Pénz, pénz, pénz

Az új prognózisokról Olli Rehn pénzügyi biztos számolt be a nyilvánosságnak a múlt héten. Nem elfelejtendő, hogy ugyanő az inflációs előrejelzést is módosította, ugyancsak kedvezőtlen irányban. Magyarország számára az összképből annyi vigasz rajzolódik ki, hogy két legfontosabb gazdasági partnerünknél, Németországban és Ausztriában a 2011-es igen jó teljesítményre (3-3 százalékos gyarapodás) valami kevéske (0-0,5 százalék között) rárakódik idén is, azaz a magyar áruk és szolgáltatások iránti kereslet automatikus csökkenésével nem kell számolni, miáltal – egyébként igen jó – kereskedelmi mérlegünk romlásával se (szükségképpen).

Rehn senkit nem lepett meg azzal, hogy az euróövezet legrosszabb kilátásai a „déli országcsoporthoz” – Görögországon kívül Portugáliához (–3,3 százalék), Olaszországhoz (–1,3 százalék) és Spanyolországhoz (–1 százalék) – köthetők. Mint tudni való, ezekben az országokban elég brutális takarékossági programokat vezettek be és hajtanak végre a nem is olyan régen hivatalba lépett szakértői kormányok, illetve Spanyolországban az új, konzervatív kabinet. Pontosan követik Brüsszel intencióit, Rehn szerint nagyon helyesen, mert a strukturális átalakulásokkal kísért megszorítások visszaterelik őket a fenntartható növekedés pályájára.

Ezt a fajta, tipikusan brüsszeli gondolkodásmódot nem kevesen vitatják. A megszorításoknak ugyanis egyetlen azonnali és kézzelfogható következményük van: a közületi és egyéni kereslet (projektek, közköltekezés + fogyasztás) visszaszorulása, amiből rövid távon minden lesz, csak nem növekedés. Holott a mai, sokszor katasztrofális munkanélküliségi adatok mellett a munkahelyteremtésnek, a növekedés stimulálásának, egy adott ország versenyképessége erősítésének mindenképp elsőbbséget kéne adni. Erre alkalmas politika ma egyáltalán nincsen.

Maga az EU még mindig Görögországgal, illetve Görögországon túl az úgynevezett – a további katasztrófák elkerülését szolgáló – „pénzügyi tűzfalnak” a kiépítésével van elfoglalva, különös tekintettel arra, hogy Portugália jövőre szinte egészen biztosan bejelenti igényét egy második mentőcsomagra. Változás legfeljebb annyiban van, hogy az Európai Központi Bank (EBK), élén az új főnökkel, az olasz Mario Draghival, az amerikai jegybankhoz hasonlóan – eddigi konok, csak az inflációs szempontokat szem előtt tartó doktrinerségét feladva – „átalakult” egyfajta pénzjegynyomdává, s ha minden jól megy, február legvégéig – decembertől számítva – igen kedvező feltételek mellett csaknem ezermilliárd eurót hajlandó hitelezni a feltőkésítésre váró és áhítozó európai bankoknak. (E sorok írója nem volna meglepődve, hogy ugyane mintát követné a Magyar Nemzeti Bank is, feladva eddigi „inflációkövető szigorát”.)

Itt egy roppant szimpla összefüggésre tapintunk rá: ha könnyebbedik a banki hitelezés, azaz enyhül vagy megszűnik az, amit hitelszűkének mondunk, akkor a gazdaságok esélyhez jutnak, hogy beruházzanak, munkahelyeket teremtsenek (természetesen a munkaerőpiac német mintájú, strukturális átalakításával párban). Hozzáteszem még: változóban van a privát szféra gondolkodása is, amennyiben vállalta a görög adósság jelentős részének elengedésével és a maradék újraütemezésével járó terhek 95 százalékát. Az adósok tisztában vannak vele, hogy reformokat kell végrehajtaniuk, a hitelezők pedig, hogy segíteniük kell. Kell!

Bár, mondom egy sóhaj kíséretében, ha mindez ilyen egyszerű volna! Rendben, a görögök megkapják a 130 milliárdos második hitelkeretet, szelíd erőszakkal kiegyeztek a magánhitelezőkkel, alávetik magukat mindennek, amit az unió követel tőlük, de ettől még a helyzetük cseppet se javul. Eltékozoltak – akárcsak a portugálok – legalább két évtizedet egy egészséges gazdasági szerkezet, egy komolyan vehető versenyképesség dolgában; a bajaik nem a 2008-as világválsággal kezdődtek, hanem sokkal előbb.

Annál is nehezebb lesz előremozdulni, mivel mélységesen igaz az, hogy minden késlekedésért duplán kell fizetni. (Magyarország, figyelem!) Az igazat szólva mindazok, akik hiteleznek nekik most, a lelkük mélyén meg vannak győződve arról, hogy feneketlen hordóba öntik a pénzüket, és az a célkitűzés, hogy 2020-ra (!) a görög adósságráta a GDP 120 százalékára, elviselhető szintre esik vissza, nem fog megvalósulni.

(Innen nézve nem is értem, hogy Selmeczi Gabriella, a Fidesz szóvivője hogyan merészelte azt mondani: 2010-ben, amikor pártja hatalomra jutott, Magyarország „rosszabb helyzetben volt, mint Görögország”. A magyar államadósság ma ugyanott van, ahol 2010-ben: 80 százalék körül, az európai mezőny közepén...)

Gyanúm szerint ez az egész hatalmas, elképesztő pénzeket felemésztő vállalkozás azzal a hátsó gondolattal történik, hogy a görög adósságot fenntartható szinten tartsák (a fenntartható hiány és a fenntartható növekedés után ez új fogalom), a görög pénzügyek ne omoljanak össze; azok a német és francia bankok, amelyek a görög államkötvények tömegét birtokolják, ne könyveljenek el elviselhetetlen veszteségeket, egyszóval: ne következzék be kontrollálatlan, ragályszerűen tovaterjedő csőd. Csak kontrollált. Aminek a vége az lesz, hogy Görögország valóban (minden ellenkező bizonykodás dacára), még a harmadik segélycsomag előtt kiválik az euróövezetből, visszatér a drachmához. Ami ugyan az egész nemzeti vagyon és az összes jövedelem drasztikus leértékelődését fogja maga után vonni, de legalább esély nyílik a görögök előtt, hogy pénzpolitikai szuverenitásukat visszanyerve monetáris eszközökkel serkentsék azt a bizonyos versenyképességet. Mert profitálni csak abból tudnak, ha Európa „olcsójánosai” lesznek.

És ezen a ponton engedtessék meg némi morfondírozás afölött, hogy az euró mennyi jót tett azoknak az – általában kis gazdasággal rendelkező – országoknak, amelyek eleve versenyképességi hátránnyal indultak a nagyokhoz, kivált a németekhez, franciákhoz, hollandokhoz, luxemburgiakhoz, skandinávokhoz képest. Semennyit.

Az euró, a közös pénz, amely ezeket a „kicsiket” – de még a délebbre fekvő nagyokat is – a közös monetáris politika béklyójába kötötte, semmi önálló mozgásteret nem hagyott nekik, nem enyhítette, hanem konzerválta, sőt növelte ezeket a hátrányokat. Nem volt módjuk arra, hogy – a klasszikus modell szerint – valutájukat leértékeljék, vállalva ennek inflációs kockázatait is. Nem lusták voltak, nemcsak költekezők, hanem sarokba szorítottak. Ha az ember a statisztikákat nézi, csupán azt látja, hogy messze a németek keresték a legtöbbet az eurón. Egyenesen szemkápráztató észlelni, hogy minél rosszabbul ment vagy megy a többieknek, annál kisebb a biztos befektetésnek számító német állampapírok hozama, holott a német állam is igen komolyan el van adósodva! Riasztó, de logikus paradoxon.

Igen, a németek, ellentétben a többséggel, végrehajtották az előző évtizedben azokat a strukturális reformokat – főként a munkaerőpiacon –, amelyek szükségesek voltak. Igen, ők nemcsak beszéltek a kis- és közepes vállalkozások fölkarolásáról, hanem meg is tették: ezek adják ma a német gazdaság igazi erejét. De mindezt Németország a többiekével még csak egybe sem mérhető tőkeellátottság (vö. versenyelőny) viszonyai között hajtotta végre, azaz a mindig is tőkeigényes reformokhoz megvoltak az eszközei. Amit „megkeresett” az eurón, a maga javára fordíthatta.

Ha tehát ma mindenki – az uniós országok többségétől az OECD-n át az IMF-ig és az Egyesült Államokig – tőlük vár el nagyvonalúságot az uniós „mentőalapok” feltőkésítésében, az IMF kofferjeinek megtöltésében, az nincs ok és ismeret nélkül. Olyan egyszerű képletek rajzolódnak ki a szemünk előtt, hogy Amerika (mint főrészvényes) addig nem ad több pénzt az IMF-nek, amíg maga Európa nem száll be megfelelő módon az önmentő „bizniszbe”, ahol is Európa kimondatlanul azonos azzal az egyetlen országgal, amelyik vonakodik többet és még többet fizetni: Németországgal. Napokon, heteken belül kiderül, mi lesz a játszma vége.