Perlem az államot

– Föllapozná az utolsó naplóbejegyzését?

– Péntek volt, 2011. május 13., a feleségem születésnapja és a 823. reggelem a zárkában. Fölkerestem a lelkészt, mint péntekenként mindig. Origamival várt, hajtogatott papírmadárral, ma is őrzöm a szabadságajándékát. Ő már tudta, hogy kiengednek. Amikor hivatalossá vált, fölhívtam a feleségemet. Korábban megbeszéltük, ha szabadulok, brassóit készít, a kedvencemet. Kicsöngött a telefon, félve szólt bele, megszokta, hogy szombatonként beszélünk: „Csak nincs valami baj, hogy pénteken hívsz?” Nincs, mondtam, és megkérdeztem: „Csinálsz brassóit? Ma este ennék otthon a születésnapodon.” Elcsuklott a hangom... Aznap a naplómba csupa nagybetűvel följegyeztem: „SZABADULÁS!” Végig hittem az igazságomban.

– Sosem félt közben?

– Soha. A félelem föltartóztat a gondolkodásban. Láttam az elítélteken: ha a rettegés túlárad, az ember felőrlődik. Amikor 2009 februárjában az ügyészség őrizetbe vett, föl sem fogtam, mi történik. Kérdeztek, válaszoltam, így ment egy ideig, majd jeleztem, kimennék a mosdóba. Ez volt az a pillanat, amikor rádöbbentettek: én már nem vagyok szabad ember. Közölték, nem mozoghatok egyedül, csak rendőrrel. Átvittek a Nemzeti Nyomozóiroda fogdájába. Kattant a zár, én pedig tizenhárom órát aludtam egyhuzamban. Tényleg azt gondoltam: három nap fogda elég lesz nekik a meghurcolásomhoz, hiszen amivel gyanúsítanak, az badarság. Ma már jogerősen is az.

– Őrizetbe vétel után három napon belül dönt a bíró: letartóztatják-e az illetőt, vagy sem.

– Ügyvédem az őrizetbe vételemkor szólt a feleségemnek, csomagoljon nekem össze néhány dolgot. Köztük volt az új öltönyöm is, még nem hordtam, a nadrágszár kicsit hosszú volt. A gyanúsítás papírjaiból kiszedtem a fémkapcsokat, azokkal próbáltam „feltűzni” a nadrág alját, ne lógjon a földre. Milyen semmiség, hogy erre figyeltem, nem?

– Nem gondolom.

– Úgy voltam vele: ha már a politika ügyészei meg akarnak szégyeníteni, legalább a közvélemény ne lásson slamposnak. Így meneteltem a kamerák előtt a büntetőbíró elé. Kértük, a sajtó ne fotózzon. Nem tartották be. Próbáltam a bilincset eltakarni, nem ment. Rém megalázó volt. A vádhatóság az ügyemet végig médiacirkuszként kínálta a nyilvánosságnak. Egyes jobboldali lapok hamarabb tudták, mi történik majd velem huszonnégy órán belül, mint én magam.

– Mindenesetre a bíró elrendelte a letartóztatását...

– És rögtön átkísértek a Nagy Ignác utcai börtönbe. Másfél négyzetméteres fülkében ültem, börtönnyelven a „száraz hugyozóban”, ott vártam, hogy kijelöljék a zárkámat. Az őrök sorra benéztek a kémlelőn, szenzációnak számítottam. Velem volt anyám Károlyi-bibliája, azt olvastam már akkor is. Majd megkaptam a „spájzkártyát”, a börtönigazolványt, amellyel például telefonálni is tud az ember, ha befizetnek rá a hozzátartozók. Ám az ügyészség szerint nálam elvetemültebb ember nincs, ezért háromnegyed évig nem beszélhettem telefonon a családommal. Akkor levélben kérdeztem Kovács Tamástól, az akkori legfőbb ügyésztől: ha Budaházy György lazán hazatelefonálgat, miközben őt terrorfenyegetés miatt kapcsolták le, nálam miért korlátozzák a kapcsolattartást? Onnantól heti háromszor fölhívhattam a családomat tíz-tíz percre. De volt egy titkos kommunikációs csatornánk is a feleségemmel.

– Már nem titok?

– Az egyik kereskedelmi tévé reggeli műsorába SMS-eket lehetett küldeni, a képernyő alján futottak a csíkban. Ott üzent a feleségem. Kódnevekkel kommunikáltunk. Családomnak írtam a naplómat is, mintha velük beszélgetnék, azzal kezdtem minden bejegyzést: „Jó reggelt, kis családom!” És úgy fejeztem be: „Jó éjt, kis családom!”

– Fölolvasná még valamelyik napját?

– Melyik legyen?

– Legyen az első olyan születésnapja, amelyet már zárkában töltött.

– Az 2009. július 7. volt. Aznap bevitték a legjobb barátomat is miattam. Később minden vád alól felmentették. Az volt a 148. napom. Keddre esett. És házkutatást tartottak az otthonomban – öt hónappal a letartóztatásom után. Azt írtam a naplóba: „Sötét nap ez a mai. P.-t őrizetbe vették, sajnálom ezt az egészet, és remélem, bajban vannak az ügyészek, azért csinálják, mert vergődnek. Csak közben tönkretesznek életeket. Szegény P.! Imádkozom érte. Szegény Katám és gyermekeim, hiányoztok, bírjátok ki...” Két nappal később lejegyeztem: „Köszönöm, Istenem! Nem tudták letartóztatni P.-t. Hallom, Fazekas Géza ügyésznek szétdurran a feje a méregtől.”

– Olykor a családtagok zártabbnak érezhetik a kinti szabad világot, mint hozzátartozójuk a benti zárkaéletet, hiszen kinn meg kell küzdeni a társadalom ítéletével, kirekesztéssel, esetleg megvetéssel. Feleségét, négy gyerekét nem érte atrocitás?

– Kaptak fenyegetéseket. Feleségem 2010 tavaszán írt a nyomozati bírának: vádolta az államot, hogy nem tesz semmit a család védelméért. Válaszra sem méltatták. Sokszor belegondoltam: lehet, hogy én védettebb helyzetben vagyok bent, mint a feleségem és a gyerekeim kint?

– Egyedül volt a zárkában?

– Mindig másokkal. Ha valakit elvittek onnan, jött helyette új.

– Gyanakodott, hogy az ügyészség besúgót is tehet ön mellé?

– Voltak köztük téglák. De hát ez is része a rendszernek: bent mindenkinek tudnia kell, kivel mit beszél.

– Nem omlott össze bent?

– Nem „reccsentem meg”, ahogyan a börtönszleng fogalmaz. Vallásos vagyok, az egészet hitpróbaként fogtam föl. Egyébként már a Venyige utcai sarokzárkámból – 2009 júniusában átkerültem oda – néztem végig, ahogyan kiteszik szembe egy oszlopra a 2010-es választási óriásplakátot, rajta Bajnai Gordon, Gyurcsány Ferenc, Hagyó Miklós és én bilincsben. Az nem volt kellemes. Azért egyszer majdnem az összeomlás szélére kerültem. Az egyik bíró végre szabadlábra helyezett, ám a másodfok egy hónap múlva visszavitt. Szerdán föladtam a cellatársamnak egy csomagot szalámikkal, péntek reggel szabadon elmentem a tárgyalására a Markó utcába, majd hívott az ügyvédem, Gyuri, keresnek a rendőrök. Este már abból a szalámiból ettem a Venyigében, amelyet én küldtem két nappal korábban a cellatársamnak. Akit egyébként ma is látogatok. Különös: nálam még a házi őrizetet sem engedélyezték, én viszont a börtönből jó néhány embert szabadlábra tudtam helyezni úgy, hogy megírtam helyettük a kérelmüket.

– Aztán a strasbourgi bíróság 2014 tavaszán jogerősen kimondta: az ön előzetes letartóztatása jogellenes volt, mert a magyar bíróság nem indokolta a letartóztatását, és szabálytalanságok történtek az előzetes folyamatos meghosszabbításaikor is.

– A strasbourgi ítélet után a Fővárosi Törvényszéken kértem a huszonvalahány letartóztatási ügyiratomat. Közölték, nem kaphatom meg, mert azok a nyomozási határozatok. Ugyan, mondtam, már van elsőfokú ítélet is, de ne aggódjanak, nekem elég az első és az utolsó ügyirat. Végül átadták.

– És mi volt az aktában?

– Az ügyészi indítvány és a bírói döntés.

– Semmi bizonyíték?

– Bizony semmi. Nyomon követhetetlen, mi alapján tartóztattak le.

– Csak aztán lépett nyomozati szakaszba az ügy.

– Igen. A letartóztatás után két évig nyomozhatnak, akkor kötelező lezárni a nyomozást. Ami azt jelenti: van egy gombjuk s két évük arra, hogy keressenek hozzá egy kabátot. Például Fazekas Géza ügyészségi szóvivő azt írta Keresztes Imrének, a Központi Nyomozó Főügyészség vezetőjének: a Magyar Hírlap a 2010. március 1-jei számában – én akkor már előzetesben voltam – bűncselekménygyanús ügyeket emleget Hunvalddal és másokkal kapcsolatban, de nincs elég információ, másik nyomozást kéne indítani. Keresztes készséggel elrendelte: ebből kreálták a „Hunvald-ügyet”, a vád szerint „láthatatlan tanácsadókkal” szerződtem. Keresztes Imre 2011-ben köztársasági érdemrendet kapott „a közérdeklődésre számot tartó ügyek nyomozásáért”. Megdicsérte a Fidesz, hogy jól végezte a dolgát a 2010-es választások előtt. Az állami plecsnit most vissza is vehetnék tőle, mivel jogerős lett a felmentésem a „fiktív szerződések” ügyében is.

– Beszóltak önnek valaha is az elítéltek?

– Soha. A börtönőrök sem. Sőt szervezhettem sakkbajnokságot a cellatársaknak. Tartottunk aztán pingpong-, póker-, gombfoci-, römibajnokságot is. Meg Honfoglaló-vetélkedőt. Azt megnyertem, sakkban második lettem. Eltettem a rabok köszönőcéduláit. Nyilván az ember túlélésből próbálja „belakni” a zárt helyet is. Különben ott mindenki tudta a történetemet, és nem tőlem. Naponta egy óra szabad levegőt engedélyeztek a börtönépület tetején, egyszerre két börtönszint sétálhatott ott. Egyik nap pár elítélt kiabálni kezdett: „Gyuri, gyere, itt a Hagyó!” A másik szint lakóival sétált.

– Beszéltek?

– Igen, megkérdeztem tőle valamit az „ismeretlen feljelentőmről”, nemmel felelt. Többé nem találkoztunk.

– Mit kérdezett tőle?

– Mindegy. Már nem haragszom senkire.

– De Hagyónak mit kellett megbocsátania?

– Hiába is faggatna. A baj bölcsebbé tett. A megbocsátás annak is az eldöntése, hogy valamivel nem foglalkozom tovább. 2009 áprilisában elhunyt az édesapám. Idősotthon lakója volt, ahol megmondták nekem, az én történetembe halt bele. Ügyészi kísérettel kiengedtek a halálos ágyához, már nem élt. Fogtam a kezét és sírtam. Temetésére nem mentem el, nem akartam a sírjánál bilincsben állni. Halála napján a zárkámban azt kértem Istentől, bocsásson meg azoknak, akik lelkiismeretlenül ide juttattak.

– Barátai nem hagyták el?

– Bíztak az igazamban. Ha ők nem lennének, állásom sem lenne ma. Mert Hunvald Györgyöt ki alkalmazná manapság?!

– Érdeklődött bárki is az MSZP-ből, például a feleségénél, hogyan bírja ön a börtönben? Vagy később, hogy mit tudnának segíteni?

– Haragudott rájuk a feleségem. A börtönben megilletett az ártatlanság vélelme – nem ítéltek el, „csak” előzetesbe helyeztek, ezért civil ruhában lehettem –, de a pártom azonnal elhatárolódott tőlem.

– Úgy látja: az MSZP még ma is az ön pártja?

– Igen. Baloldali vagyok.

– Pedig amikor úgy tűnt, indulhat a 2014-es önkormányzati választáson a VII. kerületben – aztán két évre mégis eltiltották a közügyektől –, Burány Sándor egy grimaszával is kifejezte valamelyik tévéműsorban: ugyan már, Hunvald nem térhet vissza közéjük.

– Másnak meg más a véleménye. Jólesett, hogy Tóbiás József pártelnök fölhívott, gratulált, amikor most jogerősen felmentettek. Persze én már nem fogok tudni kibújni az MSZP „karaktergyilkolt” politikusának szerepéből, aki miatt ugyancsak ütötték a pártot a 2010-es választásokon. Viszont a VII. kerületben – még mindig itt lakunk a családdal – egyre többen megállítanak az utcán: felőlük mutathatnak rólam bilincses képet, őket nem érdekli. S ha egy közösségben csak eggyel több azoknak a száma, akik hisznek nekem, bennem, már nyertem. Erzsébetvárosnak kell megfelelnem, nem az országos politikának.

– Figyelem a Facebook-oldalát. Amióta jogerős a felmentése, ezrek buzdítják közéleti tevékenységre. Fél éve még kevesen voltak ilyen bátrak a közösségi oldalán.

– Természetes volt a félelmük. Tartottak a társadalom gyors ítéletétől: mit szólnak mások, ha lájkolnak egy „bűnöst”? De vannak igazi bátor emberek is. Mondok példát. A tanácsadói szerződések ügyében a tárgyalásra behívtak egy köztisztviselőt, ma nyugdíjas. A vád vele akarta bizonyítani: ha ő nem látta a tanácsadókat, nem is voltak. Kérdezte tőle a bírónő: mikor találkozott a polgármesterrel? A köztisztviselők napján. Máskor nem? Nem. Ennyit tud csak? Igen. A bírónő nem is kérdezte tovább. Az idős, megtört férfi kifelé tartott a teremből, keze már a kilincsen, de hirtelen megtorpant, visszament a pulpitushoz: „Bírónő, azért azt szeretném elmondani, mi nagyon szerettük a Hunvald György polgármester urat.” Szimpátiamorajlás futott át a termen.

– De van visszaútja a közéletbe annak a politikusnak, akinek jogerős felmentését még ma sem hajlandó elfogadni – sem jobbról, sem balról – a közvélemény egy része? Nekik a „Hunvald-ügy” az marad, amit az ügyészség sugallt: egy baloldali polgármester meggazdagodása a közjó kárára. S mivel el tudják hinni, hogy történhet ilyen nálunk, ön sosem lesz ártatlan az ő szemükben.

– Tudom. Azt hiszik el, amit hinni szeretnének. Egy fotó „Hunvald drága oldtimer autóiról” és „milliárdot érő keszthelyi házáról” beleég az emlékezetbe, ha úgy állítják be a közéleti nézőpontot, hogy a képek a nagy leleplezés bizonyítékai. Utána már senkit nem érdekel: az autók valaki másnak a kiállítási tárgyai, akit én nem is ismerek, és a kocsik még mindig ugyanabban a garázsban parkolnak. Annak sincs morális ereje, hogy felmentettek: a híre huszonnégy óra alatt lefutott a sajtóban, a besározásom viszont zökkenőmentesen zajlott évekig. Még a börtönben hallottam: az igazság létezik, csak a hazugságot találják ki. Egy rendkívül jól felépített rendszer ölt meg. Letartóztatnak, elnyújtják a nyomozást, egy jobboldali lap bennfentes információkkal minden hónapban tálalja a híreket rólam. Az ügyészség olyan volt az esetemben, mint az időjárás-jelentés: nyilvánosan jelezték előre, milyen felhők gyülekeznek Hunvald fölött. Közben a vagyonunkat zárolták. Persze perlem az államot. Csakhogy édesapámat és a család erkölcsi veszteségét semmi nem pótolhatja. Nem hiszek a rehabilitációmban. Nincs is mit szégyellnem. Szégyelljék magukat azok, akik ezt tették velem.

– Nemrég a Facebook-oldalán jelentette be: jogi egyetemre jár, a harmadik diplomáját szerzi. Szerintem ez okos módja annak, hogy önmagát rehabilitálja. Úgy jön ki a hatéves ügyéből, hogy jogi doktorrá avatják.

– Látja, erre nem is gondoltam. Bár valaki azt mondta nekem: „Gyuri, mire befejezed a jogi egyetemet, tantárgy leszel.”