Ön ezt el tudja olvasni...?

Az írástudatlanság világjelenség: az ENSZ e tárgyban közzétett első, fél évszázaddal ezelőtt közzétett felmérése szerint az emberiség mintegy 44 százaléka bizonyult anafabétának. Ez a mutató 1978-ra 32,5 százalékra, 1990-re 27 százalékra, a huszadik század végére pedig 16 százalékra mérséklődött. Az arányuk az összlakosságon belül tehát mindenhol folyamatosan csökken, de abszolút számuk évről évre nő. (Tudni kell persze, hogy a világon beszélt több ezer nyelv közül csak néhány száznak van írásbelisége.)

Évszázadunkban az írni-olvasni nem tudók legnagyobb része továbbra is Afrika, Ázsia és Dél-Amerika kevésbé fejlett országaiban él. Az arab Nemzeti Tudományos és Kulturális Szervezet Tuniszban nemrégiben nyilvánosságra hozott jelentése például arról számol be, hogy az arab világban kis híján 100 milliós az írástudatlan népesség, háromnegyed részük a 15-45 év közötti korosztályból kerül ki. A helyzet Algériában, Egyiptomban, Marokkóban és Szudánban a legelkeserítőbb.

Itthon: 1-2%

És mi a helyzet Magyarországon? Statisztikai eltérések miatt manapság csak feltételezni lehet: a mai magyar társadalom egy-két százaléka egyáltalán nem tanult meg olvasni. S akkor azokról még nem is beszéltünk, akiknek csökött a szövegértési készségük vagy gyakorlat híján elfelejtettek olvasni. Ők a funkcionális analfabéták. Hátrányban indulnak a társadalomban, s továbbörökítik hiányosságukat.

Az ENSZ definíciója szerint az számít analfabétának, aki egyszerű üzenet megírására vagy elolvasására is képtelen. Ez nemcsak kulturális probléma, figyelmeztetnek, hanem a gazdasági élet fejlődésének is akadályozója; visszaszorítása ezért különösen nagy figyelmet igényel.

Ki-kicsoda az írástudatlanságban?

A szakértők többféle analfabétizmust különböztetnek meg. Az elsődleges analfabéta soha nem járt iskolába. Ebben a kategóriában külön csoportot alkotnak a félanalfabéták, akik egy vagy két osztályt végeztek el. A másodlagos analfabéták az évek során, gyakorlat híján felejtettek el írni-olvasni. A modern társadalmakban terjedő funkcionális analfabétizmus, amely hazánkban már az iskolából végbizonyítvánnyal kikerülők egyharmadát érinti, azt jelenti, hogy valaki valamelyest jártas ugyan a betűvetésben és -silabizálásban, de nem képes az elolvasott szöveget megérteni és annak tartalmát elmondani.

A fejlett országokban 1950-70 között oktatási robbanás következett be, a közép- és felsőfokú intézményekbe járók száma rohamosan nőtt. A nyolcvanas évektől aztán a növekedés lelassult, sőt egyes intézményekben a létszám csökkenésére lehet számítani. A fejlett világban az általános iskolában a beiskolázás megközelíti a 100 százalékot, középiskolában 85 százaléknál magasabb, felsőfokú intézményekbe 20-40 százalék közötti.

A magyarországi helyzetre jellemző, hogy 1940 előtt a gyerekeknek tízéves korukban eldőlt a későbbi életpályájuk, ugyanis ekkor kellett dönteni a családnak a polgáriban vagy a gimnáziumban történő továbbtanulásról. A nyolcosztályos általános iskola elterjedése némiképp egyenlőbbé tette az esélyt a különböző végzettségek megszerzésére. Csoma Gyula oktatáskutató manapság száz-kétszázezerre teszi azon honfitársaink számát, akik egyáltalán nem tudnak írni-olvasni. Két x-et ugyan már sehol sem biggyesztenek az iratokra, de saját nevükön kívül mást aligha tudnak papírra vetni. Hiányosságukat titkolják, de a munkahelyen hamar "lebuknak", egy-egy elismervény vagy használati utasítás átvételekor. Ilyenkor többnyire ajtót mutatnak nekik.

Nem pontatlanság, amikor az oktatáskutató feltételezett számot ad arra vonatkozóan, hogy hányan nem tudnak hazánkban írni-olvasni. Míg ugyanis az 1960 és 1990 közötti statisztika jelezte, hogy az adott tanköteles korosztály hány százaléka lépett be az iskolába, addig a következő esztendők adatai ezt már nem tartották lényegesnek, nem firtatták. A hatvanas-hetvenes években valószínűsíthetően az érintett generáció átlagosan két százaléka nem kezdte meg a tanulmányait, valahogy kimaradt a közoktatásból.

Egy ideig a népszámlálási kérdőívek is tudakolták: pontosan hány iskolai osztályt végzett a kitöltőjük. Ha egyet vagy kettőt jelölt meg, félanalfabétának számított. Az utóbbi években már csak azt kérdezik, hogy nyolcnál több avagy kevesebb osztályt végzett az illető. Ez a kevesebb lehet hét is, de kettő vagy urambocsá', nulla is. Becsülni a korábbi adatok alapján lehet: ha 1990-ben a lakosság 31 százaléka nem végezte el a nyolc osztályt, s ekkor a népesség 2,l százaléka soha nem járt iskolába, akkor a 2001-ben nyolc osztályt sem végzett felnőttek 20 százalékos részarányából lehet arra következtetni, hogy az analfabéták aránya egy-két százalék között lehet a mai társadalomban.

Nem is ezt tartja a legnagyobb gondnak az oktatáskutató, hanem azt, hogy az analfabétizmus újratermelődik. Nem csak roma kérdés ez, hanem általában a szegénysorban élőké - teszi hozzá, hiszen leginkább a kistelepüléseken és a városi perifériákon lehet tetten érni. Az írástudatlan embereknek nincs esélyük a felemelkedésre, nagy körükben a szegénység, jelentős a deviancia. Valószínűleg egész életükben hátrányos helyzetűek maradnak és ezt tovább is örökítik. Ez az ördögi kör okozza, hogy az írástudatlanság világszerte virulens, sehogy sem hagyja magát "felszámolni".