Orbán változó beszédei
Csak a következő hetekben dől el, hogy az Orbán-beszéd bizonyos elemei üres retorikai fogásként vagy a kiterjesztett „szabadságharc” politikai üzeneteként értelmezhetők-e: az Európai Egyesült Államok ellen küzd, esetleg felkészíti az országot arra, hogy az unió peremére szorul? Ellenzékből március idusán Orbán mindig üzent a kormánynak, hatalmon pedig egységről, összefogásról beszélt, vagy éppen a szabadság ellenségei ellen harcolt.
„Ezen a napon azt a kérdést kell feltennünk magunknak, hogy a politikai hatalom birtokosai közelebb vittek-e minket a március 15-i eszményekhez.” A klasszikus ellenzéki szöveg nem mai. Orbán Viktor első március 15-i beszédéből való, amelyet 1989-ben a Kossuth téren mondott el. Egyéves volt a Fidesz akkor, Orbán 26.
„De vajon beszélhetünk-e nemzeti függetlenségről, mikor itt állnak városainkban az 1956-ban az országot újra megszálló szovjet csapatok?” – kérdezte a pályakezdő politikus.
Gorbacsov egy évvel korábban bejelentette, megkezdik a katonák kivonását. Áprilisban indult el az első alakulat. Orbán sem márciusban, sem nyár elején nem akart hinni az „átalakuló kommunistákban”.
„Mi csak magunkban bízhatunk. Ne higgyük azt, hogy elérkezett az össznépi összeborulás ideje” – mondta.
Nem is jött.
Orbán – ő maga fogalmazott így – „malaclopó szürke kabátban” szólalt fel ’89 március idusán. Kéri László több mint húsz éve megjelent interjúkötetében arról beszélt, mennyire jó, hogy a kabátja eltakarta a remegését, mert – mint visszaemlékezett – „ilyen sok ember előtt beszélni komoly lelki megpróbáltatást jelent”.
1990-ben a Petőfi-szobornál szónokolt a liberálisok, a szocdemek oldalán. Akkor attól félt, hogy a Fidesz lemarad, a liberális nagy testvér a választásokon elszívja előle a voksokat. Így hát üzent: „A fiatal demokraták nélkül ma sem lehet megteremteni a fiatal demokráciát.”
Az Antall-kormány után a korábban népszerű Fidesz gyorsan a mélybe hullott. Jött a szocik és a liberálisok kétharmada, Orbánék felemelkedése csak a Tocsik-botrány idején érkezett el.
A Fidesz-vezető 1997. március 15-én a Dísz téren üzent a kormánynak, hogy előjogaikról le kell mondaniuk, „ki kell billenteni őket a kormányzati hatalom puha bársonyából”. Azt mondta, az ország kormányrúdjánál állók nyíltan szembefordultak a rendszerváltás kiteljesítésének programjával, és azt meg is tagadták.
Egy év múlva nyertek is a választásokon. Első kormányzása idején Orbán már nem üzent senkinek. 1999-ben, röpke egy év kormányzás után már beköszöntött a nyugalom. Március 15-én az Operaházban művészi elismeréseket nyújtott át, és megállapította, hogy úrrá lettek a bajokon: „Százötvenegy éve az idegen katonaság, az idegen hatalom nehezítette helyzetünket, ma hol egy világgazdasági válság, hol a hóvihar, vagy az árvíz. Az elmúlt hónapok azonban bebizonyították, hogy ezeken is úrrá tudunk lenni, ha összefogunk.”
Lehet, mégsem fogtunk össze eléggé, hiszen Orbán végül megbukott. Csalásra célozgatott, az iskolásokat, családokat is megfertőző kampányból nehezen állt fel az ország. A Fidesz-elnök polgári köröket, később kettős állampolgárságról szóló, majd vizitdíj elleni referendumot szervezett, és 2007-ben megint üzent a kormánynak: vagy enged a népszavazásban megjelenő népakaratnak, vagy elkergethetővé válik. Merthogy „nincs más út, az új többségnek le kell győznie a kiváltságait védelmező új arisztokráciát. Le kell győznie, mert Magyarországon minden van, hogy az ember kielégíthesse szükségleteit, de annyi nincs, hogy kielégíthesse az új arisztokrácia kapzsiságát.” Mintha egy mai ellenzéki vezető véleményét hallanánk az Orbán-kormányról.
De a 2009-es ünnepi beszéd kapcsán is déj? vu érzésük lehet sokaknak: „Az emberek megfélemlítése, a védelmet nyújtó független intézmények lábhoz hajlítása, az igazságszolgáltatás szétzilálása, munka és termelés helyett hitel és segély, külföldi érdekek kiszolgálása, hamisítások és hazugságok, központi diktátumok. Ezek a módszerek vitték csődbe Magyarországot a rendszerváltás előtt, és ezek vitték csődbe most is.”
Hatalomra jutása után aztán ismét béke lett, és Orbán nem tűrt semmilyen üzenetet, kioktatást. A figyelmeztetés nem az ellenzéktől, inkább az uniótól jött. Emlékszünk: az új Alaptörvény, jogrendünk átszabása, a visszaható, személyre szabott törvénykezés, a fékek-ellensúlyok kiiktatása miatt kritizáltak. 2011 márciusában a kormányfő a Múzeumkertben reagált: „Senkitől sem tűrünk hát kioktatást, és mindenkitől elvárjuk, hogy Magyarországnak és a magyaroknak megadja a kijáró tiszteletet.”
Egy évvel később az ünnepen újra harcolt, erős ellenzék híján megint az unióval: „Nem leszünk gyarmat! Egyenlő elbánást követelünk, nem leszünk másodrendű polgárok!”
2014 márciusában választások előtt álltunk. Orbán kampányolt, hősökről beszélt, a szabadság ellenségeiről, és megtudtuk tőle, milyen jól gondoskodik rólunk a kormány: „a Nemzeti dalban nem mutatna jól az a szó, hogy rezsicsökkentés, de azt könnyű belátni, hogy éppen úgy, mint ma, az igazságtalan és méltánytalan terhek csökkentése volt számukra az első és a legfontosabb feladat”.
Tavaly aztán fellángolt a brüsszeli csata. Orbán ünnepi beszédében megint üzent Európának: „A Magyarország szuverenitásáért folytatott küzdelemnek soha sincs vége, ebben csak magunkra számíthatunk. Tudjuk, mert megtanultuk: az összefogás, az igazságba vetett hit és a kitartás vezet győzelemre. Csak az erősek maradnak fent. Mi, magyarok egy nagy korszak küszöbén állunk.”
És eljött újra március idusa. A szabadság ellenségei: Brüsszel mellett a népvándorlás, az „emberi jogi falkák” lettek.
A harc folytatódik.
