Ó, az a berlini sikk
Most az egyszer nem bántam volna, ha a Virág Judit Galéria mai helyéhez képest a Falk Miksa utcából néhány száz méterrel északabbra költözik, mondjuk a Pozsonyi útra. Ahol a bérházak dísztelenek, viszont nem hullik róluk a vakolat, és ahol a lakások belmagassága három méter alatti, viszont garantáltan benapozott. Ilyen volt a „mi” Bauhausunk az Újlipótvárosban, és ez a díszlet illene leginkább a föntebb említett galéria Budapest–Berlin kiállításához.
A koncepciót persze már kitalálták, de most magyarítva van. Régen, még a hetvenes években, az akkor fölépült Pompidou Centrumot mint vadonatúj márkanevet, úgy vezették be a nemzetközi művészeti szcénába, hogy egy-egy kiállítást szenteltek a Párizzsal szoros művészeti nexust tartó nagyvárosoknak. New York és Moszkva mellett tehát a berlini kapcsolat láttatása nekik nagyon bejött. Nálunk is bejött párszor: 2007-ben a Petőfi Irodalmi Múzeum Berlin a mi Párizsunk címmel csinált multimédiás tárlattűzijátékot, 2010-ben pedig a pécsiek rendeztek a magyar bauhauslerekből akkora kiállítást, hogy csodájára jártak miatta egész Európában.
De ez se semmi, itt és most. Berlin fanyar és szabad, szofisztikált és humoros, mindenek felett pedig modern. Nem olyan, mint az otthon hagyott Horthy-Magyarország. Itt van például mindjárt a bejárattal szemben egy eddig sosem látott, különlegesen nagy méretű Kádár Béla-festmény 1926-ból, a Trió. (Ő szerepel a katalógus címlapján is.) A könnyű kezű és divatérzékeny festő ezúttal önmaga fölé emelkedett picit: a zöld-rózsaszín színharmóniákból és mézédes surlófényekből komponált alakok éppen annyi érzelmet visznek a csőbútorokkal és ívlámpákkal fölszerelt „lakógépbe”, amennyit akkori neofrivol és posztszentimentális ifjú értelmiségi tulajdonosa még éppen elviselt.
Azután a mélyföldszintnek becézett pinceteremben ott vannak Bernáth Aurél két alkalommal is lefestett Starnbergi tavai. Az első, 1924-ből, amikor még a teret értelmező sugárkévék valamennyi vízparti formát – a racionális korparancs szerint – szigorú absztrakt rendbe rakják, és a második, 1926-ból, amikor a festő már nem haragszik annyira a természetre, inkább arra a korábbi doktriner énjére neheztel, amely elvonta az érzéki kékek és szellemi szürkék kontrasztjából fakadó panteisztikus élmény megjelenítésétől.
Nem utolsósorban pedig a pincebeli kis teremben ott van a rejtélyes Vaszkó Ödön-kollekció, a maga sejthető, de szakmailag még nem bizonyított Neue Sachlichkeit-es kapcsolatával, továbbá az eddig föl nem fejtett kérdőjelekkel, de mindez azonnal érdektelenné válik, ha az ember ránéz az 1932-ben festett Bérházra. Erre a bánatosan metafizikus alig tájra, ahol a kockaházak közé vetett modern ember mégis megkapja a maga járandóságát: egy maroknyi zöldet és pár falatnyi csillagot.
Akinek pedig ennyi jó kevés, az tanulja újra a négyre fogyott Nyolcak Berlin-képeit Czóbeltől, Tihanyitól, Kernstoktól és a mindig megunhatatlan Berénytől (bár az utolsó teremben kiakasztott Társasjátéknál mintha a múzsa aludt volna), az aktivisták konok ideologizmusából fakadó új vizuális világmagyarázatokat Kassáktól, Bortnyiktól, Mattis-Teutschtól és a most is lenyűgöző erejű Nemes-Lampérthtól (nemrég volt szenzációs életműkiállítása a szomszédban, a Kieselbachnál), vagy a pécsi eredetű, de hitelesen bauhausos produkciókat Molnár Farkastól, Weininger Andortól, Stefán Henriktől, mindenek felett pedig a világsztárrá átminősült Moholy-Nagy Lászlótól (akinek most már egy kósza fotogramjáért is tízezreket adnak az aukciókon).
De hol itt a Berlin? Az az (elsőként) amerikanizált európai senki földje nagyváros, ahol – a festő Erich Buchholz szavaival – „az egyik bárban egy rekedtes hang üvöltötte: Holnap világvége! De a világvége napról napra elmaradt.” (Nem volt igaza: két évtized se kellett, és kő kövön nem maradt az Alexanderplatzból és a Friedrichstrasséból.) Berlin pedig ott van a kiállítás záró falán, ahol végtelenítve játsszák a Metropolis és a Caligari idevágó részleteit a húszas évekből, ott van a középtájon elhelyezett videón, ahol föltűnnek a magyar származású Reinhardt-görlök és a pazar kiszerelésű kabaréjelenetek a harmincas évekből, de legfőképp ott van a generózusan gigaméretű műtárgyfölhozatal feelingjében.
Itt a helye e feeling – érzet, hangulat, benyomás, tüdőre szívott légkör vagy amit akartok – minősítésének. E kulturális pillanatban ugyanis megcsappantak a tudományosan vezérelt intézmények költségigényes bemutatói. A nagy múzeumok kétszer is meggondolják, hogy belevágjanak-e többéves előkészítést, heroikus aprómunkát, kereteket szétfeszítő biztosítási költséget igénylő melónak, nem utolsósorban pedig az emlékezet őrzésére számító katalógus prezentációjának. (A PIM-katalógus évekkel később jelent meg, a pécsi pedig csak azért, mert akkor éppen futotta az Európa kulturális fővárosa projektből.) A többi néma csend.
Illetve mégsem. Virágék valóságos igényből indultak ki. Ha gránitszilárdságú tudományra nem telik, legalább feelinget varázsoltak. Tudták, hogy az Újlipótvároson túl is van (vásárló)igény a berliniességre. Tudták továbbá, hogy most, a „világvége”-életérzés évadján közönségük kiváltképpen fogékony lesz a szakadék szélén táncoló weimari köztársaságba szakadt magyarok teljesítményére. Valamint azt is tudták, hogy a (kicsit túlreprezentált) Kádár Bélával és a (megérdemelten helyére került) Scheiber Hugóval tévedni nagyot nem lehet. Annak idején mentoruk, az éppen lejtőre került karizmatikus galerista, Herwart Walden is beléjük kapaszkodva mentette meg, ami presztízséből menthető volt. Erre a művészetszociológiai kombinációra tehát érdemes volt építeni.
Nem kellett hozzá más, „csak” ész, erő és oly szent akaraton kívül mozgósítható tőke, bejáratott közönség s persze néhány hadra fogható olyan ifjú művészettörténész – mindenekelőtt Szeredi Merse Pál, de Kaszás Gábor is –, akik szép türelmesen végignyálazzák az eddig megjelent, nem is kevés szakirodalmat, akik eljutnak a még föltáratlan forrásokhoz, akik a tulajdonosokkal elintézik és lelevelezik a kölcsönzés útját-módját. (Virág Judit tudása és Törő István tekintélye persze az egészbe bele volt kalkulálva.) Munkájuk akkor is imponáló, ha még van hová fejlődniük. (Remélhetően lesz is: a vállalkozás terve triptichon, gondolatban már készül a Budapest–Párizs, valamint a Budapest–Róma.)
Most pedig kritika következik. Végigolvastam a háromszáz oldalas katalógust. A töméntelen lábjegyzetet is, a lábjegyzetbe illő főszöveget is, a telefonkönyv-mennyiségű tulajdonnévlistát is, az irodalmi mellékleteket is. Tartalomelemzést végeztem, azaz kiszúrtam azokat a fogalmakat, amelyek hiányoznak vagy gyakorlatilag kimaradtak a betűtengerből. Úgy mint szocializmus, kommunizmus, zsidó származás, valamint nemzet, nacionalizmus, trianoni trauma. Vajon hogyan lehet a művészeti Berlin-feelinget megérteni e tabusított szavak nélkül? Legközelebb tessék egy kicsit bátrabban fogalmazni.
