szemben az összefogás koncepciójával – és ezért nem tudok vele azonosulni ma sem – mert gyakorlatilag a fennálló rezsim, a fennálló kormány és miniszterelnök gyűlöletére redukálja a politikai célokat. Egy ökopolitikai, globalizációkritikus, egy progresszív és egy nemzeti radikális irányzat más és más okból ellenzi Orbán Viktor politikáját. Nem tagadom, hogy amikor Karácsony Gergely 2011 nyarán felvetette a technikai koalíció koncepcióját, akkor azt nem elleneztem élből, de ne felejtsük, hogy az ideiglenes megoldásnak lett szánva addig, amíg a NER közjogi lehetetlenségeit helyre nem kalapáljuk egy új kétharmaddal. Ezen messze túlfutott az idő, az elmúlt négy évben mindenféle tartalmi különbözőség eltűnt az ellenzéki szereplők között. Az előválasztáson sem közpolitikai viták folytak. Tehát az összefogás koncepcióját nem csak azért elleneztem és ellenzem most is, mert a 2010 előtti hegemón elitcsoportok restaurációjával jár – amihez én semmilyen módon nem szeretnék asszisztálni –, hanem mert ha egy ennyire heterogén erő keveredik hatalomra, akkor pillanatnyi egzisztenciális célok fogják rángatni a kormányzást. Az még a szerencsésebb eset, ha eltérő politikai célok vannak, mert azok között lehet ideig-óráig konszenzust teremteni, de itt már megszűntek a politikai célok is. Egész egyszerűen az ország napi szintű kormányzását sem látom biztosítottnak egy tisztázatlan politikai célok, ámde annál markánsabb személyes, egzisztenciális érdekek mentén szerveződő kormány kezében.

Lát abban kockázatot, hogy tulajdonképpen bármilyen ideológiájú párt, mozgalom, politikai erő maga mögé tudja állítani a csapódó ellenzéki szavazókat? Vegyünk egy példát. Az LMP szavazóinak száma 2018-ban bő a négy évvel azelőtti 269 ezerről bő 404 ezerre nőtt. Az egy évvel későbbi EP-választásokon az LMP hatalmasat bukott és kilőtt az országgyűlési választáson még csak 3 százalékos Momentum. A kormányhoz vagy a DK-hoz való viszony hasonló, de az ideológia egészen más a két párt esetében. Most pedig azt látjuk, hogy a DK fegyelmezett táborán kívüli ellenzéki szavazók egy harmadik ideológiát képviselő szereplő mögé álltak be.

Jól körülírható egy progresszív értelmiségi, véleménybefolyásoló kör, akik 2017 elején elkezdték felemelni Botkát, aztán pár hónappal később ugyanők beálltak az LMP országgyűlési Szél-kampánya mögé, közben 2018. február-márciusban az új hódmezővásárhelyi polgármesterért lelkesedtek, majd 2018-19 fordulóján felfedezték maguknak a Momentumot,amikor úgy látszott hogy az ellenzéki oldalon belül a Gyurcsánnyal szembeni pólus az új generációs liberális párté. Az önkormányzati választások előtt ugyanez a kör kitalálta magának Karácsonyt, ami egészen az elmúlt hetekig tartott, a visszalépése után újra Márki-Zay mögé álltak. Ami a nyilvános térben látszódott a pillanatnyilag sztárolt politikusok üzeneteiből, azok azért nem feltétlenül egy irányba mutatnak egy kívül álló nézőpontjából.Ez egy eléggé heterogén üzenetcsomag és akkor finoman fogalmaztam. A Fidesz „Stop Gyurcsány” kampánya azért is végtelenül ostoba, mert a progresszív oldal sztárcsinálói mindig Gyurcsánnyal szemben is szervezkedtek és sohasem világos, Magyarország jövőjére vonatkozó konkrét közpolitikai célok motiválták. Olyan ugyanis nincs, hogy valakinek egyszerre fontos a Botka-féle úgymond XXI. századi szociáldemokrata politika, az LMP által hirdetett zöldpolitika, a Momentum light liberális, progresszív politikája, Karácsony feltétlen alapjövedelmes, baloskodó liberális koncepciója és Márki-Zay-féle keresztény-konzervatív politika. Mégis mindegyik mögött felsorakozott a progresszív értelmiség.

Fotó: Karancsi Rudolf / 168.hu

Mi motiválja ezt a csapongást? Mindegy, csak ne Orbán legyen?

Az említett elitcsoport esetében valójában az ideológiát felülírja a hegemón társadalmi pozíciók megőrzésének, restaurációjának szándéka és ebben –minden érdekegyezés dacára – negyedszázada folytatnak kíméletlen dominancia-harcot a régi nómenklatúra utóvédjeivel: egykoron Hornékkal, ma Gyurcsányékkal. Ez persze Márki-Zay sikerét önmagában nem magyarázza. Kellett hozzá Orbán G-nap után képviselt hatalmi politikája, amely élesen szakított a centrális erőtér 2009-es kötcsei koncepciójával, s egy Frankenstein-koalíciót hívott létre magával szemben. Mindenki, akit méltán irritál akár Orbán kíméletlen társadalompolitikája, akár az uszító propaganda, akár a Balaton és a többi tó letarolása, a jachtozások, a karantén alatti dubaji kiruccanások, a letelepedési kötvényekért elnyert paloták, a rokkantnyugdíjak megvágása, a kínai és orosz hitelek, az atomerőmű-építés – folytathatnám tovább a sort – azok két pillanat alatt ott találták magukat egy táborban azokkal, akikkel egyébként az élet különböző dolgaiban egymást kizáró nézeteket vallanak. Ezt rendkívül kockázatosnak tartom az ország számára, hiszen előbb-utóbb mindennek vége lesz, a NER-nek is, de nem mindegy, hogy hogyan és hogy mi jön utána. Nagyképűség lenne azt állítani, hogy ezt pontosan láttam már 2016-ban, de azok a dinamikák, melyeket érzékeltem az abba az irányba mutattak, hogy lesz egyik oldalról Orbán, a másikról meg mindenki vele szemben. Ezt akkor is veszedelmesnek tartom, ha sikeres lesz és akkor is, ha csak Orbán hatalmát stabilizálja.

Az elmúlt hetek történéseiben azt lehetett észrevenni, hogy mivel a Fidesz jó fél éve úgy keretezi az ellenzéken belüli mozgásokat, hogy „Gyurcsány-show", a második fordulóban jó sokan nem azért szavaztak Márki-Zay Péterre, mert meggyőződésük, hogy jobb miniszterelnök lenne Dobrevnél, hanem csak azért, hogy kiüssenek egy kommunikációs fegyvert Orbán kezéből. A Fidesz állandó gyurcsányozása az Orbánra fixálódott szavazók miatt végül Gyurcsánynak ártott a legtöbbet, jóllehet nem ez volt a miniszterelnök szándéka. Valójában az ország 2006 óta egy Orbán-Gyurcsány show-t szenved el, kisebb szünetekkel.

Ahogy Orbán Gyurcsányhoz, úgy Gyurcsány magához radikalizálta az ellenzéket, csakhogy a láncreakció itt nem áll meg, mert ez a radikalizmus túllépett Gyurcsány Ferencen is. 2018 előtt a DK-s radikalizmus – mondjuk az olyan mondások, hogy érvénytelen az Alaptörvény – nem jellemezték differenciálatlanul az ellenzéket: nem csak az LMP-t vagy a Jobbikot, de még az MSZP-t sem. Ez 2018 után, az Orbán-Gyurcsány összjáték következtében jócskán megváltozott. Az ellenzék egésze hozzádékásodott a DK-hoz, de a radikális hullám azt is érzékelte, hogy Gyurcsány felszínen maradása Orbán érdeke, hiszen mi másért plakátolná ki vele az országot? Az elmúlt hetekben ez a folyamat végül átlépett Dobrev Klárán és Gyurcsány Ferencen is.

Azt is látni, hogy az a 120 ezer ember, aki aki az első fordulóban Márki-Zayra szavazott, az nem máshonnan verbuválódott, mint a Centrum Párt 2002-es, az MDF 2006-os, vagy éppen később az LMP bázisának a java, tehát létezik a centrumszavazó. 2015 után Orbán és Gyurcsány, a nagy politikai pólusok, de különösen a NER brutálist támadást intézett a centrumszavazók ellen, ezzel paradox módon a centrumot radikalizálta. Ez mutatkozott meg Márki-Zay első fordulós sikerében. Megjegyzem hét százalékos előnnyel és három, parlamenti frakcióval bíró párttal a háta mögött Karácsony visszalépése körülbelül annyira volt politikailag racionális döntés, mint az, hogy Horn Gyula 1994-ben koalíciós társa vett maga mellé a mandátumok 54 százalékának birtokában. A második fordulóban viszont azt volt nagyon érdekes látni, hogy Dobrev gyakorlatilag a 2002-es, 2006-os MSZP bázist igyekezett restaurálni és innen nézve – bármilyen meglepő is ezt kimondani – Jakab Péterék stratégiája teljesen racionális volt. A mai Jobbik bázis 2002-ben, 2006-ban az MSZP késő-kádári kispolgári bázisán volt. A DK-Jobbik együttállás nem ideológiai alapú, hanem bölcs belátása annak, hogy a választói csoportok honnan váltak szét 2010 előtt. Mindenki, aki nem ehhez a régi MSZP-bázishoz tartozott – akár azért, mert még nem volt szavazókorú, akár mert akkor SZDSZ-es vagy MDF-es, esetleg fideszes volt – az Márki-Zay mögött sorakozott fel. Ezért Márki-Zay mögött mind a taktikai megfontolások, mind a szociológiai háttér szempontjából önmagában is rendkívül heterogén szavazói bázis állt össze.

Fotó: Karancsi Rudolf / 168.hu

Visszatérve az összefogás-kinövekedés ellentétpárra. A 2014-ben és 2018-ban az összefogás még a 2010 előtti kormányerőkkel személyileg és nagyrészt felvállaltan is folytonos erők köré szerveződött és külön indultak tőlük távolságot tartó ellenzéki pártok. Ehhez képest most az LMP és a Jobbik is része az egyesült ellenzéknek, megerősödött a Momentum és megjelent a színen Márki-Zay Péter. Ez az átrendeződés, súlyponteltolódás az ellenzéken belül, amely részben az „újak”, részben pedig a jobboldali pártok, személyek felé történt hozhat más eredményt, mint az eddigi, kudarcos próbálkozások?

Ami a Jobbik-jelenséget illeti: előszeretettel hibáztattak engem, hogy miattam lett 2014-ben és 2018-ban is kétharmad. Megjegyzem, 2018-ban már nem voltam aktív politikus. Tegyük világossá, ha az LMP 2014-ben vagy 2018-ban felolvad a nagy, szent balliberális összefogásban – egyébként nagyon utálom, amikor összeadunk választói számokat, mert a választó önálló – az LMP és az összefogás számai együttesen sem 2014-ben, sem 2018-ban nem lettek volna elegendők még a tisztes vereséghez sem. A kulcs a Jobbik volt és a rajtuk kívüli ellenzéken belül én voltam az, aki a legintenzívebb diplomáciai kapcsolatokat ápolta velük – köztük olyanokkal, akik ma ott vannak a DK-val közös listán – és én ezért mindenféle bibliai átkokat kaptam, a „függetlenobjektív”, ma DK-alelnök Kálmán Olgától kezdve a demokrata Gyurcsány Ferencen át az összes balliberális szereplőig. Fel sem merült, hogy ők a Jobbikkal együtt akarnának működni. 2017-ben még aláírtam a Jobbik európai béruniós kezdeményezését – amely egy tőről metszett baloldali javaslat egyébként –, és a most Karácsony 99 mozgalmának aláíróívén szereplő balliberális értelmiségi erre akkor megírta a közösségi oldalán, hogy megszakít velem minden kapcsolatot, mert én a fasisztákkal paktálok. Ő, ma a „fasisztákra” fog szavazni.

Legnagyobb tiszteletem Török Gábornak, okulok a látásmódjából és a differenciált elemzéseiből, de kicsit elhamarkodottnak érzékelem azt a kijelentését, hogy ellenzékváltás történt. Ha mondjuk a Momentum rommá nyerte volna magát a körzetekben, akkor azt mondanám, hogy ellenzékváltás történt. Ha jövőre az a nem várt fejlemény következne be, hogy ugyan nyer a Fidesz, de a Kétfarkú Kutyapárté, vagy a Mi Hazánké, esetleg az ISZOMMé, vagy a Polgári Válaszé lesz a legnagyobb ellenzéki frakció, akkor is azt fogom mondani, hogy ellenzékváltás történt. Így viszont, győzelem esetén Márki-Zay mögött nem csak hogy egy olyan parlamenti többség lesz, amely döntően azonos a jelenlegi parlamenti ellenzékkel – azon belül is a korábbi miniszterelnök pártja, tehát a DK fogja adni a legnagyobb frakciót –, de egy olyan megállapodás-rendszeren belül nyerte meg az előválasztást, amely a létező ellenzéki pártok megállapodása volt maguk között. Ő ennek a feltételeit fogadta el és ha miniszterelnök lesz egy kormányváltás után, akkor – tetszik, nem tetszik, de ez a közjogi valóság –, akkor az ő kegyelmükből, mert ők lesznek a kormánytöbbség. Aztán. Tessék már megnézni, hogy kik álltak a színpadon Márki-Zay mellett a színpadon! Ellenzékváltás történt, amikor Karácsony Gergelytől, Schmuck Erzsébeten át Molnár Zsoltig ott a teljes jelenlegi ellenzék? Menjünk tovább. Nézzük meg azt az egészen szürreális felhajtást Márki-Zay mellett, ami Karácsony visszalépése után történt. Azt olyan nevek fémjelezték, mint Lendvai Ildikó, Haraszti Miklós és általában a Demokratikus Charta nagy ikonjai. Milyen ellenzékváltásról beszélünk?

 

(Kiemelt kép: MTI Fotó: Kovács Tamás)