Persona non grata

Figyelemre méltó, hogy szoros összefüggésben a múlt hét hektikus magyarországi eseményeivel, Orbán Viktorról szólva mennyire megváltozott a világsajtó nyelvhasználata. Az utóbbi hónapokban a mértékadó orgánumok jobbára leíró jelleggel tudósítottak belpolitikai és gazdasági helyzetünkről, és ha alkalmaztak is minősítő jelzőket, azok túlnyomórészt a demokrácia állapotára, illetve a törvényalkotás anomáliáira vonatkoztak. Újabban azonban már nem a miniszterelnök politikája, hanem személye váltja ki a tömör ítéleteket; mintha a nemzetközi sajtó teljes skálája magát Orbánt próbálná definiálni. Az a megállapítás, miszerint „a drámai probléma neve: Orbán Viktor”, ma már a legenyhébbek közül való (Frankfurter Rundschau), mert a Die Welt „arcátlan pimasznak”, a The Financial Times „piti zsarnoknak” nevezi a magyar kormányfőt. És itt van a világ legtekintélyesebb hetilapjainak egyike, a The Economist, amelyik – különösen saját stílusához mérten – igencsak szokatlan szóösszetételt választott: „unlikely villain”, magyarul: valószínűtlen gonosz.

Mármost ilyen hangon legfeljebb afrikai és délkelet-ázsiai diktátorokról írnak a világlapok. Európai kormányfőről, az unió egyik tagállamának vezető politikusáról még akkor sem, ha amúgy a legkevésbé se rajonganak érte – Berlusconi például erős undort keltett a médiában, és bár folyamatosan gúny tárgya volt, de gonosznak azért nem nevezték. Miért szakadt el a cérna az egyébként jó modorú szerkesztőségekben? Mi vezetett oda, hogy nemcsak szinte példátlanul kitartóan és erőteljesen bírálják az orbáni rendszert – és már óva intik az unió adminisztrációját, nehogy egy fillérrel is megtámogassa –, hanem egyértelműen érzékeltetni akarják: a magyar miniszterelnök persona non grata, vagyis elfogadhatatlan személy lett Európában és – nem utolsósorban – Amerikában is? Mert ne tévedjünk, azok a jelzők, amelyekkel most már napról napra illetik, pontosan ezt a lekezelő elutasítást hivatottak kifejezni.

És persze nem igaz, amit Orbán legutóbb az MTI-nek adott interjújában mondott, vagyis hogy 2001–2002-ben, első kormányzásának idején hasonlóképpen írtak róla a lapok. Mai megítéléséhez képest akkori teljesítménye felettébb kedvező visszhangot keltett. De sajátos „fejlődésregénye” folytatásaként másfél év leforgása alatt a partnerei megbízhatatlan, erőszakos és tárgyalóképtelen politikusnak ismerték meg, aki autoriter hatalmával felszámolta a jogbiztonságot, elfoglalta a független állami intézményeket, leszűkítette az Alkotmánybíróság hatáskörét, uralma alá vonta az igazságszolgáltatás szervezeteit, és elfogadtatott egy saját pártját preferáló választási törvényt. Hogy „mellesleg” a csőd szélére vitte az ország gazdaságát, egyebek között egekbe lökve a tőkekockázati felárat, és mélybe taszítva a forint árfolyamát, az pedig még valamiről meggyőzte a világot. Nevezetesen arról, hogy olyan felelőtlen és dilettáns akarnok kormányozza Magyarországot, akinek eltávolításában nemcsak az állam polgárai, hanem a nyugati demokráciák is elsőrendűen érdekeltek.

Előbbiek azonban még nincsenek döntési helyzetben, míg az utóbbiak két okból is félnek Orbán Viktor megbuktatásától. Bár rövid úton módjukban állna, de tartanak attól, hogy a külső nyomás itthon segítene a kormányfőnek még fennebb lengetni a „nemzeti függetlenség” zászlaját, másrészt távozásának kikényszerítése politikai instabilitáshoz vezetne – egyelőre nem lévén kormányzóképes ellenzék. Főként ez a második szempont készteti óvatosságra a Nyugatot; semmiképp sem akarnak káoszt. A fideszesek rá is játszanak erre az aggodalomra, mondván, az ő hatalmuk a status quo fenntartásának egyetlen záloga.

Csakhogy az igazság az, hogy éppen az orbáni úzus ásta alá az ország stabilitását. A parlamenti kétharmad uralmának keserves paradoxona, hogy ez a fölényes többség nemhogy nem garanciája a politikai és gazdasági biztonságnak, hanem annak eltökélt megrendítője – mindennel, amit eddig tett, a demokratikus jogállam biztosítékait, a fékeket és ellensúlyokat szerelte ki a rendszerből. Orbán persze azt hiszi, addig taktikázhat, amíg a végül kialkudható IMF-hitel fedezékében majd mégiscsak túléli a krízist, mondván, megszilárdítja „a most már alkotmányos védelem alá helyezett versenyképes gazdasági és politikai rendszert”. Épp az övéi tartoznának azonban az országnak azzal, hogy megfékezzék a vezérüket; a konstruktív bizalmatlansági indítvány révén még menthetnék, ami menthető. Valójában ez a stabilitás parancsa.

Mert az volna az igazi veszély, ha továbbra is Orbán „alkotmányos védelme” alatt kellene élnünk, ebben a minden szinten versenyképtelen rendszerben. Mindazok, akik kül-, és belföldön szem előtt tartják az ország stabilitását, tisztán láthatják, hogy ez a hatalom relatíve rövid idő alatt túlélte önmagát; hiszen maradéktalanul felemésztette valaha volt bizalmi tőkéjét.

Orbán Viktor helyzete reménytelen. De az országnak még van esélye a stabilitásra.

Nélküle.