Plakátalkony – Beléd ég, beszívódik, feloldódik
Az utóbbi hét év története némafilmszerű, szaggatott képekben vonult át a magyar településeken. 2010 után (alighogy lezárult a kampány) elképesztő nyomtatványözön zúdult ránk. Előbb a középületeket, iskolákat terítették be a NER „függetlenségi nyilatkozataival”, majd a buszokat árasztották el a világbank elleni küzdelem hazafias felzúdulásai. Sejteni lehetett, hogy ebből még komoly baj lesz. Ez már igazi szenvedély. Képtelenek nem kampányolni.
1994-ben az állami tájékoztatás még arra szorítkozott, hogy a köztársaság elnöke falragaszon bejelentette: országgyűlési választások várhatók. Azóta szír menekültek olvashattak magyar nyelven arról, hogy ha hozzánk jönnek, tisztelniük kell törvényeinket, nem vehetik el a magyar nép közmunkáját, nem erőszakolhatják meg keresztény kultúráját. Legutóbb arról értesültünk, hogy erős és büszke ország lettünk.
Geszti Péter, az ARC kiállítás szervezője (az ARC mögött is Soros György áll) maga is részt vett klasszikus kampányban, 2002-ben (Lop Stop kampány) kreatív anyagokat készített az akkori ellenzéknek. Az ő találmánya volt a Kuncze-plakát, amelyen a szabaddemokrata pártelnök, exbelügyminiszter egy csecsemőt madaras pelenkába bugyolál, miközben mellettük hever a használt narancsos pelenka.
– A nonstop kampány lélektani titka a társadalom veszélytudatának ébren tartása – állítja Geszti. – Hogy folyamatosan veszélyben, egyúttal megmentve érezzük magunkat. A kormányplakátok alapsztorija ez. És ezt sulykolják évek óta ezernyi változatban.
A történetbe nehezen fér bele, hogy megjelenik egy ellenpárt plakátja, és közli: mi dolgozunk, ti loptok. Nem fér bele Mészáros Lőrinc és Habony Árpád. Pláne, ha a plakátról előlép egy új, egy másik „megmentő”, Vona Gábor. A problémát a Fidesz – a komplikációk elkerülése végett – törvénnyel kívánta megoldani.
– Minden kampány remény és félelem harca – mondja Bruck Gábor, aki az országos kampányokon kívül Demszky Gábor 1994-es és ’98-as főpolgármesteri kampányában is részt vett. – Ha az elmúlt hónapok köztéri plakátjait nézzük (akár a Jobbikét, akár a Fideszét), rettegni támad kedvünk. Mi mehet itt? Ellopják, visszaveszik, megtámadják, megállítjuk. A szürkeárnyalatok néhol már koromfeketék. Mi lett a királykékből? De a plakát ilyen. A plakáthoz sosem kell gondolat. Semmit sem kell megindokolni. Valamiféle „érzületet” kell kelteni. A plakát nem arra való, hogy meggyőzzön bármiről, hanem hogy emlékezz rám. Plakáton könnyű hazudni. Beléd ég, beszívódik, feloldódik. Ha sokáig nyomatod – amihez csak pénz kell, nem pedig lélek –, hatni fog.
MTI Fotó: Czeglédi Zsolt
A remény és félelem piacán most a Fidesz és Orbán Viktor dominál. A rendkívüli parlamenti ülés hozadéka a szólásszabadság korlátozása olyan kérdésbe applikálva, mint a „tiszta udvar, rendes ház” mozgalom. A városszépészetből így lesz világok háborúja.
A történetnek prózai változata is van. A hazai plakátcégek versenye (a piacnak, változó tulajdonosi szerkezet mellett, négy-öt jelentős szereplője van) a döntő fázisába jutott. A küzdelem nem üzleti, inkább politikai jellegű, bár rengeteg pénz van benne. Szigetvári Viktor (Együtt) szerint, aki maga is szokott plakáthelyekre alkudozni, a piacon még jelen vannak a multinacionális szereplők, de már ki lehet mondani, hogy a plakátpiac nagyobbik része (65-70 százaléka) Fidesz-közeli cégek, illetve Simicska Lajos kezére jutott. Ez döntő fölény lenne, ha Simicska még a kormánnyal tartana. Hogy ez mit jelentett, 2014-ben már láttuk. Csak két kiragadott példa: Százhalombattán Kuncze Gábor hely hiányában egyáltalán nem ragaszthatott plakátot. Egy alföldi városban pedig a választók az ellenzékkel szintén csak papíron találkoztak, de már a szavazófülkében. A papírral szembesülve kellett kidolgozniuk politikai stratégiájukat.
Ám ha Simicska Mahirja ellenséggé válik, egy perc alatt megfordulhat minden. A hisztérikus parlamenti döntés oka ez. Míg a kilencvenes évek elején 15 000 hirdetőfelület volt Magyarországon, ma 35 000 működik. Ebből nagyjából tízezer Simicska birtoka. A lopós plakátok felbukkanása félelmes fénnyel világította meg, mit jelenthet ez majd a kampányban. Hogy a tízezer olcsó plakáthelynek komoly ütőereje van.
Mint annyi minden, ez is a rendszerváltástól indult. Budapest 1990 előtt inkább neonváros volt, forradalmi változásnak számított a plakáterdő megjelenése. Megérkeztek az első aktivisták.
– Az aktivistamódszer, ismerjük el, ma is hatékony – vallja be Horn Gábor, számos SZDSZ-kampány szervezője és felelőse.
Két döntő oka is van annak, hogy a kézi plakátozás nyom nélkül eltűnt. Nincs az országban ötszáz ember, aki este csirizes vödröt ragad, hogy reggelig lejárja a várost, kiszórjon háromszáz plakátot. A szabályok is szigorodtak, résen vannak az önkormányzatok, de ami döntőbb, nincs már aktivista. Ebben a műfajban a Magyar Kétfarkú Kutya Párt unikum.
1994-ben született valami laza szabályozás, ami felettébb magyarosra sikeredett. A választási eljárásról szóló törvény a kérdést a médiatörvény hatókörébe utalta, míg a médiatörvény a választási eljárásról szóló törvényre hivatkozott. Kezdetben ragaszthatott bárki bármit bárhova „eltakarítási kötelezettség mellett”, amelynek a résztvevők nem tettek eleget. A nemzetközi plakátcégeknek kellett megjelenniük ahhoz, hogy a helyzet rendeződjön.
Plakátolási működésüket a pártok fokozatosan racionalizálták. A kilencvenes évek közepén felbukkantak az óriásposztercégek. Simicska megvette a Mahirt, aminek később jelentősége lesz. A „targetálási módszer”, a kampánycélpont kijelölése ösztönös volt. Megpróbálták kitalálni, hol kéne plakátozni. Az alvégen vagy a felvégen? Pártprominensek utólag bevallják: az SZDSZ és az MSZP 1994-es hadjárata a kor viszonyai között finoman szólva költséges lett. Az SZDSZ-nek 900 millióját, az MSZP-nek 1 milliárd 200 millióját emésztette fel. Ez ma már semmiség, de ’94-ben rettentő összegnek számított. A szabályok amúgy szétfolyóak voltak. Máig nem tisztázott, mi is tartozik a kampányhoz. A két héttel korábban rendezett küldöttgyűlés, az ott kiosztott zenei CD kampányköltségnek számít-e? Mennyiben kampány, ha Gyurcsány Ferenc kampányközeli időpontban fogadja Tony Blairt?
Az óriásplakát mint választási médium az idősebb korosztály sorvezetője. A szakértők szerint fő előnye, hogy azokat is „utoléri”, akiknek a médiafogyasztási szokásait még Kubatovék sem ismerik. Mindenki kénytelen megállni előtte, alatta, mellette, senki sem térhet ki előle.
A pártok lassan tértek át a hatékony plakátolásra. Méregdrága, tízezres felmérő mintákat készíttettek, megpróbálták kirostálni a megközelíthetőnek vélt szavazókat, majd megvizsgálták, merre laknak, hol lehet elérni őket, és váratlanul „szembejönni velük”. Ha Kubatov-listák nem is, adatbázisok mindig voltak.
– A felmérésből következett – vallja be szemérmesen Kuncze Gábor –, hogy kis falvakba az SZDSZ a hátralevő tizenöt évben sosem ragasztott plakátot.
De a kérdésnek szakértői is voltak. Ők azt vizsgálták, hogy a plakáthoz képest milyen szögben áll be a helyi busz, érdemes-e a metróban plakátozni, mekkora az a minimális plakátszám, ami még elég a kellő hatáshoz, és mekkora az a maximum, ami fölött már a szavazó is idegbajt kap. Horn Gábor szerint ezerkétszáz politikai hirdetés alatt az üzenet nem megy át, háromezernél biztosan. A kék színű kormányzati tájékoztatásból éppen a nyolcezer példány garantálja a bukást. Kifejezetten kontraproduktív.
A plakát előnye az olcsósága. Az árak a frankválság után csökkentek radikálisan, a hirdetési kedv visszaesésével párhuzamosan. A rendszerváltást követő években 15-20 000 forintba került egy-egy óriásposzter kitétele két hétre. Ma harminc-negyvenezerbe. Arányaiban számítva minden olcsóbb. A parlamenti vitákban emlegetett listaár fantom. Senki sem vásárol listaáron. Ha bemegyünk a képzeletbeli boltba, és vásárolunk egy plakátot, azt mondják, 58 000. Ha kérünk még húszat, az már csak 8 000. De ugyanez a Fő utcában 150 000, Rákoscsabán pedig 3000.
Szigetvári Viktor konkrét adatokkal is szolgál. Élete sikerét, az európai parlamenti választást 2014-ben egy Fidesz-mentes, piaci alapon működő céggel, 800 plakáttal bonyolította le. Darabonként 46 000 plusz áfa volt az átlagár. Ennél is többe kerül az egyéni jelöltek indítása. Az valóban elaknásított terület, mert rögtön teret nyit a korrupciónak is. Kizárt, hogy az egyéni plakátolás megoldható az erre a célra folyósított állami pénzből. Nem véletlen, hogy pártközpontokban néha finoman rákérdeznek, kell segítség.
Fotó: Sopronyi Gyula
A drága kampányt a választó sem szereti. Kifejezetten visszatetszést keltett a Gyurcsány által Magyarországon kipróbált, tűzfalméretű, fémhálóból font óriásplakát, amely olyan hatalmasnak mutatta az exkormányfőt, mint a fáraók szobrait.
Ennél sikeresebbek voltak az egyik spanyol cég által Magyarországon forgalmazott kecses kis elefántfülek. Antall József 1990-ben ezekkel volt igazán sikeres. A körút felett, az autóból feltekintve mindenütt Antall József lebegett. A felhajtástól alkatilag irtózó miniszterelnök pártja a kampányban nagy köröket futott, bizonyítva, hogy a jó plakátnak nem kell feltétlenül szépnek is lennie. A Tovarisi konyec plakát volt a sláger. Nagy bátorság nem kellett hozzá, mégis brutális erő, magabiztos győzelmi tudat áradt belőle. A plakát olcsó, de veszélyes fegyver. Olyan, mint a nitroglicerin, ha jól használod, felrobbantod a hegyet, ha hibázol, rámehet a kezed. Mert míg a „konyecplakát” átütő sikert hozott, négy évvel később „a négy év alatt sokat nőttem” kisfiúja nevetségessé tette az MDF-et. Hétszázezer munkahely elvesztése, százezrek egzisztenciájának bedőlése nem passzolt az üzenethez.
Mert, mint Bruck Gábor mondta, a plakáttal lehet torzítani, félelmet kelteni, a ténybeli hazugságot a járókelő is észreveszi. Katasztrofális megoldás volt 2006-ban a Fidesz legendás rosszabbul élünk plakátja. Négy százalékkal dübörgött a GDP, a szalonokban fogytak az autók, élénkült az ingatlanpiac, az áfacsökkentés következményeként zuhantak az élelmiszerárak. Nőtt ugyan a hiány, a fogyasztási boom egy része pedig olcsó frankhitelből származott, de a drámai fordulat jelei még nem látszottak. Az SZDSZ 1998-as Tartsuk a jó irányt! biztatása fordított előjelű volt. A parkolókban tombolt az erőszak, izomagyú félmaffiózók terepjárókat robbantottak, a rendszerváltás minden hordaléka ekkortájt tetőzött, amikor megjelent az önbizalmat sugárzó mondat a belügyminiszter fotója alatt. Hogy a jó plakát lehet unalmas, az MSZP 1994-es vezérplakátja bizonyítja. „A szakértelem kerüljön kormányra” – ez annyira nem mondott semmit, amennyire csak lehetett. De nyugalmat és általános népi vágyat fejezett ki.
Ami a jelenlegi konfliktus lényegét, a kampányon kívüli kampányt illeti, az Nyugaton sem divatos. A plakát eszközéhez az ellenzék békeidőben egyszer folyamodott. Tíz év után Göncz Árpádnak az SZDSZ köszönte meg a leszolgált elnöki éveket („Köszönjük, elnök úr”). A 21. századi plakátok egyre durvábbak, egyre személyesebbek. Az ellenzék Hol a lé? plakátja volt az első fecske. Pedig akkor (2002-ben), újabb korokkal egybevetve, úgy ahogy, még megvolt a lé. Orbán kezet csókoló nénikéje az alkotók szerint a negatív kampány része. Negatív kampány pedig létezik. A benne rejlő drámai elemet semmi sem pótolhatja. A plakát negatív volt, mégsem hazudott. Orbán karakteréhez a rajongó paternalizmus már akkor hozzátartozott.
A mai plakátvilág nem darabosságában, durvaságában különbözik a kilencvenes évek hirdetéseitől. Bruck Gábor mondja:
– Ha valamiben a kilencvenes évek kampány- és plakátvilága más volt, az a szándékban ragadható meg. Mi PR-oztunk, győzni akartunk, de nem volt bennünk pusztító, toxikus hazugság. Volt meggyőződésünk, azt akartuk minél jobban becsomagolni. Tévedhettünk, de akkor sem hazudoztunk. A tények tökéletes negligálása nem létezett. Sem a Fideszben, sem az MSZP-ben, sem az SZDSZ-ben.
A politikai plakát konzervatív műfaj, szabályai (még színei is) kötöttek. Patikamérlegen kell minden változást mérni. A túl sok pénz is sokat árthat, esztétikai barbarizmushoz, értelmetlen tobzódáshoz vezet. A szabályokat át lehet lépni, de ajánlatos nem megtenni. Vannak bevett alapszínek. Az izgalmat, a pirosat, a pesszimista feketét, a szabálytartó kéket, a tisztaság jelét, a fehéret nem cserélheted ki. A Momentum meglepő lilája provokáló. De ez már nyilván egy másik nemzedék. Geszti Péter szerint a jó plakát személyes, legfontosabb eleme – ha ember is van rajta – a tekintet.
És ha már személyes, legjobb, ha egyszemélyes. Bár ki tudja, egy Bokros Lajos-plakáton nem ártana egy kisebb társaság. Legalább látszana, hogy nem mindig magányos.
