POSZT

– Még a zsűri átalakítása előtt publikálta És aztán a sötétség című írását. Kifejti benne: a színházi szakmának – jogfolytonosság és szakmai strukturáltság miatt – a Magyar Színházi Társaság az egyetlen érdek-képviseleti szervezete, egyben alapítója is a POSZT-nak, amelyben a Magyar Teátrumi Társaság csak három éve brusztolt magának társtulajdonosi jogot. Ám a Magyar Színházi Társaság a zsűri megosztásával újabb kompromisszumot kötött a világnézeti alapon szerveződött, lényegében botcsinálta Magyar Teátrumi Társasággal. Mi magyarázhatja a puhaságot?

– Több összetevője lehet. Csáki Judit esete is csupán egy tünet. Korábban is volt rá példa: egy zsűrijelöltet a Magyar Teátrumi Társaság vita és szakmai érvek nélkül kigolyózott, csak arról nem értesült a nyilvánosság. Márpedig az is puhítja az érdekképviseletet, ha az ilyesmit sem a szakmai szervezet, sem az érintett nem teszi szóvá.

– Lehet konkrétabban?

– Tavaly a Magyar Színházi Társaság által delegált Réczei Tamás rendezővel történt hasonló. A Magyar Teátrumi Társaság indok nélkül elutasította személyét. Ám sem ő, sem az érdekképviselet nem szólt róla. Így lesz gyakorlat abból, ami amúgy ellene van minden szakmai szempontnak.

– Hogyan zajlik egy ilyen „lepattintás”?

– Csáki Judit ügyéről szemtanúk mondták el: volt egy találkozó a két színházi szervezet közt, ahol a Magyar Teátrumi Társaság képviseletében egy hölgy átvette a Magyar Színházi Társaság ajánlását, és közölte, nincs felhatalmazása válaszolni a javaslatukra. Pár nap múlva jött egy e-mail a „teátrumiaktól” a zsűri névsorával. Azt a Magyar Színházi Társaság csont nélkül továbbküldte tagszervezeteinek.

– Cikkét a Kádár-világ reflexióinak elemzésével kezdi. Írja: ma is sokan állítják, azért lesznek részesei egy vállalhatatlan rendszernek, hogy belülről bomlasszák. Konkrétan említi Béres Attila rendezőt, aki megindokolta, miért vesz részt a szombathelyi színház Vitéz Mihály-előadása a POSZT versenyében: a bátor produkció pécsi bemutatása hatékonyabb kiállás bármiféle bojkottnál. Talán a Magyar Színházi Társaság is azért vegyül a „teátrumiakkal”, hogy majd csellel roppantsa meg falait?

– Utóbb beszéltem a cikkemben megnevezettekkel, akik elmondták: igazam van, amikor vállalhatatlannak tartom a Magyar Teátrumi Társaság és vezetői működését. Ugyanakkor meg kell értenem – és ebben valóban nagyon sok igazság van –, hogy egy vidéki színháznak még így is hatalmas lehetőség megjelenni a fesztiválon. Kérdeztem, miért nem érik be a megmutatkozással, mint az Örkény Színház, amely nem vesz részt a versenyen. Erre érvként elhangzott: egy színházvezető a társulati tagok egzisztenciájáért is felelős. Valójában nincs választása.

– Tényleg nincs? A színházvezető elvileg a társulat morális állapotáért is felel. Ezt mutatta az Örkény vezetőjének, Mácsai Pálnak a lépése. A mai színházvezetők többsége tanítványa lehetett Fövény Lászlónénak, a színművészeti főiskola egykori esztétikatanárának. Rendezőhallgatóként tapasztaltam: kedvenc filozófiai korszaka, az egzisztencializmus kapcsán hozta – a Kádár-éra közepén – a példák sorát, miként őrizheti meg az ember holtáig a választás szabadságát. Miért kopik el oly könnyen ez a tudás?

– Nem tisztem megítélni, hol kezdődik a gyávaság és mi a puszta beletörődés.

– Tavaly önt delegálták a POSZT zsűrijébe, s bár szigorú szakmai szempontok alapján ítélkezett, jelenlétével mégiscsak hitelesítette a „rendszert”, benne az önjelölt módon létrejött Magyar Teátrumi Társaság létezését, nyomulását.

– Akkor én is elkövettem egy „ősbűnt”, bár ezt ott és akkor nem érzékeltem. Sőt! Ma is meggyőződésem, amit tavaly zsűritársaimmal a POSZT-on tettünk, példaként szolgálhatna arra is, amire a végzetesen és végletesen kettéosztott országban komoly szükség lenne: a különbözőképpen gondolkodók értelmes, a szakma és az egymás iránti tiszteleten alapuló, színvonalas párbeszédére. Akkor is szigorúan szakmai alapon nyugodtak döntéseim, amikor a NKA kuratóriumi tagjaként évekig küzdöttem, hogy a Magyar Teátrumi Társaság színes programfüzetnél nem nívósabb lapja ne kapjon szakmai folyóiratnak járó támogatást. Miközben akkor még képtelen voltam komolyan venni, hogy a Kerényi Imre-féle Most mi jövünk! szlogen valóban egész pályás letámadáshoz vezet.

– Amelynek vezéralakja Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház főigazgatója, a Magyar Teátrumi Társaság elnöke. Az ő felhorgadásának oka lehetett a honi színi világot évtizedekig pozíciókban is meghatározó, amúgy megkérdőjelezhetetlen tehetségű, de gyakorta karcosan magabiztos művészek hangneme. Színháztörténészként egyetért?

– Ősbűn ez is. Ezen alapul Vidnyánszky sértettsége, bosszúvágya. A magyar színházi életet a hetvenes évek óta meghatározó alkotók közül azok, akik egyáltalán kapcsolatba kerültek vele, levegőnek nézték. Nem azért, mert nem ismerték el, amit csinál, hanem mert nekik az nem kellett. Nem az ő világuk Vidnyánszky szakrális színháza. A be nem fogadás az, ami Vidnyánszkynak az első magyarországi bemutatkozása óta fáj, noha a honi kritika gyakran ajnározta őt. Magam is ott voltam egyik első zsámbéki előadásán, Csehov Három nővérét vitte színre. Szenzációs volt, színházi ébredésem kulcsmozzanata. Nem sokan látták a szakmából. Később Vidnyánszky számtalan díjat kapott, vezető rendező volt az Operaházban, jutott számára saját színház is Debrecenben. Igaz, nem hívták rendezni a Katonába, az Örkénybe. Hát istenem. De ami zsigeri bosszúvágyából következett, az példátlan. A mostani POSZT-botrány feloldására tett lépések is azt a célt szolgálhatják: menjen le a rendezvény, aztán majd jól odacsapnak. Mindenesetre ami történik, az az egész szakma számára tragédia. Benne Vidnyánszky Attila magándrámájával.

– Annak mi a szüzséje?

– Isten ostora címmel a POSZT-on versenyző előadása életpályájának mélypontja. Az utóbbi évek Vidnyánszky-rendezései általában – józan szakmai szempontok szerint – szomorú képet mutatnak. Négy éve került színre az eddigi utolsó, jól működő rendezése, a Mesés férfiak, szárnyakkal. Azóta úgy tűnik, az alkotót beszippantotta a hatalom örvénye, közben forgácsolódik a tehetsége. Ha képes lenne megállni, visszatekinteni, maga is elborzadna mindattól, ami az ő műve.