Nincs két Magyarország

Egyik tanulmányának címét olvasva – Magyarországról, magunkról – azt hittem, egy hasadt lelkű nemzetről értekezik. Meg is lepődtem, hogy az ellenkezőjét állítja. Nincs két Magyarország. Ha így van, ki vitázik, és miről?

Ezt a régi, kopásálló közhelyet a „két országról” pár éve alaposabban megvizsgáltuk, s úgy találtuk, hamis. Persze akadtak ellenvélemények. Ezeket próbáltam cáfolni.

Ehhez képest szívósan tartja magát az állítás.

Pedig szerintem békességes, nyugodt Európában, unióban, homogén társadalomban élünk. Háború szerencsére rég volt, feloldhatatlan ellentétek nincsenek. A legkülönfélébb mutatók szerint Magyarország sok szempontból a leghomogénebb uniós ország.

Azt állítja: a Kádár-korszak derekán megszűnt a társadalom hagyományos „osztályszerkezete”.

Az első világháború óta az ország látványosan egységesül, amihez persze Trianon is tragikus módon hozzájárult.

Szociális, vagyoni különbségek azért vannak.

De nem olyanok, mint Oroszországban vagy Angliában. A Tárki felmérése szerint kilencszeres a különbség az „alsó” és a „felső” tízezer között, de ez is csökken. Sokan a Benelux-államok ötszörös eltérését tartják ideálisnak.

Mivel érvelnek akkor a nagy pártok?

Meglehetősen bágyatag tematikával: vidék–város, templomba járó–hitében közönyös, fiatal–öreg, férfi–nő, egészséges–beteg stb. Ezeken nehéz ölre menni.

Mégis sikerül.

A harag kiváltó oka maga a „politikai felvilág”. A politizáló értelmiség és a pártok, a pozíciókért tülekedők.

Ezzel szemben van harmincszázaléknyi választó, aki sosem szavaz, az urnáknál megjelenők harmada pedig szinte ötletszerűen voksol, két hét múlva nem is emlékszik választott pártjára.

Így van. Egyikünk vállalta, hogy minden erre vonatkozó adatot átnéz. Győzött a tudományos önkritika: másfél év múltán belátta: nem igaz, hogy kettészakadt az ország, és emiatt rokoni, családi kapcsolatok romlanának meg. Sokfélék vagyunk, de hogy a magyarok nem hasadtak két gyűlölködő táborra, az biztos.

Egy pártelnök egyszer bevallotta: harmincezer tagjuk ha van, s ebből a „hadra fogható” tán ha tízezer.

Ráadásul a politikai pártok üzleti titokként kezelik taglétszámukat. Okkal. A két nagy pártnak mégis az az érdeke, hogy folyamatosan sulykolja az ország kettéhasadását, azt sugallva, hogy egy-egy fél országuk van.

Valóban „két országot” akarnak?

Dehogy. Csak egyet. Pontosabban egyetlen, általuk uralt államot. A fiktív törésvonalakat ott és addig tágítják, amíg meg nem nyerik a választásokat. Onnantól aztán jöhet a „nemzeti egység”. Pedig számos, az életünket színező szubkultúra létezik. Ám ezek a vallási, etnikai, regionális, nyelvi szubkultúrák nem egységesülnek politikai tömbbé. De a nagy homogenitásban nem lehet elfeledni: él itt egy több százezres csoport, a cigányság, amely a kulturális különbségek mellett sajátos rasszjegyekkel is rendelkezik, s zömében iszonyú nyomorúságban él. Õk csakugyan egy „másik országban” élnek. Gratulálnom kell a lapjuknak: végül is önök hangosították fel az úgynevezett Tettrekész rendőrszakszervezet ügyét. Kiderült, hogy a rendőrség politikai és parancsnoki vezetése finoman szólva nem áll a helyzet magaslatán. Hogy egy fontos fegyveres testületben létezik olyan társaság, amely büszkén vállalja rasszista elveit, s ezzel függelemsértést követ el. Ennek kezelése nem tolerancia kérdése. Huszonnégy órán belül kellene eltávolítani őket. Rendőrnek lenni nem kötelező. Nem érv, hogy „mit szól a bíróság”, meg hogy magas a végkielégítés.
A rend, a fegyelem, a politikai semlegesség fontosabb.

Visszatérve a politikához: hozzászoktunk, hogy az elemzők mindössze négyszázalékos választási siker esetén is már politikai földcsuszamlásról beszélnek. Most valóban elképesztő különbség várható.

2002 óta hajszálnyi különbségek voltak, de a politológusok máris karakteres jelzőket használtak. Most majd megtehetik. Ha húszszázaléknyi lesz az eltérés, az tényleg döntő győzelem.

Nem rendítheti meg a demokráciát?

Attól függ, mit ért demokrácián. Az sok formában létezik. Az alkotmány persze változhat.

Kérdésem nyilvánvaló.

És jogos is. Előfordulhat-e, hogy egy demokratikus párt, a Fidesz antiliberális irányba téríti el a közhatalmat? Minden elképzelhető. De azért hozzá kell tenni: a nyolc évig kormányzó koalíció elég sokat tett azért, hogy a választók dühét kihívja.

A kiindulópontja az volt, hogy nincs két Magyarország. Jövőre változhat a helyzet?

A pártok, mint mondtam, „egy” országot akarnak. Függetlenségük, önállóságuk ugyanis a múlté. Államfüggők. Költségvetési támogatás nélkül fél óráig se léteznének.

Akkor mi a különbség közöttük?

Nem sok. Egy szétesett osztályszerkezetű társadalomban nincsenek jelentős, a társadalmat strukturáló eszmék. Ezért is siránkoznak: „X. ellopja a jelszavaimat.” A pártlogón és az alapszabályon kívül nincs mit felmutatniuk.

Vagyoni, szociális alapon nem lehet egymás ellen hangolni a választókat?

Már kiderült: ez nem megy. Az elvi eltérések is minimálisak. A rasszizmus ügyében milyen szánalmas a liberálisok méla csöndje. Úgy vélik, nem lennének népszerűek. Milyen viszolyogtató, ahogy bizonyos pártok keményen fellépnek a szegények, a segélyből élők ellen. Ha egy falusi polgármester „keményebb bánásmódot” követel, azonnal melléállnak a szocialisták is.

Ha Magyarország valóban enynyire homogén, miféle törésvonalak mentén mozoghatnak a pártok?

Megoszt az agrárium ügye, vagy a bankoké. Templomba járók, ügynökkérdés. Beépülhetnek az állampolitikába a nyugdíjasok s persze a környezetvédők is. Ezek az állam által befogadott új politikai elemek. Többnyire biopolitikai jellemzők mentén rendeződnek: nő–férfi, fiatal–öreg, egészséges–beteg.

Valami megosztottságnak léteznie kell, ha olyan gyakran mondják, hogy „az MSZP bázisa a Kádár-kori kisnyugdíjas”, a Fidesz a „kisvárosokban”, falun erős.

Természetesen vannak családi, lokális hagyományok. A pártokhoz való kötődés nem lehet szimpla, materiális érdek. „Apám konzervatív volt, én is azokra szavazok.” Más a lakótelepek népe, mint az elegáns lakóparkoké. És vannak gyógyíthatatlan sebek: „Benyomtak a téeszbe” vagy „a családomat internálták”.

Van esély arra, hogy egyszer létrejön valamiféle osztályszerkezet?

A hagyományos osztályszerkezetet a Kádár-kor elsöpörte. A cél az „osztály nélküli társadalom” volt. Aprólékosan felszámoltak minden szervezetet, amely valaha az osztályok kultúrafenntartó intézménye volt. A strukturáltság nemcsak azért szűnt meg, mert „elvették az urak vagyonát”. Ugyanakkor ez modernizáció is volt. A lakótelepek sivárak, de folyó víz és mosógép lett. Kialakul a tömegtársadalom.

Ha a társadalom szerkezetét vizsgáló politikai észlelet nem létezik, miként működhet maga a demokrácia?

Miért ne működne? Amíg a politikai vezetőket le lehet váltani, addig az demokrácia. Lehet a rendszer liberális vagy kevésbé az, de amíg a nem tetsző vezető elkergethető, amíg létezik ez a minimum, addig ez demokrácia.