Rokkos a Hétesen

A 25 éves Hajdú Gergely szociális munkás. Másfél éve Ózd Hétes nevű cigánytelepén él és dolgozik, csak kedden-szerdán buszozik fel Pestre: ilyenkor visszavedlik egyetemistává. Hétes négyszáz lakosa Rokkosnak szólítja, „rockeresen” hátrazselézett barna haja miatt. Mindenki ismeri, és ő is névről ismer mindenkit.

Beszélgetésrészlet a tízéves Evelynnel:
– Rokkos, milyen volt Párizsban Zsófival?
– Jó.
– Szereted?
– Persze.
– Egy ágyban aludtatok?
– Igen.
– Elveszed feleségül?
– Még várok.
– Milyen nyelven beszélnek ott, magyarul?
– Nem, franciául.
– Cigááány!

*

Gy. M., Gergő legjobb barátja mondja:
– Gergőnek különleges tehetsége van ahhoz, hogy ráhangolódjon a környezetére. Átvette a hétesiek szavajárását. „Jössz nálunk?”, kérdi ő is „hozzánk” helyett. A velük együttműködő máltaiakat már ő is „mátrai szeretetnek” hívja, és az „összes” helyett az „egész” gyerek jöjjön az Alkotóba, karácsonyra próbálni. Mobiljának csengőhangja az „Ez a rohadt kábító” című cigány pop. Imádja a „hallgatót”, a szomorú lassú cigány zenét. Tosca (is) a kedvence.

*

A szállástól nyolc perc a telepig, de az út eltart vagy fél órát, mert lépten-nyomon beszélgetésbe bonyolódik.

– Miért nem vagy az iskolában, Béla?
– Beteg vagyok, Rokkos, anyám igazolta.
Amikor Gergő lekerült, az első hónapokban mindennap hétkor elment a telepre, nehogy útközben ellógjanak. Most már nem fér bele a rengeteg munkájába, a nappali lótifuti után gyakran este, éjjel is kint van a családoknál.

Hogyan lesz egy pesti egyetemistából egy borsodi roma telep segítője? Nincs sok kapaszkodóm. Gergő saját jelzőjével élve: hibátlan gyermekkor. Pedagógus házaspár gyermeke, négy évig falun, azóta az anyjával Pesten. Rendben, kiskorában meg nyaranta visszajárt elvált apjához, együtt focizott a cigány fiúkkal. De aztán? Az operaház gyermekkórusának tagja, egy színpadon énekelhetett Tokodi Ilonával és Kovács Kolossal. Kölcsey-gimnázium, francia tagozat. Bulizás és intellektuális kihívás, szavalóversenyek és Kazinczy „Szép magyar beszéd” országos döntő.

Talán nyaranta a szemétszedéssel egybekötött egyhetes felső-tiszai kenuzás lehetett az első fontosabb közösségi élmény, amikor két tucat kölcseys napi öt órát evezett, majd öt órán át a partról és a holtágakból hulladékot pakolt sok száz szemeteszsákba. És még egy tény: tizenhat évesen Mozsgó faluban, a nyári szünetben három hónapig, a haláláig ápolta rákbeteg édesapját, akinek a kérésére, a vége felé, már egy ágyban is aludtak.

Nehéz kézikocsit húz két asszony, három gyerek tolja.

– Mennyit kaptok a vasért a MÉH-ben, Mari?
– Kábé nyóccázat, mind szepi vas ez.
(A szepi salakkal kevert, kohóból kifröccsent vas, nem messze a meredélyről szedik össze. Tíz forint kilója, szemben a tiszta vassal, amelyért hatvanat adnak.)

– Sietünk, ilyenkor kevesebb a rendőr.
A rendőrök mindenért büntetnek. A múltkor kézikocsival padokat hoztak az Alkotóházból virrasztáshoz. A rozoga kézikocsin persze nem volt rendszám meg fényszóró. „Mondjon egy számot öt és húsz között!” „Nyolc.” „Akkor nyolcezerre büntetem” – szólt a tréfás közeg.

Bírságolnak kopott bicikligumiért, közterületen ivásért, de még flakonnyitás miatt is. Falopásért akár húszezer is járhat. Régebben le lehetett dolgozni, de ezt a helyi jegyző eltörölte, most kifizetik vagy leülik. A börtönt ki lehet váltani, de sok család nem képes rá. Az egyik apát hajnali háromkor vitték el, mert nem fizette be a gyermek iskolahiányzásáért járó büntetést.

Egy teljesen ártalmatlan, szellemi fogyatékos tizenhat éves fiú késsel átment a szomszédba krumplit pucolni. Közterületen használt szúró-vágó eszköz miatt elvitték, a „corpus delictit” lefoglalták. Gergő telefonált, biciklivel utánament, akkor aztán a „bűnöst” kiengedték.

Gergő életében az áttörés a Bódis Kriszta szervezte nyári alkotótábor volt Hétesen. Húsz önkéntes társával egy hétre leköltözött Ózdra. A Tescóban bevásároltak, és a parkolóban kilencven darab ötvenkilós műanyag zsákba szortírozták a családoknak jutó adományt, kenyeret, lisztet, kávét, tésztát, csirkét, felvágottat.

Hétesen sátrat állítottak a kulturális programoknak. Gergő az ovis csoportnak cigány népmeséket olvasott fel, rajzolt velük, számháborúztak.

– Nem is a szegénység, inkább a szeretethiány, az elhanyagoltság volt a legmegdöbbentőbb – mesél az életét meghatározó eseményről. – Nem a családra, inkább a rideg, ellenséges külvilágra gondolok. Néha elég egy gyereknek egy rajzlap, és egész nap elrajzolgat. Folyamatosan három gyerek csüngött rajtam, szorítottak magukhoz, izomból.

Ózd, Hétes magába szívta Gergőt. Havonta lejárt önkénteskedni. Mikuláscsomag-osztás, karácsonyi gyermekműsor a szomszédos Bódvalenkén, női csoport, pályázatírás. Az ELTE társadalomtudományi szakán a sok elmélet egyre kevésbé érdekelte, látta, hogy tanárai (tisztelet a kivételnek) vagy már elfelejtették, vagy sohasem voltak terepen. Két év után átment a rabbiképzőbe estire (Gergő református), szocmunkás szakra.

– Rokkos, jött egy papír az APEH-től, aláíráshiány. Bejössz velem, mint a múltkor?
– Szia, Gabi, most nincs időm rá, de délután kijön Éva, ő könyvelő is, majd pótolja, ami lemaradt az adóbevallásodról.

Gergő naplójából: „Elmennél az alkalmi munkára, amelyhez szükséged van arra a rohadt adókártyára. Eljutsz az APEH-ig, ahol eléd rakják a 10T34-es nyomtatványt. Próbálod értelmezni, és látod, hogy képtelen vagy rá, tele rubrikával meg nyilakkal, átláthatatlan az egész. Csak annyit üzen, hogy tessék csak, épp hogy írástudó ember, vesszél el a sorok között a hat általánosoddal. Idő előtt elmentél idénymunkát végezni, túl korán szültél gyereket, hát most megihatod a levét. Kellett neked ilyen családba meg egy ilyen rendszerbe születned...”

2010 nyarán Bódis Kriszta felhívta Gergőt, tud-e valakit szociális munkásnak ajánlani Hétesre. Ott is kellene lakni. Kriszta, aki tizenhárom éve folyamatosan jelen van Hétes életében, addig egyedül – igaz, változó számú önkéntessel és adományozóval – próbált javítani a hétesiek életén. Most végre az OSI (Open Society Institute) és a Máltai Szeretetszolgálat segítségével sikerült szocmunkásstátusokat biztosítani.

Gergőnek kellett hozzá tíz perc, hogy rájöjjön, ő maga a legalkalmasabb a munkára. Pályázott, és megkapta az állást. 2010 szeptemberében leköltözött Ózdra. Azóta itt dolgozik két ózdi társával, Évával és Annamáriával meg a minden héten több napot itt töltő Krisztával.

Az első hetek kemények voltak. Gergő otthona az Alkotóház, az alapítvány székhelye lett. A kétszintes épület a vasútállomás mellett áll, szemben a kihalt oxigéngyár hatalmas hűtőkürtőjével. Valaha posta, aztán üvegesműhely, emeletén a Szabad Keresztyén Gyülekezet helyiségei, amelynek vezetője az üveges. Sokat fázott, mert a fűtést csak november végére javították meg, addig az adomány ruhabálák közt aludt. Meleg víz sem volt. Először vödörből hideg vízzel, aztán amikor került egy szimpla vízforraló, langyos vízzel mosakodott. Most már van zuhanyozó is. Az alsó szintről az egyik hétesi férfival napokig hordtak ki vagy kéttonnányi sittet.

Nappal nagy itt az élet, sorjáznak a foglalkozások, ám sokszor van egyedül. Rossz környék, de sohasem bántották. Egyszer szaladt bele egy pofonba, amikor a telepen szét akart választani két férfit. Aztán bocsánatot kértek tőle.

Gergő naplójából: „Be kell integrálni a társadalomba – hangoztatják szép magyar kifejezéssel. Hülyeség. Amit mi csinálunk, a lehetséges utak megmutatása, felajánlása. Amikor mi osztottunk vetőmagot, folyamatosan jelen voltunk. Eldicsekedhettek nekünk, kaptak visszajelzést, látták, hogy komolyan vesszük őket. Annamária, aki ért a veteményeshez, tanácsokat osztott. Feltételeink is voltak: addig nem adtuk oda a magot, amíg fel nem ásták a kertjüket. Halljuk a sok sztereotípiát, hogy »vándorló életmód« és »viszonyuk« a földhöz. Nálunk három négyzetméteren fantasztikus zöldborsó, bab, fejes saláta nőtt ki.

A Hétesben is tisztában vannak az alapvető viselkedési szabályokkal, normákkal, csak többnyire nem érdemes betartani őket. Mert akkor sem jutnak egyről kettőre.”

A telepen gyorsan kizökkentenek riporteri munkámból. Mivel orvos vagyok, és mert Gergő mindenkinek ismeri a baját, lankadatlanul cipel házról házra, hordja elém a leleteket, a zárójelentéseket. Szívet, tüdőt hallgatok, vérnyomást mérek, terhességi tesztért megyünk Gergővel a patikába (negatív lett, az ötgyermekes asszony legnagyobb örömére). Érdeklődöm egy gyerek után a kórházban, és protekciót kérek egy miskolci kollégától egy komplikáltabb kivizsgáláshoz.

Receptet ne írjak, figyelmeztet titokban Gergő, mert rajtunk próbálják majd leverni. Nincs rá pénzük, még a gyerek antibiotikumára sem. Talán most sikerül egy gyógyszergyártól ingyenes adományt kapnunk, a háziorvos fogja kiadni.

Gergő naplójából: „Lehet rájuk kurvára haragudni, mint pl. a napokban Kiss Józsira, aki százezret követelt azért, mert a gyerekei hóban-sárban két hónapon keresztül jártak az Alkotóházba, majd elmentek szerepelni a karácsonyi műsorba, ahol egy »szaros nápolyival szúrták ki a szemüket...« Amikor már nagyon kötekedett meg lökdösött, egyszerűen muszáj volt leordítanom a fejét, hogy én megértem, mi a baja az életével, de ő is értse meg, hogy a gyerekei tényleg szeretnek ide járni. A végére nagy ölelgetés, egymás nyakába borulás. Se előtte, se utána nem ordítottam senkivel.”

Délután fél négykor az Alkotóházban a hímző asszonycsoportban hatan jöttek össze. Néhányan komolyabban, mások tessék-lássék hímeznek, de mind beszélgetnek, pletykálkodnak. Gergő is hímez.

Szó esik itt mindenről, a napi gondokról, pénzről, munkáról (krónikus hiányáról), de arról is, hogy egyre több hétesi lakos önkénteskedik Gergővel a telep rendszeres megtisztításában. Hogy a Sára kurválkodik, és hogy egyre veszélyesebb fát lopni, pedig muszáj. Hogy az energiaszolgáltató, az ÉMÁSZ most már tényleg kiküldi a kommandót (az áramot itt mindenki lopja). Kriszta és Gergő nyugtatja őket, nem fognak megfagyni, már tárgyalnak az ÉMÁSZ-szal, akik hál’ istennek nagyon együttműködőek.

Egy asszony dicsekszik, hogy végre lejött a Xanaxról, ami őszinte elismerést vált ki, mert a telepen majd mindenki nyugtatót szed, rá is isznak.

Más dicsekedve panaszkodik, hogy amikor Gergőékkel végre eljutott a fővárosba, a metrón majd belehalt a mozgólépcsőbe. És hogy Antónia, a kislánya várja Gergőt, már két hete nem tanította furulyázni.

Gergő csak úgy mellesleg megjegyzi:
– Az Olvasóegyletben vasárnap filmklub van, ingyenes.
– Beengednek oda minket a magyarok? Csak ha te is jössz, Rokkos. Ha nem vagy velünk, azt mondják majd, nincs hely...

Gergő naplójából: „Megkértem, idézzenek fel jó élményeket a gyerekkorukból. Mondták, hogy nincs. Helyette sorolták a sok verést meg megaláztatást, például amikor a tanár kiállította az osztály elé a tetveseket. Aztán akadt mégis egy-egy: Natasának kislányként az egyik kolbászt áruló néni megengedte, hogy a kolbász zsírjába mártsa a kenyerét, cserébe ő meg fölsöpört a stand körül. Pistának meg az volt jó, amikor húszévesen a haverokkal elmentek szórakozni, és együtt körtáncoltak a magyarokkal. És nem volt semmi balhé, szépen, békében elvoltak.”