Öt perccel a halál előtt
Mert mi is volt a helyzet? Edzője szerint Kolonics edzés közben eszméletét vesztette. De persze nem az eszméletvesztés volt a fő problémája, mivel eszméletvesztett embernek (per definitionem) az öntudatlan embert nevezzük, akinek alapvető életfunkciói (légzés, keringés) lényegében normálisak. Kolonicsnak azonban leállt a szívműködése. Ez eszméletvesztéssel jár.
A Kolonics György halálát követő össznemzeti nyilatkozatok között nem találni egyetlen tudományosan megalapozott, de a laikus számára is érthető összegzését a történéseknek. Ezt kísérlem meg szerénytelenül pótolni.
J
ó kiindulópont dr. Tálos Andrásnak – az olimpiai csapat orvosának – a nyilatkozata, az a legtárgyszerűbb. Kár, hogy a bőréből ő sem tudott kibújni. Ő is rúg egyet a magyar mentőszolgálat véknyába, hadd kushadjon. Miért is? Mert szerinte, ha 37, ha 20 perc alatt érkezett meg a mentő, „a húsz perc is megengedhetetlen”. Ez így nem fair. Percre, másodpercre meg kellett volna mondania, mennyi a „megengedhető”! De nem mondja, csak maszatol.
Én megteszem: Kolonicsnak akkor lett volna minimális esélye, ha az automata defibrillátor 5 percen belül, inkább 200 másodperc alatt ér a helyszínre a hozzáértő kezelőkkel. De ilyen nincs. Sem Seattle-ben, sem New Yorkban, sem Párizsban. Sehol a világon.
Mi lett volna a teendő? Másodpercek alatt megállapítani, hogy nincs szívösszehúzódás, és hozzáfogni a defibrilláláshoz. Ennek hiányában viszont meg kellett volna kezdeni az újraélesztést. Akár az évtizedek óta szokásos, de mára már idejétmúltnak bizonyuló módon is. A szájból orrba/szájba lélegeztetést és a szívkompressziót. Ha ezt teszik a defibrillátor megérkezéséig, biztosították volna annak eredményes alkalmazását.
Ehhez tudni kell, hogy a szívmegállást szinte majdnem mindig kamrafibrilláció okozza. Ezt a kóros állapotot az első 5 percben a szívizom sejtjeiben lévő elektromos „káosz” uralja. A defibrillátor ezt rendezi, aminek következtében helyreáll a keringés, és a klinikai halál állapotában lévő beteg, akinél ez idő alatt még nem történnek irreverzibilis (vissza nem fordítható) kóros elváltozások a szervezetében, elkerüli a (definitív) végleges halált. Öt perc elteltével a kórfolyamatot a szívmegállásból eredező keringésleállás, következésképpen mindenekelőtt a szív és az agy sejtjeinek oxigénhiányos állapota jellemzi. Ilyenkor már a sejtekben zajló biokémiai folyamatok miatt a szív nem „alkalmas”, nem képes a defibrillációra reagálni. Még ha valami csoda folytán az 5. percben megérkeznek a mentők, először ők is a keringés, tehát az oxigenizáció helyreállításával, vagyis szívkompresszióval kezdik beavatkozásukat.
Amennyiben Kolonics környezetében lett volna legalább egyetlen ember, aki ért az újraélesztéshez, gyors helyzetfelismerés után elkezdi a reanimációt, és ebbe másokat is bevon, a sportoló megmenthető lett volna.
Fenti gondolatmenetemet a The American Journal of Medicine 2006. áprilisi számában megjelent tanulmányra alapozom, amelynek lényege egy 1993 óta folytatott kísérletsorozat tapasztalatainak ismertetése, miszerint a kórházon kívüli hirtelen halált okozó keringés/légzés leállásának újraindításának évtizedek óta alkalmazott metódusában, az újraélesztésben felesleges a szájból orrba/szájba történő lélegeztetés. Ezért a légzés/keringés helyreállítása, újraélesztése helyett a keringés és az agy újraélesztésére kell a hangsúlyt helyezni. Ugyanis a percenkénti kb. 100 szívkompresszió nemcsak a vérkeringés rendezésére, de elegendő oxigén biztosítására is alkalmas. Az állítás élettanilag briliánsan bizonyított.
Ajánlom a tárgyban nyilatkozó világhíres kardiológusaink figyelmébe, és javaslom, hogy már tegnap kezdjék meg az olimpiai csapaton belül a módszer oktatását. Aztán csináljunk belőle országos mozgalmat, mert a hirtelen halál mindig rossz helyen, rossz időben törhet ránk. És nincs az az ország, ahol minden kapualjban ott egy defibrillátor és mellette egy mentőtiszt.
Ehhez sok sikert kívánok magunknak, a mentősöket pedig csak akkor bántsuk, ha okot adnak rá. Kolonics halálában nem vétkesek.
