Orbán is vesztes

Szelestey Lajos sajtószemléje

The Guardian
Merkel álláspontja a menekültügyben azt jelenti, hogy a kancellár egyedül száll szembe a katasztrófával. Tett ugyan engedményeket, de kitart a nyitott kapuk politikája mellett: amellett, hogy nem lesz felső számbeli korlát. A feladat számára most az, hogy meggyőzze európai szövetségeseit a követendő útról. Azokat, akiknek a többsége továbbra is azt hangoztatja, hogy segíteni kell a rászorulóknak, de nem a mi országunkban. De ettől még jönnek a tömegek, és egymagában nem állíthatja meg őket sem kerítés, sem vágyálmok vagy bármekkora anyagi támogatás. Végeredményben az érintett államoknak a között kell választaniuk, hogy mit kell tenniük az életek megmentésére vagy hogy elfordulnak. És ezügyben Merkel magasan a többiek felett áll, sajnos csaknem teljesen egyedül. Képzeljük el, mi történne, ha Németország hirtelen azt csinálná, amit a britek vagy a magyarok, és egyszeriben elkezdene kerítést építeni. Vagy azt mondaná, amit jó pár kelet-európai kormány, hogy tudniillik csak a keresztény menekülteket látná szívesen. A következmény az lenne, hogy sok százezren rekednének a senki földjén Európában, jóformán minden segítség, élelem és szállás nélkül. A válság gyorsan katasztrófába csapna át. Itt az a lényeg, hogy Európa milyen helyet akar elfoglalni a világban. Sok olyan ország, amely most becsapja az ajtót, nemrégiben még maga is azt élte át, hogy polgárai menekülnek az üldöztetés elől, és másutt kérnek bebocsáttatást. A földrész olyan elveken alapszik, mint a szabad helyváltoztatás, a szolidaritás, a béke, a jólét és az emberi méltóság. Egyesül a sokszínűségben, gazdagodik a különböző kultúrák, nyelvek és hagyományok jóvoltából. Ám jelenleg túl sok tagállam szűk látókörű, s hajlik a bevándorlásellenes érzelmekre, s ezzel elárulja a közösség eredeti eszméit. Ebből a szempontból Merkel a kivétel. Az igazi vezető nem a közvélemény-kutatási eredményeket figyeli, hanem vállalja a kockázatot, amikor ekkora a tét. A kancellárnak erkölcsi és jogi értelemben egyaránt igaza van, és szinte minden más európai vezető téved. Ez az igazi tragédia.

Neue Zürcher Zeitung
Kétséges győztesnek nevezi a lap Orbán Viktort, aki elnyomó intézkedésekkel véget vetett a több tízezer menekült beáramlásának, de azért is diadalt ül, mert egyre több európai politikus veszi át az ötleteit. A számok mindenesetre a kormányfőt igazolják, hiszen a kerítés elkészülte óta alig páran lépik át illegálisan Magyarország déli határait. A hatalom radikális bezárkózási politikával – határzárral –, valamint a jogszabályok kétes megszigorításával oldotta meg a gondot. Az Európai Bizottság kifogást jelentett be a gyorsított eljárás ellen, amelynek alkalmazása már nemigen szükséges. Orbán számára ez siker, ami a belpolitikában csapódik le. A lakosság többsége támogatja a kabinet korlátozó irányvonalát, bár a közhangulat alakulásában a központilag gerjesztett nyugtalanság is közrejátszik. A miniszterelnök népszerűsége április óta 15 százalékot javult. Ugyanakkor nemzetközi téren rengeteget ártott a kormánynak a menekültválság, például a Keletiből érkező sokkoló képek vagy a röszkei felvételek. Az orbáni politikát az európai partnerek élesen elítélték, az embertelennek számított. Csakhogy a folytatódó emberhullám leértékelte a kritikát. Ma már mind több vezető mondja azt, amit Orbán imaszerűen ismételgetett: biztosítani kell a külső határokat, meg kell állítani az áradatot, hogy ne kerüljön veszélybe Schengen. Szinte már minden érintett államban szóba került a kerítés kérdése, és nem csupán a jobboldali populisták részéről, de a tartalmat és főleg a retorikát illetően sokkal kevésbé radikálisan, mint Magyarországon. Mégsem meglepő, hogy Orbán idehaza úgy ünnepelteti magát, mint aki elsőként ismerte fel a problémát és Európa csődjét. De ha a válságnak sok vesztese van – a kiábrándult menekültek, az európai szolidaritás körüli kételyek, továbbá a hatalmon lévőkkel szembeni ellenállás megerősödése miatt –, akkor Orbán Viktor kétséges nyertes.

Die Zeit
A volt szocialista országokban a nemzeti tudat alapvető jelentőségű, és történelmi okai vannak annak, hogy Kelet-Európa elutasítja a menekülteket. Ez a véleménye Slavenka Drakulić horvát írónőnek, aki kétlaki: hazáján kívül Svédországban is él. Mint megállapítja, a válság megmutatta, milyen mély továbbra is az árok a földrészen: a keleti tagállamok gátolják a közös fellépést, főleg a kvóta ügyében, a Nyugat pedig csodálkozik, hogy ezek az országok milyen látványosan utasítják el a közös felelősséget. Hiszen nem sokkal korábban még maguk is segítségre szorultak, és az EU igencsak nagyvonalúnak mutatkozott. De ettől még tény, hogy az új tagok sokkal többet vártak az uniótól, mint amennyit kaptak. A szabadságon és demokrácián túl jobb életet is reméltek. A történelem áldozatai voltak, amiért jóvátételt igényeltek. Az érkező pénzt ezért törlesztésnek tekintették. Az áldozatszerep tovább él, nem utolsósorban azért, mert anyagi előnyöket hoz. Most viszont felbukkan a konkurencia a háborús menekültek személyében. Hogy utóbbiak többsége muzulmán, az még inkább megnehezíti a kelet-európaiak számára a szolidaritást. A tegnapi áldozatok nem érzik magukat felelősnek a ma áldozataiért. A félelem az idegenektől a hálátlanságon túl idegengyűlölőnek, sőt rasszistának mutatja őket. Nemzetállami alapon Romániának még mindig gondja van a magyar kisebbséggel. Magyarországon a romákkal szembeni erőszak már csak azért is szégyenletes, mert az unió nem tesz ellene semmit. A totalitarizmus idején a nemzeti tudat, a nyelv, a vallás fontos volt a nemzeti és kulturális identitás megőrzésében. És most, amikor végre van saját államuk, adják fel a nemzeti hegemóniát és az áldozati szerepkört, csak azért, hogy szolidárisnak tűnjenek? Erkölcsileg elfogadhatatlan Orbán Viktornak az a kijelentése, hogy a magyarok nem tűrik el kultúrájuk megváltoztatását, nem akarják, hogy a muzulmán migránsok miatt párhuzamos társadalmak alakuljanak ki. Ám ebben az összefüggésben álláspontja legalább érthető. Ha Európa túl akarja élni az egészet, akkor meg kell értenie az egykori szocialista államok reakcióját és magatartását – főként az őket ért közös traumát.