Pozőr
Egyesek úgy képzelik el Kerényi Imrét, mint az általa rendelt festményen a kaméleont, amely az oszlopon ül a Hősök terén. Nyakában tábla: MSZMP-alapszervi titkár, nagy októberi szocialista ünnepségszervező Moszkvában, színházi karrierrendező, társulatában kommunista párttagtoborzó, rendszerváltó MDF-aktivista, anticsurkista liberális Charta-szónok, lelkes baloldalhívő ’94-ben, lelkes jobboldali médiamunkás a 2000-es években, komcsizó polgári körös, antiliberális tüntetésszervező, az alaptörvény vudu-papja, asztaltáncoltató ceremóniamester, az udvari festészet mecenatúrájáért felelős miniszterelnöki megbízott, és ki tudja, mi még. Mintha valami politikai nézeteit váltogató kurzuslovag volna, aki – mint Örkény írja – útravalóul kapta a kortól, hogy sok minden lehessen „egy időben, egy helyütt és egy személyben”. Aszerint, hogy „merre fordul”.
Nagy tévedés. Ahhoz, hogy valaki váltogassa a nézeteit, az kell, hogy legyenek nézetei. Kerényinek – lehet, hogy maga sincs tisztában vele – nincsenek. Soha nem is voltak. Őt az ihlet szokta megszállni, ilyenkor mondja és teszi, ami az eszébe jut, mint egy pap, mint egy politikus, mint egy szertartásmester, mint egy hipnotizőr, mint egy hasbeszélő, mint egy törzsi varázsló. Ezek a foglalkozások nemigen különböznek egymástól, és tökéletesen megférnek benne. Ő tényleg színes egyéniség, és láthatóan vannak, akikre hat. Rodolfónak a kezét kellett figyelni, neki a száját, mindketten csalnak, azzal a különbséggel, hogy Kerényinek sokakkal sikerült komolyan vetetnie magát. Szabad időmben ezen remekül szórakozom. Nemcsak most. Ötven éve egyfolytában. Elég régóta ismerem ahhoz, hogy ne okozzon meglepetést.
Kerényi mint mozgalmár nem új jelenség. Amit az utcán csinált pár éve, megcsinálta a Madách Színház színpadán 1963-ban. Akkor engedélyezte Aczél György Ádám Ottónak – csak neki – a Danton halála című forradalmi Büchner-dráma bemutatását. A húszéves, főiskolás Kerényi segédrendezőként megrendezte a tömegjeleneteket Ádámnak, aki nem nagyon értett ehhez. Ott ültem a próbákon. Kerényi jelmezt öltött, és ide-oda csapódva a különféle csoportok között, fűtötte a hangulatot, ugyanúgy, ahogy négy évtizeddel később az utcai tüntetésen. Az utóbbin is instruálta a „statisztákat”, akik énekeltek, virágot és százforintost lengettek. Ugyanúgy rendezett utcaszínházat, mint István, a királyt vagy Csíksomlyói passiót, amelynek elhanyagolható esztétikájánál fontosabb volt számára, hogy a végére megszervezze a nézőteret ellepő, „spontán ünneplő” főiskolás lányok babérágat lóbáló karát.
Imádja a ceremóniákat. A tapsrendet mindig megrendezte, a darabot nem mindig. Amikor a kilencvenes évek közepén együtt voltunk a kisvárdai színházi fesztivál zsűrijében, az első napon jelezte, hogy valamit sürgősen meg kell beszélnie a társasággal. Gondoltam, az elbírálás szempontjait akarja tisztázni. Tévedtem. Közölte, hogy „az egész fesztiválon a legfontosabb a díjkiosztó záróünnepély, ezt bízzátok rám”. Rábíztuk. Biztosan nagyszerű lett, nem voltam ott, a díjkiosztó záróünnepély azon műfajok egyike, amelyektől kiütést kapok.
Kerényi elmagyarázza...
