Pallagi Ferenc: Ma már az újságíró szemébe röhögnek

– Aktív és jókedvű nyugdíjas szeretne lenni – legalábbis ezzel indokolta a visszavonulását.

– Miért, nem az a normális?

– Tényleg ez az ok?

– Végigfutottam egy pályát, elértem egy bizonyos kort, ami dolgom volt, elvégeztem. Amúgy megdöbbent, hogy mióta a távozásom nyilvánosságra került, folyton magyarázkodnom kell, hogy nincs mögötte semmiféle titokzatos összeesküvés.

– Miért sejt ilyet mindenki?

– Vad időket élünk!

– Miért nem várta meg 2018-at?

– Az mennyivel lett volna alkalmasabb a nyugdíjba vonulásra– Az életformám és a választások között mi az összefüggés– Dolgoztam negyven évet, ebből harminchármat a médiaiparban. Már nem akarok dolgozni. Mindenki azt gondolja, hogy a távozásomnak politikai oka van vagy összevesztem a tulajdonossal. Hiszen ma normális ember nem ad fel stabil állást. Neurotikus világban élünk, mindenki tele bizonytalansággal, félelemmel: munkahelyek, szerkesztőségek szűnnek meg, a politika pedig a hálószobánktól kezdve az ebédlőasztalunkig mindenhol jelen van.

– Azt írta: „Gazemberség, politikai erőszak az, ami a Népszabadsággal történt! Cinikus politikusok fogtak össze a pénzért mindenre kész oligarchákkal, és most együtt hazudják, hogy gazdasági okokból tették azt, amit nyilván­valóan politikai okokból tettek.”

– Hasonlókat írok huszonöt éve minden héten, az aktuális kormány színétől függetlenül.

Fotó: Hermann Ildi

– A konklúziója: „Lehet a Fideszt maffiázni, a náluk kötelező beszolgáltatásról hadoválni, de nem lehet intézmények és sajtó nélkül politikát csinálni.” A baloldalnak ezek szerint nincs sajtója?

– Miért, van– Létezik a szinte szamizdatban megjelenő Népszava, de még ezt a pici lapot is súlyos finanszírozási gondok nyomják. És van egy-két, intim közösség számára megjelenő hetilap. Ennyi. Míg a jobboldal Orbán Viktor és Simicska Lajos vezetésével ellenzékben építette fel a maga médiáját és intézményrendszerét, a baloldal kormányon veszítette el. Ha tehetségtelen senkik csinálnak politikát, abból tehetségtelen politika lesz. Néhány tucat senkiházi persze elüldögélhet a parlamentben. Legalább van fűtés és világítás a fejük felett.

– Még egy idézet öntől 2014-ből, az Origo átalakulásának idejéből: „A magyar sajtót azok a rendszerváltáskori újságírók tették tönkre, akik, ahelyett hogy a felszabadulást kihasználva megtanulták volna a szakmát, azonnal politikai védelmezők után néztek, majd azok érdekei szerint egymásnak estek és sajtóháborúkat vívtak.”

– A politikai újságírás tönkretételéhez a benne dolgozók jelentősen hozzájárultak. Persze beavatkoztak a tulajdonosok is, akik aktuális privatizációs érdekeik szerint rángatták össze-vissza a sajtót, használták fel a lapjaikat a maguk céljaira. Fenyő Jánosnak is azért kellettek a lapok, mert politikai kapcsolatokat remélt, abból pedig anyagi hasznot. Ebben a folyamatban jelentős a magyar újságíró-társadalom felelőssége. A rendszerváltás idején nem arra jutott, hogy végre megtanulhatja az újságírást, hanem arra, hogy úristen, mi lesz velünk. Húzódjunk be ennek vagy annak a pártnak az ernyője alá. Csakhogy ennek ára volt: soha többé nem lehetett szakmai alapon karakán, mert innen már a megbízók és a pártok diktáltak. A magyar újságíró-társadalom kilencven százaléka pedig ezt lelkesen el is fogadta. Majd világnézeti alapon elkezdtük betörni egymás fejét.

– Miért döntöttek így az újságírók?

– Ez volt az egyszerűbb megoldás. Minden máshoz dolgozni kellett volna, és kockázatot vállalni. A mentor hóna alatt lenni kicsit büdös ugyan, de biztonságos. A magyar média hadállásait az egymást követő kormányzatok erkölcsileg egyre tovább rongálták, az utóbbi években pedig anyagilag is beleszólnak az amúgy is gazdasági válságban lévő iparágba.

– Ennek a folyamatnak része a Népszabadság bedöntése?

– Én 1989–90 óta nagyon egységes történetet látok, amelynek ez tényleg csak az egyik stádiuma. Valóban rettenetes, hogy Orbán gázszerelője médiatulajdonos lehet, de visszatekintve Princz Gábor vagy Fenyő János semmivel sem volt jobb sajtógazda. A magyar sajtó huszonhat éve politikai vagy politikailag elkötelezett, ingatag jellemű oligarchák kezében van.

– 2010-ben sem volt váltás?

– Én nem érzékelem. Talán csak a mértékben. A szocik amatőr módon loptak. Ránéztek egy gyárra, hogy de jó lenne kilopni belőle a profitot. A fideszesek viszont azt mondták, mit kínlódjunk a profittal, lopjuk el a gyárat. A különbség az, hogy míg a baloldalon hazavitték a lopott pénzt, a jobboldalon egy részét be kellett tenni a közösbe. Ebből lehetett médiabirodalmat és minden egyebet építeni. De már 1990 óta alapvetően egyetlen politikus sem tett egyetlen lépést sem a valódi sajtószabadságért, sem jobb-, sem baloldalon. Egyformán gyűlölték az önálló, szabadon megnyilvánuló újságírókat és lapokat.

– Mit vár 2018-ra– Úgy tudni, addigra a Fidesz teljesen maga alá gyűri a sajtót.

– Ez technikailag az internet miatt nem lehetséges, de a törekvés megvan. Én 1983-ban, a Kádár-rendszerben kezdtem el a sajtóban dolgozni, amikor százszázalékos volt a média feletti kormányuralom. És úgy bukott meg az egész, mint Rottenbiller! Persze, nem tudni, a politika mit akar valójában. Maga ott volt, amikor Orbán kijelentette, hogy foglaljátok el az egész magyar sajtót?

– A G nap tényszerűen rávilágított a sajtó működésére.

– Sok mindenre rávilágított, csak épp arra nem, miért romlott meg a viszony a két alfahím között. Néhány megjegyzésből próbáljuk rekonstruálni az eseményeket. Annyi biztos csak, hogy két korábbi szövetséges ellenség lett. És azóta mindkettő igyekszik kárt okozni a másiknak. Hogy a kulisszák mögött mi zajlik, arról halvány fogalmunk sincs.

– A Népszabadság bezárásakor azért elég konkrét események történtek.

– El lehet mondani egy abszolút hiteles történetet arról, hogy a Népszabadság hogyan ment tönkre. A lap valóban elveszített sok milliárd forintot, ezért jogos a kérdés, hogy épeszű tulajdonos miért finanszírozná. Ugyanakkor az is teljesen hiteles, hogy a Népszabadságnak felelőtlen, kizárólag politikai célok által vezérelt tulajdonosai voltak. Amikor a lapnak lett egy hetvenszázalékos kapitalista tulajdonosa, a kisebbségi MSZP-s pártalapítvány bejelentette: lehet fejleszteni, de ő abba nem tesz bele egy fillért sem, mert nincs pénze, viszont ami pénzt eddig kapott, azt a jövőben is kéri. Én is meg akartam venni a cégünknek a Népszabadságot, de a szocialisták nekem is teljesíthetetlen anyagi és szervezeti feltételeket szabtak. Szóval a lényeg: ugyanolyan koherens történet az, hogy a bezáráskor politikai gazemberség történt, mint ahogy az is, hogy a lap finanszírozhatatlanná vált. Minden más csak spekuláció. És sajnos sok éve csak ez a spekulálás határozza meg a magyar politikai újságírást. Így állítunk elő burjánzó sajtót, azt a látszatot keltve, mintha bármit is tudnánk. Szolzsenyicin mondta még a Szovjetunió­­ról, hogy az nyomeltüntető társadalom. Akkor ez a mostani micsoda– A magyar sajtó megbocsáthatatlan bűne, hogy huszonhat éve nem kérdez rá ezekre a nem tudásokra. Csak azzal foglalkozik, amit elé dobnak, mint a kutyáknak a véres húscafatot. Ezt ráncigálja ide-oda, ahelyett hogy megkérdezné az övéitől is, hogy mi történt.

– A politikusok döntő többsége válaszra sem méltatja és elhajtja az újságírót.

– Már miért ne hajtaná el– Miért féljen egy újságírótól– Tud neki ártani– Ha megírom, hogy egy politikus ezüstkanalat lopott egy fogadáson, történik valami– Nem. Ma már simán az újságíró szemébe röhögnek. Ráadásul a politikus ismeri az összes pártnál meglévő fizetési listákat, amelyeken mindig voltak/vannak újságírók is. És vannak alkalmi megbízások pártrendezvényekre, alapítványoktól propagandakiadványok szerkesztésére, minisztériumi melókra, súlyos pénzért. De az átlag magyar újságíró kéjesen nyögdécsel a miniszteri hátbaveregetéstől is.

– Ön évekig vezette a Napkeltét. Miért nem változtatott?

– Az alapképlet ott az volt, hogy a Napkelte tulajdonosa az összes kormány és politikai erő jóvoltából, egy előnyös szerződés keretében éveken át lehetőséget kapott az állami csatorna műsoridejének hasznosítására. Pénzt akart keresni és egyéb gazdasági céljait akarta a nyilvánosságon keresztül elérni. A politika és minden ott dolgozó csak eszköz volt ehhez. A Hír TV alapításával pontosan ugyanez történt, csak másik érdekkör számára, ellentétes politikai előjellel. A vége pedig az, hogy a két oldal kígyót-békát kiabált egymásra.

– Kiábrándult.

– Sosem voltam beábrándulva. Mitől lettem volna– Hamar rájöttem, bármit megírhatok, de semmi következménye nem lesz. Az Antall-kormány második évében láttam az MDF, az SZDSZ és a Fidesz pártpénztárosait együtt sörözni és kedélyesen egymás hátát lapogatni. Miben hihettem volna az után még?

– A bulvár viszont visz mindent, a politika sorra hozza létre az erre szakosodott orgánumokat.

Ez is hosszú folyamat. 1990-ben még minden párt a Magyar Nemzet és a Népszabadság címlapján akart választást nyerni, aztán meg azon veszekedtek, hogy a köztelevízió második csatornáján hajnali kettőkor ki szerepeljen többet. Sokáig nem hatni, csak szerepelni akartak. Aztán a Fidesz rájött, hogy a szavazópolgár nem ott van, ahol ők beszélnek, és elindultak a tömegmédiába. És a Blikk címlapján már Orbán Viktor sütötte a rántottát!

– Egy konferencián azt állította, hogy a magyar bulvár szándékosan buta a belpolitikai ügyekben, ugyanis ha állást foglalna, az ország megosztottsága miatt olvasótáborának jó részét elveszítené.

– Ebben az iparágban mindkét oldali olvasókat szórakoztatni kell. Ha egy orgánum nem így tesz, a politika azonnal beszorítja egyik vagy másik oldalra.

– Akkor a rántottás Orbán mi, ha nem állásfoglalás?

Az ilyen csak veszteség a bulvárban, nálunk politikai botránnyal nem lehet pénzt keresni. Tudja, hány politikus hívott fel, hogy ha kell, a gatyáját is letolja, csak legyen benne az újságban– Pedig az ilyesminek nincs semmi hozadéka.

– Miért?

– Nem érdekli az embereket. A bulvárszereplők és a celebek nagyságrenddel többet hoznak a kasszába, mint a legszaftosabb politikai botrány. Ha holnap azzal állna elő valaki, hogy Orbánnak szeretője van, abból jelentős eladást lehetne kihozni. De az, hogy a családjával húsvétra készül, még a jobboldali olvasókat se érdekli.

– Volner János bozótos története azért új színt hozott ebbe a műfajba.

– Senkit nem érdekelt. Látom a törekvést, hogy a Ripost kemény politikai bulvárt csináljon, de ez drága műfaj. Olasz paparazzókat küldeni Volner Jánosra többmilliós honorárium, ami az újságnak biztosan nem térül meg. Ez csak eszkalálja a helyzetet: a jobboldal után majd a baloldal is elkezd a bokorban fotóztatni, és elkezdődik az egymásra licitálás. Amitől szavazat nem lesz több ugyan, viszont mocskosabbá és élhetetlenebbé válik az ország.

– Vajna Tímea, Rogán Cecília és Sarka Kata bulvárszereplései sem hoznak a konyhára?

– Az ő esetükben kezd egymásba csúszni a politika és a celebek világa. Pedig egy macsó párttól amúgy nem elfogadható, hogy egy gazdag politikai érdekcsoport előtt vagy mögött megjelenjen egy női kamarilla. Egy informális, senki által meg nem választott és nem ellenőrzött hatalmi centrum, amely embereket, intézményeket érintő döntéseket hoz vagy befolyásol. Ez banánköztársaságokra jellemző. Egy ilyen macsó párt el szokta verni az asszonyok fenekét, és hazazavarja őket a konyhába. Ha akarja!

– Zsolt Péter médiaszociológus szerint „könnyen megtörténhet, hogy a társadalom kettészakad az internetfogyasztó, az információkat tudatosan kereső rétegre és arra a többségre, amely a kormánymédia csapdájában ül, és azt fogyasztja, amit elé tesznek”.

– A társadalom már évtizedekkel ezelőtt kettészakadt. Nemcsak politikailag, hanem kulturálisan és kommunikációs szempontból is. Ebben az alig tízmilliós országban él kétmillió ember, aki soha életében nem telefonált. Nem csak mobilon, vezetékesen sem. És van egy nagyjából hárommilliós tömeg, amelyik kívül esik a digitális világon. Nincs ilyen eszköze, nem tudná kezelni őket, és fogalma sincs, mit keressen rajtuk. Számukra a Kossuth, a Petőfi és egy everybody sunshine rádió létezik. Legfeljebb a megyei lap, de az már szinte értelmiségi luxus. A sajtószabadság nemcsak a tartalom szabad megjelenítése, de a hozzáférés szabadsága is.

Pallagi Ferenc

pályája kezdetén az Esti Hírlapba írt, 1988-ban elindította a Mai Napot, a rendszerváltás utáni korszak első bulvárújságát.

1997 és 2004 között a Blikk főszerkesztője, ő teremtette meg mai arculatát. Közben műsorvezető volt a Napkelte című közéleti, politikai műsorban. A Blikktől való távozása után a Színes Bulvár Laphoz került, átmárkázta Borssá, és a Blikk konkurenciájává tette a piacon. 2013-tól, a Lapcom tulajdonosváltása után egyben annak vezérigazgatója is.