Provinciális nacionalizmus, vagy mi?
Hoffmann Rózsával nemcsak az a baj, hogy bohócnak és ostobának nevezte azokat, akik béremelésre számítanának, egyébként fideszes ígéretek alapján, hanem az, hogy olyan kijelentéseket tett, amelyeket nyugodtan lehetne az általa használt jelzők egyikével illetni.
Azt mondja, hogy – bár van rá szülői igény – nem helyes az angol nyelvet favorizálni, mi közép-európaiak vagyunk. Egy olyan országban mondja mindezt, ahol a lakosságnak csak egynegyede pötyög valamit „külföldiül”, és 8 (nyolc!) százalék azoknak az aránya, akik jól beszélnek-írnak-olvasnak legalább egy idegen nyelven. Ezzel az unióban messze az utolsók vagyunk. Közben a világon mindenütt (igen, a sokat emlegetett spanyol, kínai, orosz stb. nyelvterületeken is) uralkodóvá vált az angol a technika, a tudomány, a kereskedelem, a diplomácia, a sport, a személyes nemzetközi érintkezés területén, szóval mindenhol, ahol nemzetközi, kultúraközi kommunikációra van szükség.
Az említett egyéb nyelveket természetesen érdemes megtanulni, második nyelvként. Aki viszont néhány éven belül nem tanul meg jól angolul, ne is próbáljon olyan területen elhelyezkedni, amelynek nemzetközi vonzata van.
Régóta bajom van egyébként a magyarországi kommunikáció szinte minden szeletének (néhány kivétellel csaknem a teljes sajtó, a rádiók, tévéadók stb.) nacionalista hangvételével, amely gyakran kisstílű provincializmussal párosul, és így nyugodtan nevezhetem provinciális nacionalizmusnak.
Most ez az oktatási államtitkártól kiadós bátorítást kapott. Az illető az Ilku elvtárs vezette minisztérium munkatársaként nem kifogásolta az orosz nyelv kötelező oktatását. Nem merte. Ez érthető. Most az angol nyelv oktatását meri. Ez viszont nem érthető, ez hiba és bűn!
(Név és cím a szerkesztőségben)
