Piknik a Duna-parton

Álmokháza

A Radnóti Miklós utcából fordultam ki épp, az volt a tervem, hogy elérem a trolibuszt, amikor egy futólagos oldalpillantástól földbe gyökerezett a lábam. Heltai Jenő állt a nemrég újranyitott könyvesbolt kirakata előtt. Nem volt nehéz felismerni, az elmúlt hatvan évben semmit sem változott, ráadásul Girardi-kalapot viselt, s cvikkert hozzá, és bár Újlipótvárosban sok fura figura megfordul manapság is (nem hiába hívják a helyiek jobbára csak Lipótnak), ilyen nemigen akad még egy.

– János bátyám! – léptem mellé megilletődve –, istenem, de régen láttalak! (Jól belegondolva egyáltalán nem is láttam még Heltai Jenőt – barátainak csak János –, mert mire én felnézhettem volna, ő már az égi redakciókba költözött. De ez semmit sem halványított legendás barátságunkon.)
– Ugye milyen jól nézek ki a koromhoz képest? – kérdezte felélénkülve. – Mutass nekem még egy száznegyvennégy éves férfit, aki ilyen jól tartja magát!
– Inkább megmutatom, milyen szépen viseltetik irántad az utókor – mondtam, és a drámakötetére mutattam a kirakatban.
– Viszik?
– Mint a cukrot.
Heltai elmosolyodott. Életében is okos ember volt.

– Azért nem ártana neki egy kis reklám. Egy kis felhajtás. Ezért is gondoltam, hogy fellépnék én is a Pozsonyi Pikniken, énekelnék vagy felolvasnék, amire nagyobb az igény, aztán lehetne kicsit dedikálni.
– Remek idea! – lelkesedtem.
Leültünk az Édesmindegy teraszára, kértünk két tejeskávét, és beszélgetni kezdtünk. Én az itteni állapotokról meséltem neki (s bár képben volt, mert, mint mondta, odafönn is olvassák a 168 Órát, igaz, digitális formában, de azért volt mire csodálkoznia), ő meg arról, hogy mennek a dolgok a mennyben. Kiszámíthatóan, megbízhatóan. Mintha Svájcban lenne az ember.

– Dögunalom! – hajolt át az asztalon a János vitéz szerzője. – Évtizedek óta nem történt velem semmi érdekes. Persze hogy nem tudtam írni. Ma is a régi manírjaimból élek.
– Nekem legyen mondva – gondoltam, de inkább rákérdeztem, mivel szándékozna föllépni a Pikniken.
– Nem is tudom – révedt el Heltai. – Olyan régen szerepeltem. Lehet, hogy már nem is kíváncsiak rám.
Csak azért mondta, hogy legyen módom ellenkezni. Megtettem. Középkorú hölgy ért mellénk, összecsapta a kezét, amikor meglátta.

– Istenem, a Molnár Ferenc! A kedvenc íróm! – Aztán egy erkély felé fordulva kiabálni kezdett: – Lajos! Hozd le A Pál utcai fiúkat! – Majd a csodálkozó járókelőkhöz fordult: – Mondom én, hogy ez a Tóth Józsi, ez mindent el tud intézni!
Heltai sértetten felállt.

– Fizetek! – és tért ölelő lépteivel elindult a Szent István park felé, az emléktáblája irányába. Alig tudtam utolérni.
– János bátyám! Végül is mit fogsz előadni a pikniken?
– A néma leventét! – mondta, és eltűnt a tömegben.

Jolsvai András

Teraszok népe

Még mindig nem tudom, miért csak szombat reggel ereszkedik a linzerfelhő a Hollán utcai Fischer cukrászdából a Tátra utca fölé. Más napokon valahogy sosem. De szombatonként biztosan édesebb a reggel a teraszon. Múltkor átszólt a szembeszomszéd: „Maga is a cukrászdaillathoz issza a kávéját?” Ahhoz, igen, cukor nélkül.

Szeretem a teraszomat. Erkély, mondja a mamám, szakmailag javít, de hát pontosítson is még hosszú évekig, szóval a terasz nyitott, nincs fölötte építmény, nekem hát erkélyem van, de ez a szó, „erkély”, kopog, a „terasz” meg fesztelen, különben is a teraszajtóm szárnyas, ha kitárom, mintha a nappali folytatódna a Tátra utca fölött.

Nekem a teraszom a harmadik emeleti kiskertem. A virágládákat a papám ülteti tele növényekkel, tavaszi szertartásunk ez is, amúgy a szüleimnek még jobb, nekik két teraszuk is van nem messze tőlem, ott még szebbek a növények, és jobban beérik a kovászos uborka is. Az én teraszomon viszont gyorsabban száradnak a kimosott ruhák.

Most, nyár elején végre vettem nyugágyat. Meg még több napelemes kislámpát. „Akkor megyünk nyaralni hozzád”, mondták a barátaim, és tényleg, idén milyen sok nyárestét töltöttünk a kiskertemben, onnan került menta a limonádéba, a paradicsomra bazsalikom, miközben a karácsonyi lila izzósor augusztusban is bevilágította teraszos kedélyünket.

Új emeleti divat is indult nemrég. „Nyári konyha”, kiabált át egy másik szomszéd, és minigrillpartira hívott a teraszára, az ötödikre. Beláttuk onnan a Tátra utcai színes teraszsort, és a kivételek kapcsán egyetértettünk: növények és hangulat nélkül tényleg csak erkély az erkély.

Máskülönben meg kellett állapítanom: fentről aztán igazán jól mutat a kiskertem, csak ne felejtsem el a borostyánt ősszel visszavágni.

Karácsony Ágnes

Otthon vagyok

Nem egészen három éve élek Újlipótvárosban, mégis úgy érzem, mintha mindig itt éltem volna. Persze nem volt teljesen ismeretlen a környék, hiszen 37 évig laktam a VII. kerületben, az emeletes házak, a trolibusz hozzátartozott a komfortérzetemhez. Amikor 26 évi gazdagréti kitérő után ide költöztünk, kezdettől fogva az volt az érzésem: megérkeztem, hazajöttem. Sokan mondták, meglátod, milyen jól fogod magad itt érezni, Újlipótváros olyan, mint egy falu, ahol az ember jó értelemben vett polgárnak érzi magát. Elhittem, de az új környezet miliőjét átélni olyan különleges volt, amire nem számítottam. Lemenni a boltba – ami sohasem tartozott a kedvenc időtöltéseim közé – önmagában örömforrás: jó érzés végigmenni az utcán, ahol lépten-nyomon ismerősökbe botlok, és már a házak, a boltok és a boltosok is ismerősként köszönnek vissza. Klassz dolog a Pozsonyi Étteremben törzsvendégnek lenni. Talán egyfajta nosztalgia bujkál bennem, hiszen hasonló jellegű – bár nem ilyen elegáns – házak között voltam fiatal, a házunk előtt ment el a troli, és sohasem kellett túl messzire mennem, ha boltra, patikára volt szükség. Bizonyára nem elhanyagolható, hogy Újlipótváros egy élhető falu, ahol gyalog elérhető a piac vagy éppen az éjjel-nappali Fapuma. Szeretünk sétálni, a Dunapartnál kiválóbb sétautat egy városon belül nehéz elképzelni. És ez a miliő nem csak számunkra vonzó: több rokonunk már korábban is itt lakott, a lányunk is ideköltözött a közelünkbe, pár barátunk pedig fontolgatja, hogy itt telepedjen le. Sőt egy baráti házaspár néhány hónapja boldog újlipótvárosi lakos: három teljes utcát kell megtenniük, amikor átjönnek vacsorázni. Szóval milyen Újlipótvárosban élni? Semmi különleges, csak éppen itthon vagyok.

Herczog László

Ez a falu

Nem szeretem a „Lipócia” nevet, bár lassan megszokom; de Újlipótváros nekem a „falu”. Itt nőttem föl, kisgimnazista-koromban csöndben üldögéltem a hosszú fapad végén a Pozsonyi Söröző előtt (ami már nincs is, se fapad, se Pozsonyi Söröző), miközben MGP a „nagyoknak” a színházról sztorizott, és engem persze észre sem vett. Aztán úgy negyed hét körül odaszólt, „gyere, elviszlek színházba”, és mentünk... Így kezdődött.

Meg úgy, hogy a barátokkal ott lógtunk a lepukkant, de nagyon otthonos Szent István parkban; legtöbbünk a „kis Szigetbe” járt suliba, aztán sokan a Berzsenyibe mentek, a húgommal mi nem, mert az igazgató azt mondta, Csákiból neki egy is sok volt, a bátyánk...

Laktam a Pannóniában, aztán költözés nélkül „a Rajkban”, merthogy átkeresztelték az utcát, aztán visszakapta a Pannóniát. Bandáztunk – akkor nem így mondtuk – a Pozsonyin, ismert bennünket az összes boltos, a kalapos azóta is megvan, a bőrösből teás lett, a Péter. Éva, a „lángtékás” Éva mintha örök időktől fogva ott lett volna, férje, a Gyuszi doktor anyám évfolyamtársa volt, aztán minden újlipótvárosi gyerek „utcai orvosa”: a Pozsonyin mondta, hogy nem nagy ügy a betegség, kis tea, néhány nap iskolaszünet...

Aztán fölnőttünk, én körbelaktam a várost, mire visszajöttem a faluba; a barátok gyerekei már iskolások voltak, amikor én még a babakocsit tologattam a rakparton. Felnőtt akcióink voltak: kiutáltuk a „csirkést” a Wallenberg sarkán, mert Bächer Iván megírta, hogy a tulaj kidobta Gyarmati Fannit a kutyájával; de kiutáltuk a zöldségest is, aki azt mondta, „jó környék ez, csak kicsit sok a zsidó”. Bezárt mindkettő hamarosan.

Ha a gyerek egyedül biciklizett az utcán, kiszólt a pincérnő (régi osztálytárs) az Ipoly presszóból (ma Amelie), hogy „Andris, hol az anyád”... Egy gyerekkori barát, Éva sokáig vezette a sarki Pozsonyi vendéglőt; ma a lánya, Dorka a főnök, őt még a babakocsiból ismerem; pénz nélkül is bármikor beugorhatott hozzá enni a gyerek, „majd anyád kifizeti”...

„Leugrom kenyérért, tíz perc”, mondom sokszor otthon; rezignált legyintés a válasz, mert ez sosem tíz perc. Az egyik sarkon Bíró Krisztával kell beszélni pár percet, és biztos arra jön Orbán Kati a Hannával, az még pár perc, Mészáros Zsófi valamelyik unokával és a biciklivel, Nádasdy Ádám szeli át az úttestet, Török András csak átint a túloldalról, szóval kivan a félóra, tényleg.

Ha ketten leülünk a Pozsonyi bármelyik teraszára, legyen minimum négy szék az asztal körül, mert egészen biztosan arra járnak a barátok. És a pincér tudja, hogyan szeretem a lattét. Ez a falu.

Csáki Judit

Disputa az olló alatt

Negyvenen túl lett számomra az életet egyben tartó abroncs a rendszeres fodrászati program. Válás után vágattam le ismerős ajánlotta hatvanas hölgynél váll alatt végződő loboncom. Amely persze szükségképpen addig is vissza volt olykor metszve csöppet, de csak sietősen, éppen csak beugorva az alkalmilag kézre eső fodrászatba.

Az első komolyabb vágatás Újlipótváros határában, a Váci út és Gogol utca sarkánál esett meg. Méghozzá a hivatás egyik komoly mesterénél, aki nem csupán azzal nyűgözött le, ahogyan nyírt és stuccolt, hanem ahogy decens, mégis célba tartó kérdéseivel, válaszaimra adott finom reflexióival elérte: fürtjeimtől szabadulva enyhült a válás fájdalma.

Miként került szóba a szakítás? Egyszerűen: nyissz és csatt, közben a mesternő által valamiképpen előcsalogatódott. Azóta is sok minden előcsalogatódik, amikor egy nyírásnyi összegért rendbe teszi a lelkem. Köztünk szólva: hivatásos lélekigazítók árfekvését tekintve lényegében bagóért.

Amúgy a mára szokásommá lett fejigazítások után, szemlélődő sétáim közben megfigyeltem: Újlipótváros talán nincs sokkal dúsabban ellátva fodrászatokkal, mint más fővárosi kerületek, de annyi biztos, alaposan el van látva.

Abban a tömbben például, amelyben az egyik legrégebbi üzemel – s hová nem vágatás, hanem zsurnalisztikai megfontolásból kukkantottam be –, a Pozsonyi úti rétesbolt mellett, hét is akad. Említett régi múltú fodrászat bajszos, jó kedélyű vezetőjét, a négy éve elhunyt Takács Györgyöt – ahogy azt a boltot máig dirigáló özvegye fogalmazza – „ismerte az egész falu”. Kvázi: a Pozsonyi út jelentős részének Takács György tartotta rendben lelkét, frizuráját. Persze saját kollégáival s a már korábban is működő három-négy környéki műhely személyzetével együtt.

Hanem mára – állítja saját, három évtizedes fejszakmai ismeretei alapján özvegye, Takács Györgyné – mind több ember igényli a karbantartást. Úgyhogy Újlipótváros fodrászatainak szaporodását egyaránt indokolhatja szükség és gazdasági megfontolás.

Más kérdés, mondja az özvegy: válásokról, egyéb privát ügyekről manapság ritkábban esik szó. Inkább csak azon kuncsaftokkal, akikkel a figyelmes szakember inkább kerüli a közéleti disputát.

De – mert a fodrászat legalább annyira bizalmi állás, mint a fogorvosé, nőgyógyászé – özvegy Takács Györgyné el nem mondhatja, kikkel is jobb azt kerülni. Annyit árul csak el: azért Újlipótváros törzsközönségének nagyja ma inkább közdolgok kapcsán fizet be egy vágásnyi, berakásnyi, vasalásnyi, dauernyi terápiára.

Sztankay Ádám