Nobel-díjasok és analfabéták országa vagyunk
Új kulturális-közéleti magazin jelenik meg októberben az újságosstandokon, melyet az ELTE-BTK bocsát útjára Trefort-kert címmel. Az első szám az irodalomé. Szerzői közt megtalálhatjuk majd Esterházy Pétert, Günter Grasst, és Dr. Kulcsár Szabó Ernő akadémikust is, a Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet igazgatóját, aki írásában arra a kérdésre keresi a választ, vajon hogyan gondolkodik önmagáról az irodalom. Mi azonban arról is faggattuk, hogyan gondolkodunk mi, magyarok saját alkotóinkról, illetve milyen kihívásokkal kell szembenéznie korunk irodalmának.
– A külföldi sikerek kapcsán többen a magyar irodalom új fénykoráról beszélnek. Valóban erről van szó?
– Szerintem igen, de ez korántsem az első, csak van egy különlegessége: olyan média-szisztéma dolgozik mellette, amely nem állhatott rendelkezésére a másik nagy korszak alkotásai számára a két világháború közti időszakban. Itt József Attila, Szabó Lőrinc és Kosztolányi Dezső európai színvonalú munkásságára gondolok.
A mai magyar irodalom sikere az 1999-es Frankfurti Könyvvásárral kezdődött. Itt fedezték fel a németek Márai A Gyertyák csonkig égnek c. regényét, mely Olaszországban már nagy népszerűségnek örvendett. A folyamat Kertész Imre Nobel-díjával tetőzött, és mint egy hullám, vitt a hátán sok írót a két háború közti időszakból. Említhetjük Szerb Antalt, illetve Kosztolányit, akinek most nagy sikere van Németországban. Érdekes módon a magyar kultúra Németországon keresztül terjed Európában, ezért az, hogy íróink egy része úgy-ahogy, de elfogadhatóan beszél németül, szintén hozzájárul a sikerhez. A magyar irodalom legjobb követei az élő írók.
– Szóba került az irodalom médiatámogatottsága. Mi a szerepe most a szépirodalomnak a médiában?
– Friedrich Kittler médiakutató szerint a Lumiére testvérek óta a magas szintű irodalomnak csak egy ismérve van: nem lehet megfilmesíteni. A média egyre többre képes, de ha marad valami, amit nem tud kifejezni, az irodalom viszont igen, akkor az utóbbi nyert. Egyesek szerint ebben az értelemben az irodalomnak meg is vannak számlálva a napjai. Ha egy költői képet filmre lehet vinni, az érzékeket jobban leköti, mint az írott változat.
– Félő, hogy az emberek inkább nézni fognak olvasás helyett?
– Persze, egyértelmű. Magyarországon nem tudnak értelmesen olvasni az emberek, tragédiákat jelentenek az iskolákban. Még a szókincs is rettenetes. Ez kulturális hanyatlást is jelent. A vizuális kultúra viszont frontálisan elfogja a teret minden más elől. A szem a legjobban megterhelt érzékszervünk. Bár a fül sincs sokkal lemaradva, ha csak a plázák világára gondolunk.
– Valami kiút csak van…
– Hogy ma milyen állásait tudja tartani az irodalom, azt nehezen tudom megítélni, aki benne van egy folyamatban, az látja a legkevésbé. De valószínű, hogy ami a magyar irodalmat ma szállítja Nyugat Európában, az a Márai-sikerre alapozott, nemes, jó értelembe vett olvasmányos irodalom, mely komoly esztétikai elemző munkára nem igazán késztet. Esterházy nem ez, mégis sikere van, köszönhetően ennek a „hordozottságnak”. Tartós siker azonban csak akkor következik be, ha a tudomány is visszaigazolja azt, amit a médiából sugárzik. Ezt részben nyelvi akadályok, részben az irodalmi diplomácia hiánya hátráltatja. A magyar műveket külföldön fedezik fel, az országnak ugyanis nincs kidolgozott stratégiája irodalma népszerűsítésére, ellentétben például Romániával.
– Mi számít sikernek az irodalomtudomány szemében?
– A mai irodalomtudomány nem a téma, vagy az aktualitás miatt értékeli a műveket, hanem azt vizsgálja, hogyan, működik az irodalom nyelve az adott műben. A teljesítmény mibenlétét keresi, azt is mondhatnánk, hogy az irodalom materiális oldalát vizsgálja, és kiveszi az antropológiai fennhatóság alól. Ezt közérthetően elég nehéz elmagyarázni.
– Tehát megpróbálja az alkotó személyét egy kicsit „kitakarni” a műből?
– Így van, mert abban a pillanatban egy ezerszer izgalmasabb világ nyílik meg előtte. Érdemes irodalomtörténeti részleteket ismerni, de ezeket magazinokból is meg lehet tudni. Egyébként magát az irodalomtörténetet is újra kell írni, többek közt olyan nőszerzők miatt, akik nem voltak kanonizálva. Nem csak az irodalomtörténet, amiről beszélnek, hanem az is, amiről hallgatnak.
