Olimpolitika
„Tizenkét pekingi aranyunk spirituális hátterében ugyanaz a dac munkált, amely már az 1952-es helsinki éremeső mögött is oly egyértelműen manifesztálódott: a nemzeti önfelmutatás akarata, a diktatúra elutasításának kifejezése. Akkor Rákosival szemben, most Gyurcsánnyal. Hogy minden fojtogatottság, kifacsartság, becsapottság ellenében bizonyítsuk: nagy nép a magyar!”
Tartok tőle, hogy olvashattunk volna hasonló szárnyas mondatokat, ha most valóban egy tucatnyi aranyat nyerünk. Így azonban, hogy csupán alig 180 csapatot előztünk meg, az összesített eredménytáblázat legfelső tizedének alján, holtversenyben a depressziós Norvégiával, olyan szóra sem érdemes országokat tudva magunk mögött, mint a köztudomásúan gazdasági, szociális és morális válságokban fulladozó svédekét – nos, így azonban más a nóta. Most sirató, panasz és vád fakad a hazafiajkakon, hát még ha Vajda, Kovács–Janics, a vízilabdázó férfiak (és természetesen Cseh László) nem feledték volna el, hogy „ezek” dicsőségére nem illik nyerniük.
Ha már Cseh László... A nemzetközi sportpublicisztika egyebek közt az ő rovására (vagy vigaszára) fedezte föl a földönkívülit Michael Phelpsben. Mi ehhez most idehaza gyorsan hozzáalkotjuk – más összefüggésben – az időnkívüliség fogalmát és jelenségét. Csak sajnálni tudom, hogy a számomra az objektivitás szakmai etalonját jelentő 168 Óra is beleállt abba a demagógiába, amely előkép nélküli kudarcként láttatja a minapi magyar olimpiai eredményt.
„Ez minden idők leggyengébb magyar ötkarikás szereplése” – fogalmaz a lap (2008/35. szám, augusztus 28.) az Öt halvány karika című internetes olvasóireflexió-turmix kopfjában. Csekély huszonnyolc esztendőt minősítve nem létezőnek, 1896–1924 között. E „minden időkön” kívüli korszak összesen hat olimpiáján ugyanis egyaránt „gyengébb” volt a számszerűsíthető magyar teljesítmény a mostaninál (2-1-2-3-3-2 aranyérem, de ezüstből és bronzból is összesen 24). Ami pedig a „nemzetek rangsorát” illeti, nem volt teljesíthetetlen feladat előrébb végezni a 21. helynél ott, ahol 13, 21, 11 vagy urambocsá’ 22 ország indult (Athén, Párizs, St. Louis, London). Amúgy egyáltalán nem is létezett ilyen feladat. A modern kori olimpiák naiv gyermekkorában még érintetlenül regnált az az eredeti eszme, amelynek jegyében egyébként máig nem országot, hanem várost illet a rendezés odaítélt joga, és amely a játékokat nem országok, hanem egyének versenyének tekinti (még ha a csapatsportok együtteseit természetesen a küldő ország neve foglalja is össze).
Az alapítói gondolat komolyságát egyébként Coubertin önnön példája illusztrálja: 1912-ben Stockholmban nem franciaként, hanem német (!) művésznév mögé rejtőzve nyert olimpiai bajnokságot a szellemi vetélkedés költői súlycsoportjában. A menet közben és főleg utólag különféle szempontok szerint összerakott eredményességi listák, táblázatok intézményét sem ő nem ismerte, sem a mindenkori Nemzetközi Olimpiai Bizottság nem ismeri (el).
Peking ér(de)meseit azóta a köztársasági elnök keze által kitüntette az ország. De az a tizenvalahány nap valószínűleg még jó ideig a vezető témák egyike marad a hazai közbeszédben. Itt és most már az is arannyal érne fel, ha megegyeznénk legalább abban: a karikák száma nem három, és nem hét, hanem öt, és hogy ez sem nem sok, sem nem kevés...
Hárs György
E-mail
