Orrbaverte Orbánt a berúgott brüsszeli lengőajtó, B tervre kényszerülhet
Van az a kétharmad, amit Orbán nem szeret, derült ki szerdán Strasbourgban, amikor az Európai Parlament képviselői megszavazták a Sargentini-jelentést. A dokumentum, amely a magyar kormány jogállamot és demokráciát korlátozó intézkedéseiről szól, és elindítja a 7-es cikkely bonyolult szankciófolyamatát, minősített többséghez jutott.
A magyar kormány szerint csalás történt. Az Európai Parlament jogi szolgálata hétfőn döntött úgy, hogy a tartózkodó voksokat nem kell beszámítani, és a kétharmad ezért is lett meg szerdán. Nyilván hasznosabb lett volna erről nem két nappal korábban dönteni, ugyanakkor a jogi szolgálat nem új procedúrát vezetett be, hanem értelmezett egy eddig példátlan helyzetet, és arról döntött, hogy a szavazási eljárások közül melyiket kell alkalmazni.
A választási szabályok megváltoztatásának vádja mindenesetre kap majd egy vajszínű árnyalatot attól a kormánytól, amely feltalálta a győzteskompenzációt, és amelyet elmarasztalt az EBESZ áprilisban.
Azon kívül meg bosszú, kommunisták, Soros és Brüsszel. Ezekkel a lidércekkel szemben Orbán az ezer éves államiságra, 1956-ra és az 1989-es határnyitásra (!) hivatkozott. Már amikor beszéde kezdetén ezeket emlegette, érezni lehetett, tényleg rezeg a léc.
A lélektani fordulatot a hétfő hozta, amikor az osztrák kancellár egy televíziós interjúban, esti fényben, háttérben a wachaui kultúrtájjal, kertelés nélkül közölte: az osztrák néppárti képviselők megszavazzák a Sargentini-jelentést. Az Orbán által tavaly körömrágva hatalomba várt néppárti vezető döntése meglephette a magyar kormányt, mivel Kurz korábban elfogadóan beszélt a határkerítésről. Hirtelenjében kellett összedobni egy szöveget a kormánylapban arról, hogy Kurz bizony Soros alvó ügynöke, csak eddig ürgebőrbe volt varrva.
Valószínűleg az sem szerepelt az előzetes kalkulációban, hogy az Európai Néppárt frakcióvezetője, Manfred Weber önmagához képest keményen bírálta a vitában Orbánt, majd bejelentette, ő maga meg fogja szavazni a Sargentini-jelentést. Holott, Weber a Fidesz fő pártszövetségese, a bajor Keresztényszociális Unió tagja, és a magyar kormánypárt az elmúlt hetekben sietve bejelentkezett Weber támogatói közé az Európai Bizottság elnökségéért vívott küzdelemben. Korunk emberarcú fideszesét, Gulyás Gergelyt pedig Berlinbe küldték, hogy kisimítsa a redőket Merkel pártja, a Kereszténydemokrata Unió és a Fidesz kapcsolatának szövetén.
Hát, nem sikerült.
A magyar kormány nem számolt a Sargentini-jelentésre adott válaszának civilek által készített kommentárjával, annak információértékével, valamint a határzónában éheztetett menekültek sorsa miatti széles körű felháborodás hatásával.
Orbán a vita utáni sajtótájékoztatón arról beszélt, tudja ő, hogy már a szavazás előtt eldőlt, kétharmad lesz, megjött az utasítás Berlinből. Mindaddig úgy tudtuk, éppen Berlin direktben érkező haragja elől igyekszik kitérni. A szavazás után az unikális diplomáciai képességekkel rendelkező úgynevezett külügyminiszter rongyolt bele Weberbe, elképesztőnek nevezve, hogy a frakcióvezető a CEU-ra „hegyezte ki” az álláspontját.
Még érdekesebb, hogy a politikai önállósággal nehezen vádolható Szijjártó azt is mondta, „lelepleződött az a szándék, hogy koalíciót kötöttek a szociáldemokraták és a néppártiak Magyarországot elítélő csoportja”.
Öt év kemény munkával Orbán tehát elérte, hogy az akkori szavazáshoz, a Tavares-jelentés esetéhez képest most közel nyolcvannal több képviselő szavazzon ellene az Európai Parlamentben. És azt is elérte, hogy a Néppárt frakciójának nagyobb része a jelentést támogassa. Orbán a saját pártcsaládjában került talán visszafordíthatatlan kisebbségbe.
Orbán Viktor és Manfred Weber az EPP kedd esti frakcióülésénA miniszterelnök megmaradt európai parlamenti támogatói között találjuk saját pártja képviselőit, továbbá jobbára más keleti tagállamok néppárti tagjait. A lengyel jobboldali kormánypárt egy másik pártcsaládban ül. Abban, ahol a Brexit után az EU-ból kifelé tartó brit konzervatívok is vannak, az ő szövetségükkel Orbán nem fog sokra menni. Támogatta Orbánt az olasz belügyminiszter, Matteo Salvini pártja, a Liga, de a másik olasz kormánypárt, az Öt Csillag, megszavazta a jelentést. Franciaországból Le Pen pártja, Ausztriából a Szabadságpárt állt Orbán mellé, igaz, ők kormányon vannak az Osztrák Néppárt partnereként.
Végső soron tehát Orbán hívei, akik a keddi vita után körbevették és szelfiztek vele, minimum a jobbközéptől jobbra vannak, többen egyenesen az európai szélsőjobbhoz tartoznak. Orbán a vitában azt mondta, Brüsszel a modern antiszemitizmus központja, pedig arrafelé valószínűleg sokan olvastak arról, hogy a Tusványoson Orbánnal lejattoló flamand neonácik ellen éppen most indul eljárás.
Voksokat köszönhet a kommunistafaló magyar miniszterelnök a szélsőbalnak is, mivel a jelentés elfogadása ellen szavaztak a cseh és a portugál kommunisták is. Ez aztán a vajszínű árnyalat.
Egy ilyen szavazás, és a nyomában elinduló eljárás értelme az kellene legyen, hogy a demokratikus és jogállami játékszabályokat átlépő tagállam kormánya nyomás alá kerül: ha nem változtat, annak az ország látja kárát. Következésképpen kikényszeríti a helyzet, és az otthoni ellenzék, netán a kormánypárton belüli ellenlábasok, hogy ezt hagyja abba, máskülönben a nemzeti érdekek sérülnek.
Orbán gondolkodása azonban fordított. Ahogyan az egyik spanyol baloldali képviselő megfogalmazta, Orbán pajzsként tartja maga előtt a magyar népet. Tudniillik a vita tárgyát a magyar emberek jogai képezik. A miniszterelnök nem visszakozik, hogy ne érje kár a hazáját, hanem azt mondja, hogy aki nem tart vele a jogokat és nemzeti érdekeket áthágó útján, az a nemzetellenes.
Arra, persze a kormányfő joggal hivatkozik, hogy őt demokratikusan megválasztották. Lábjegyzetben közöljük: az európai parlamenti képviselőket szintúgy, a magyar uniós tagságról meg népszavazás döntött. Orbán a bevándorláspártiak bosszújáról beszél, csakhogy a Sargentini-jelentés azoknak a jogállamiságot tudatosan lebontó lépéseknek a halmazati gyűjteménye, amelyekről 2011-ben és 2013-ban is vita folyt már az EP-ben, amikor Orbán ki se ejtette a száján a bevándorlás kifejezést. Akkoriban még csak nem is sorosozott, olyan régen volt.
Mi lesz most? Itthon igazán egyszerű, még több Brüsszel, még több Soros. Ezzel el lehet menni a 2019-es EP-választásig, amúgy is erre készült a Fidesz, megpróbálhatja elérni a szavazatok 60 százalékát.
Első körben, mint Kocsis Máté jelezte, határozati javaslatot nyújtanak be az országgyűlésben, hogy a döntésfóbiás ellenzéket újra pánikhelyzetbe sodorják. Ujhelyi István készülhet ismét meggyőzni saját pártját, másutt közeledhet az etikai bizottság újabb nagy ideje.
A politikai küzdelemnek azonban az a természete, hogy csinálni kell.
Nagyon ijesztő lesz, ami most következik, még hangosabb, még alpáribb retorika jön, és erősödő elnyomó intézkedések, ehhez kétség sem férhet. Csakhogy, és ez a történet másik fele, Orbán egyáltalán nincs könnyű helyzetben. A 7-es cikkelyt persze nem fogják aktiválni, az Európai Tanácsban ehhez Lengyelország nem járul hozzá. Mégsem üres duma a Fidesz most induló még durvább kampánya, van ugyanis baj, és talán egyfajta fordulat is lesz a következménye.
A Néppártban, egy ilyen szavazás után, egyre nehezebb lesz nem napirendre venni a Fidesz kizárásának megvitatását. Ott is politikusok vannak, érzékelik, hogy a szavazótáboruk mit vár tőlük. És, úgy tűnik, többségében nem a probléma szüntelen szétkenegetését. Orbán el akarta érni, hogy belülről hasadjon szét az olvadó európai politikai centrum, íme, megtörtént, és vele a kisebb rész tart. Orbán azzal fenyeget, jön Macron, és ezt a málé Néppártot felrobbantja. A néppárti kollégák meg azt gondolják, persze, a szélre is elmennek a szavazóik, de a centrumból meg éppen azért rabolhat voksokat a francia elnök majdani európai pártszövetsége, mert itt van a Néppártban Orbán. Akkor inkább ne legyen.
A magyar miniszterelnök ezen a ponton legalábbis átgondolhatja, akar-e ő maradni abban a Néppártban, amit háromévnyi menekültügyi rohamozással sem tudott maga mellé állítani.
Orbán és SalviniTud ő harcolni remény nélkül is, de lehet, hogy érdemesebb megcsinálnia a saját európai pártblokkját, egy vétóerővel bíró populista-nacionalista uniót, a Ligák Ligáját, ahogy Salvini fogalmaz. Ettől Orbán miniszterelnök marad, bent ülhet a Tanácsban a többi állam- és kormányfővel, tárgyaló-, alku- és zsarolóképes marad, csak kevesebbet kell pávatáncolnia.
Ami ezt a szép tervet elronthatja, az a fránya pénz. Ami nélkül a nemzeti együttműködés is lefullad. A nacionalistáknak sehol sem az a vágyuk, hogy más országokat támogassanak. Az európai magországok centrumpártjai meg amúgy is csökkentenék a keleti tagállamok fejlesztési forrásait. Ha ehhez még érzelmi, szimbolikus indokot is kapnak, köszönik szépen. A jelenlegi tervek szerint a Magyarországnak szánt uniós pénz a negyedével csökkenne a 2021-2027 közötti időszakban. A kemény alkufolyamatban történő érdekérvényesítés az, amiért nemzeti érdek lenne egy szalonképes miniszterelnök. Persze, van rubel is a világon.
A többi európai párt nem jön ki rosszul a helyzetből. A baloldaliak, zöldek, liberálisok szétszavazása jóval kisebb mértékű volt, mint a Néppárté, és mivel Orbán ma már híres ember, e heti legyőzői szabad szemmel is látható sikert mutathatnak fel a saját választóiknak.
Mindehhez jön még az, hogy az Unióban nem Orbán az egyetlen kombinátor. Azon túl, hogy Berlinben mindig lesz egy kancellár, Sebastian Kurz és legfőképpen Emmanuel Macron sem kispályások. Tizenöt-húsz évvel fiatalabbak Orbánnál, és rá tudnak nézni úgy az európai politikára, mint egy sakktáblára. Pontosan tudják, az ő játszmájukban Orbán melyik figura. És hogy nem a király, az biztos.
