Pesti káosz: családi ezüst a puskaporos hordón

A fővárosban olyan gazdasági és költségvetési problémák halmozódtak fel évtizedek óta, amelyek megoldására a közeljövőben kilátás sincs. Ez igaz Budapestre, valamint az önkormányzatok tömegére is. Így szól Atkári János tétele. A pénzügyekért majd’ másfél évtizedig felelős egykori főpolgármester-helyettes – évekig Demszky legodaadóbb embere – úgy látja: tilos behajtani a nagy „presztízsberuházások” utcájába. Nincs miből finanszírozni az álmokat. És a legrosszabb, ha a végén el is hiszik őket.

A BKV működési anomáliáinak a forráshiányprobléma csupán tíz százalékát adja. Többletközpénzek híján nincs mese, drasztikusan fel kell emelni a jegyárakat. Ezzel egy időben azonban a tömegközlekedést versenyképes szolgáltatássá kell alakítani.

Atkári szerint ezt „egyszerű” megoldásokkal is el lehet kezdeni. Bécsben van olyan belvárosi terület, ahová autók nem hajthatnak be, csak buszok és villamosok.

Ez a megoldás itt is minőségi javulást hozna, és irdatlan pénz sem kell hozzá. Mert illúzió ám az, hogy a BKV-nak „csak” 17 milliárdos az éves működési hiánya. Ennyi csupán a pénzforgalmi hiány. Amihez nincs hozzáadva a fedezetlen amortizáció. Ezzel együtt az éves hiány 40-50 milliárdra is felmegy!

A „talpra állás” átfogó önkormányzati feladat-újrafogalmazás, szerkezetátalakítás és forrás-újraszabályozás híján állami pénz nélkül nem lehetséges. Atkári emlékszik: 2004-ben a főváros az utak „kátyútlanításához” minden egy forint önkormányzatihoz egy állami forintot is kapott. Az úthelyzet javult is, ám további ilyen kormányzati támogatásra más területen nem lehet számítani.

A többi probléma is előbb-utóbb robban. Ahogyan az egészségügy is, hisz jó néhány kórház működése került veszélybe, miközben túl sok van belőlük. Bár a kórházholding nem a legjobb megoldás, a semmihez képest mégis valami.

A kilátástalan pénzügyi helyzetet – Atkári szerint – az Elmű és a Főgáz részvényeinek értékesítése mutatja.

Ez már a családi ezüst kiárusítása. Évekig tagadták, most meglépik. Különben a városvezetés becsukhatja a boltot. Egy ilyen lépés elvben nem kifogásolható. De előzetes és szakszerű vizsgálatokkal kellett volna eldönteni, hogy a részvények eladása illeszkedik-e a főváros energiapolitikájába. Ha igen, a legkedvezőbbnek látszó piaci viszonyokat kivárva kellett volna lebonyolítani az eladást, nem a közvetlen pénzügyi hiány időkényszerében. A családi ezüst akkor adható el, ha a család jövőjét hosszabb távon lehet bizosítani. Itt viszont a folyamatosan termelődő hiányt egyszeri bevétellel, csupán egy-két évre lehet betömni.

A helyzetet a politikai csatározások is bonyolítják.

Nagyobb önkormányzatoknál ez a természetes – állítja Atkári. – A közgyűlés eltérő érdekek megjelenítője. Ha másképpen működne, maga lenne a Hazafias Népfront. De most már ott tartunk, hogy a két oldal egymás javaslatait visszakézből utasítja el. A működésképtelenség rávetül a hivatali munkára is, miközben a pártok kinevezéseken, ügyosztályokon marakodnak. Akkor sem lenne másként, ha az ellenzék kerülne hatalomra. Szakmailag ők sincsenek felkészülve. A népszerűtlen reformintézkedéseket nem lépnék meg.

Atkári szerint a nagypolitika a választópolgárt is „megrontotta”. Olyasmit ígérnek neki, amit nem lehet megvalósítani.

A főbűn, hogy a jelenlegi vezetés nem mond igazat. A metróbotrány vagy a BKV-sztrájk ehhez képest semmiség. Jobban tennék, ha őszintén feltárnák az okokat. Bár a valós helyzettel ők sincsenek tisztában. Három-négy hónapnál előrébb nem gondolkodnak. Nem látnak tovább az orruknál – összegez Atkári János.

Mellesleg: az elmúlt évek korszerű szemléletű hitelfelvételei, beruházásai, finanszírozási eljárásai Atkári irányítása alatt valósultak meg.

De amikor a makrogazdasági folyamatokat elemezte, nem volt ennyire előrelátó. Nem érzékelte, hogy 2008-ra az EU pénzügyi követelményei miatt az ország gazdasági kényszerpályára került – véli Steiner Pál.

Az MSZP fővárosi frakcióvezetője úgy látja: a BKV-sztrájk mégsem csak financiális kérdésekről szól. Sőt.

Az idő előrehaladtával egyre több a politikai dimenziója, s kevesebb a munkavállalói érdekkel összefüggő kérdés. A hírhedett paraméterkönyv lassan olyan kifejezés lesz, mint a vizitdíj. Akik ezzel „házalnak”, nem a szolgáltatás műszaki tartalmával foglalkoznak, hanem politikai szándékokat reklámoznak. Az egész BKV-ügy kezd olyan lenni, mint a magyar foci. Mindenki ért hozzá.

Steiner hozzáteszi: a BKV-dolgozóknak más munkavállalókhoz képest lényegesen nagyobb a mozgásterük, és jobb helyzetben is vannak.

Metróügyben pedig sem Tarlósnak, sem a Fidesz-vezérkarnak nem illene megszólalnia. Az Orbán-kormány idején építés helyett négy év telt pereskedéssel. Arról érdemes Tarlós úrral egyeztetni, hogy a város jó működése mellett mi a helyes fejlesztési arány. Nem vitatom, lehetnek kérdéses részletek. De a metró más. Populista, demagóg vélemény, ha az építést a város működésével állítja szembe. (Lásd cikkünk első részét – a szerk.)

Pedig a politika a közgyűlésre is „rátelepszik”, amelyben egyfős a nehezen kiküzdött, vérszegény többség. Ha egyetlen képviselő hiányzik, patthelyzet alakul ki.

A kiélezett viszonyok miatt az ellenzék nagyobb részt követel a hatalomból. Kritikája is élesebb. Vezérének főpolgármesteri ambíciója van, s gond nélkül elvállalja egy-egy országos pártpolitikai kampány irányítását. Ilyenkor a város első számú vezetőjének integratívabb, egyeztetőbb működtetést kellene megvalósítania. Az SZDSZ és köztünk erről folyik a vita. Arról senki sem gondolkodik, hogy „itt is” felbontsa a koalíciót – magyarázza Steiner.

A kerületi széttagoltság pedig nemhogy a BKV gondjainak megoldásában, de a közös gondolkodásban sem segít.

Itt bizony huszonhárom „kis Ugocsa” létezik. Huszonhárom kis parlament, érdek, harctér. Valódi közigazgatási és politikai reformra lenne szükség, amelyre 1994 óta nincs hajlandóság. A legelavultabb törvények képzeletbeli dobogóján nálam a kisebbségi és a gyülekezési után a harmadik az önkormányzati – véli Steiner.

Ezzel Bőhm András, a főváros kulturális bizottságának SZDSZ-es elnöke (ma már Demszky egyik hallgatólagos ellenlábasa) is egyetért.

Abszurdum. Ilyen a világon nincs. Erről is mi tehetünk. A kerületi felosztást annak idején az SZDSZ harcolta ki. Helyre tenni ma már reménytelen. Kétharmados. Minden oldal érdekét sértené, hiszen a polgármesterek és a képviselők fontos elvtársak. Ráadásul Demszky Gábor a személyes harc színtereként tekint erre a városra. Nem csapatjátékos.
Így nehéz.

Bőhm a financiális helyzetet súlyosnak látja, de a stratégiai kérdések szerinte ennél fontosabbak.

Évek óta tartó vita, hogy az erőltetett fejlesztés menynyiben veszélyezteti a város működését. Jóval korábban számot kellett volna vetni ezzel, hiszen a nagy tervek többsége „költészeti jellegű” volt. Bőszen hirdettük a hatalmas városházaprojektet, s még mindig úgy teszünk, mintha létezne. Itt volt a Duna felfejlesztése, a Budapest terv, a Podmaniczky terv: mind akkor születettek, amikor Budapest az Európa kulturális fővárosa címért harcolt. Ezek mind szépek, csakhogy „bejött” a konvergenciaprogram, s nem lehet őket teljesíteni. A főváros helyzetét nem lehet függetleníteni az országétól.

Pedig nem volt ez mindig így.

Valaha Budapest önálló gazdasági és politikai entitás volt, az Orbán-kormány alatt végvárként működött. Tény, hogy a gazdasági alapok megroppantak, de élt a tévhit: ha győz a szocialista–liberális oldal, az tejjel-mézzel folyó Kánaánt jelent.

Nem így történt. A város ott tart, hogy a „BKV-csődből” sem tud kormányzati támogatás nélkül kimászni.

Nyilván van belső tartalék, átszervezési lehetőség, de ez csepp a tengerben. Ráadásul a metró esetében rég elszaladtak a költségek, elcsúsztak a határidők. Mivel nincs brüsszeli döntés, belegondolni is rossz, mi van, ha ott probléma lesz. A metró országos gazdasági és politikai teher.

Bőhm állítja: ha a kormány megváltoztatna néhány jog- és adószabályt, javíthatna a főváros pénzügyi helyzetén, összeszedettebben tudna gazdálkodni, mint Atkári idejében.

De saját magát nem tudja hajánál fogva kirántani a gödörből.

És ezen nem segít sem a sztrájk, sem a megegyezés.