Olyan mélymagyar vagyok, hogy Németh László megszédülne
Meglátásom szerint igazi mélymagyar vagyok. Olyan mély, hogy Németh László megszédülne, ha méricskélni szottyanna kedve, ha egyszer tetőtől talpig szemügyre venne. Olyan mély, hogy nincs annyi icce ice tee, hogy hozzám adva hígmagyar keveredne belőlem.
Olyan mély, hogy Zalánnak hívják a programot, amely a számítógépemen fut, és futtában piros hullámot húz a hígmagyar alá. (Ellentétben a mélymagyarral, aki álltában biz fölé pökne.)
Igazi mélymagyar vagyok – talán csak nem olyanforma, mint amelyik divatozik ma. Talán nem olyan, mint aki Kodály szerint zenei műveletlenségét nemzeti palásttal borítja, a népzenét lenézi és nem érti, akinek „megszűkült magyarsága elzárja a látókörét fel- és lefelé”.
Olyan mélymagyar vagyok, akit megrendít Szabolcsi Bence írása, amelynek címe kérdés: miért szép a Háry János? És amelynek válasza az, hogy mert nagy és igaz magyar mű, rólunk, igaz, álmodozó, nagy álmainkat félig álmodó és keserűen ébredő magyarokról, gyászos és vigasztaló múltunkról. És mert ilyen – fűzöm tovább –, költőiségét nem sokaknak sikerülhet megmutatniuk.
Sikerült Leopold Stokowskinak a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával: 1967-es, a zenei gondolatokat hangsúlyozó szvitfelvételüket többször is kiadták. És ugyanezzel a zenekarral (amely régi formájába került) sikerült Fischer Ádámnak: lemezükön ragyognak a Háry Jánosi-szvit színei, érezni a büszkeséget, a rezignáltságot, a tragédiát és a derűt. És nem tódítok: ezután, e friss korongon, jönnek a még tökéletesebb pillanatok. Előbb a Nyáreste, majd a talán ennél is nagyobb szenzáció, a Páva-variációk ihletett és felkavaró, már-már elképzelhetetlenül szép előadása.
„Hitvallomás a magyar lélek mellett” – mondta Bartók Kodály zenéjéről, és mondhatjuk mi erről a felejthetetlen CD-ről. Amely miatt ma jó mélymagyarnak lenni. Bár meglátásom szerint tegnap se volt kutya. (Budapest Music Center Records.)
