„Pókhálófonálnyi lehetőségbe kapaszkodom...”

„Tizenhét hónapja vittek el, Gyurikám. Egy pókhálófonálnyi lehetőség az, amibe kapaszkodom, hogy elhitessem magammal, hogy talán mégis élsz. Ennek a vékony fonalnak nem szabad elszakadnia, ha azt akarom, hogy életemnek még célja legyen. Ezért is folytatom ezeket a feljegyzéseket, és abban az illúzióban ringatom magamat, hogy veled beszélgetek, és várom a hírt, hogy élsz, és valamikor visszajössz” – írja naplójában az apa, Bálint Ármin. A fiú, Bálint György újságíró, irodalomkritikus, költő, író és műfordító, A Nyugat, a Gondolat és a Pesti Napló munkatársa, angol és amerikai lapok tudósítója ekkor már másfél éve nem él: miután bevonult utolsó munkaszolgálatára – büntetőszázadba –, 1943 januárjában, harminchat évesen odaveszett a keleti fronton. Halálhírét megvitték a családnak, de az édesapja nem akarta tudomásul venni, tévedésnek tartotta. Mintha az, hogy részletesen beszámol a budapesti védett házban átélt eseményekről, a zsidóüldözésekről és Budapest ostromáról, rádió- és újsághírek alapján a háború világpolitikai történéseiről – valamiféle mágiaként életben tartaná a fiát, Bálint Györgyöt. Vagy: a hit, hogy a fia él, és még viszontláthatja, tartotta a lelket az apában ahhoz, hogy átvészelje a borzalmakat. (Bálint Ármin még megérte, hogy Pesten véget ért a háború, alig egy hónapra rá hunyt el betegségben.)

Heller Ágnes a Spinoza Házban tartott könyvbemutatón elmondta: többek között az a pszichés mechanizmus döbbentette meg Bálint Ármin Feljegyzések Gyuri fiam részére címen megjelent 1944-es naplójának olvasása közben, amellyel az apa hárította a tényt, hogy értesítették a fia haláláról. De sokan így reagáltak akkor hasonló helyzetben.

– Ha valaki nem látta meghalni a hozzátartozóját, nem tudta eltemetni, nem járhat ki a sírjához, akkor nem tudja elfogadni, hogy meghalt. Ahogy Bálint Ármin is végig abban reménykedik, Gyuri talán hazajön, talán találkoznak... ezért kell beszámolnia mindarról, ami velük történt, hogy ne szakadjon meg a folytonosság. Az én apámat Auschwitzba vitték, ahonnan nem érkezett értesítés. Vártuk vissza, ahogy a többi deportáltat is várták vissza a családtagjai és a barátai. Azt mondtuk, még nem jött haza... hosszú ideig mondogattuk, és reménykedtünk... hiszen nem láttuk holtan. Teljesen más volt a helyzet azokkal, akiket a nyilasok öltek meg, tudniillik őket láttuk holtan, az visszavonhatatlan tény volt. Bihari Gyuri barátomat 1944 januárjában ölték meg nyilasok, egy kedves barátja látta holtan, ő hozta a hírt. Hosszú ideig kijártam a sírjához. Ha valakiről nem tudod, hogy hol van, valahol megölték, nehezen tudod elfogadni, hogy tényleg meghalt, tényleg nem jön vissza.

– Lassan jött a bizonyosság.

– Igen, a bizonyosság lassan jött, hiába kapott esetleg valaki hírt vagy értesítést, ahogy Bálint Ármin is a munkaszolgálatban elesett fiáról. Auschwitzból és a többi táborból semmiféle értesítés nem jött – és mégis akadt, aki hazajött, igaz, nagyon kevesen, ahogy a férjem nagynénje is Mauthausenből. Mindenki azt hitte, az ő apja, anyja, az ő hozzátartozója is ezekhez a ritka kivételekhez fog tartozni. Emlékszem, gyerekként hogyan csaptuk be a szüleinket pszichésen. A két fiúbarátom apját is elvitték, ahogy az enyémet. Pohártáncoltatást rendeztünk a három anyának. Eldöntöttük, hogy ott fog megállni a pohár, ahol mi akarjuk, ha mind a hárman rátesszük a kezünket. És mindhárom apukáról azt fogjuk mondani, hogy él. Mindegyikről más történetet adtunk elő persze, arra vigyáztunk, de az üzenet az volt: vigyáztunk, él, dolgozik, visszajön. Becsaptuk az édesanyánkat, mert akkor úgy éreztük, hogy jobb, ha nincs bizonyosság, jobb, ha ők még várnak, reménykednek, hogy esetleg mégis... Egyik apa sem jött vissza.

A ritka dokumentum szövegét Kelemen Ágnes Katalin gondozta és lábjegyzetelte a mai olvasó számára.

– Hogyan került elő a két füzet, és mikor döntött úgy a család, hogy megjelenteti?

– Bálint Ármin felesége, Hoffmann Kamilla, aki 1978-ban halt meg, Ármin unokahúgára, Pollitzer Renée-re (aki a naplóban Renciként szerepel) hagyta több dokumentummal együtt a két füzetet is. A többi dokumentum nagy része Bálint György újságíróhoz, Ármin fiához kötődik. Renée-től a fia, Meller András örökölte. Ő egyszer csak felvette a kapcsolatot édesanyámmal, Bárdos Judittal (aki távolabbi rokona a Bálint családnak) mint bölcsésszel, és megkérdezte, vajon a Páva utcai Holokauszt Múzeumban kellene-e elhelyezni ezt a Bálint György-örökséget. Édesanyám határozottan úgy gondolta, hogy Bálint György örökségének a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárában van a helye, mert ő elsősorban magyar író, irodalomár, fordító és újságíró volt, nem pedig zsidó és soá-áldozat. Ennek hatására Meller András a PIM kézirattárnak adományozta az örökséget, amelynek része Ármin 1944–45-ös naplója.

Később, amikor egy Bálint Györgyről szóló cikken dolgoztam a „Zsidó” identitásképek a huszadik századi magyar irodalomban című kötet (Szerk. Schein Gábor és Szűcs Teri, Eötvös Kiadó, 2013) számára, sokat jártam a PIM kézirattárába Bálint György leveleit olvasni, amelyeket a különböző munkaszolgálataiból írt feleségének, Csillag Verának. Eközben kaptam az inspirációt Varga Katalintól, hogy talán a 2014-es hetvenedik évforduló jó alkalom lehet Bálint Ármin naplójának kiadására. Ezzel az ötlettel kereste meg a család a Múlt és Jövőt. Az igazgató kezdettől fogva támogatta a tervet, és szerencsére a kiadó elnyert egy pályázatot 2014-ben, ami lehetővé tette a napló közreadását.

– Miért fontos a hétköznapi emberek életéről tanúskodó „civil” források: naplók, visszaemlékezések megjelentetése az utókor számára?

– Mert egyedül ez a forráscsoport segít megismerni a törékeny narratívákat, azt, hogy a hétköznapi emberek hogyan élték meg a múlt eseményeit. „Történelemnek” általában azt a bizonyos narratívát nevezzük, amit közmondásosan a „győztesek írnak”. Ha azonban azt szeretnénk, hogy a történelem mindenkié legyen, akkor be kell fogadnunk a hétköznapi embereket is a történelmi karakterek csoportjába. Szerintem valaminek az utókorát, éppúgy, mint a korszakot magát, túlnyomó többségben „hétköznapi emberek” népesítik be, nem hadvezérek és államfők. Ezért az utókor számára fontos megismerni a „történelmi személyiségek” sorsán túl a mindennapi emberekét, akik sok szempontból olyanok, mint mi. Egyedül ez tudatosítja bennünk, hogy elmúlt események velünk is megtörténhettek volna. A civil források olyan emberek számára is relevánssá és érdekessé tehetik a történelmet, akiket a történelemoktatás elidegenített attól, mert csak háborúk sorozataként prezentálta azt.

– Bálint Ármint gettóban írt naplójából csak a harmadik és a negyedik füzet maradt fenn. Van-e esély arra, hogy előkerül az első két füzet is?

– Nem sok esély van erre, mivel Bálint Ármin özvegye, Hoffmann Kamilla hagyatékának nem volt része. Márpedig róla tudjuk, hogy tudatosan gyűjtötte fia publikációit és a családi dokumentumokat, így kizárható, hogy hanyagságból nem kereste volna fel a háború után Horváth Elekné Bettyt, akinél az első két füzetet letétbe helyezte Bálint Ármin – mint a napló harmadik füzetéből kiderül (1944. ápr. 4-i bejegyzés, 14. oldal). Nagyon valószínű, hogy már Hoffmann Kamilla sem tudta fellelni az első két füzetet. Ugyanakkor nem lehetetlen, hogy lappang az első két füzet, hiszen ki gondolta volna a qumráni tekercsek megtalálása előtt, hogy az esszénusoktól bármi is fennmaradt? Gyakran kerülnek elő az utókor számára elveszettnek hitt írások. A 3. és a 4. füzet megjelenése talán elősegítheti a lappangó első két füzet felbukkanását, amennyiben azok nem pusztultak el.