Nincs béke az olajfa alatt – Kiütés vagy kettős leléptetés zárja a Botka–Gyurcsány-csatát?

Nyílt harcban állnak egymással a demokrata ellenzék legerősebb pártjai, holott egyszerre van szükségük támogatottságuk összeadására és szavazótáboruk bővítésére: az e célt szolgáló többpárti szövetséget illetik olasz mintára Olajfa névvel. A lehetséges résztvevők közötti egyik fő töréspont Gyurcsány Ferenc személye, de a leghevesebb érzelmeket kiváltó ellenzéki politikus megítélése egy szélesebb stratégiai vitába ágyazódik. Mintha ezt már láttuk volna egyszer. Legalábbis valami hasonlót.

Egy évvel az előző választás előtt szintén egymással küzdöttek a demokrata ellenzék vezető pártjai. A helyzet egy időre az MSZP és az Együtt nyögvenyelős kompromisszumával látszott rendeződni a külön lista plusz közös egyéni jelöltek logika mentén, tehát az úgynevezett koordinált indulással. Miniszterelnökké azt a listavezetőt választották volna, akinek a pártja több szavazatot szerez. Mesterházy Attila és Bajnai Gordon egyaránt kulcsfontosságúnak tartották Gyur­­csány Ferenc kiszorítását. A szocialisták egykori miniszterelnök-pártelnökük leválasztását tekintették megújulásuk jelképes aktusának, emellett rossz emlékeik voltak Gyurcsány 2010–2011-es, MSZP-n belüli ellenzéki működéséről. Bajnai korszakváltó arculatának elfogadtatásához ugyancsak fontos volt a korábbi szövetséges „kiszerelése”. A demokrata közvélemény azonban értelmetlennek tartotta az MSZP–Együtt-csatát, majd a különmegállapodásukat sem tartotta meggyőzőnek. Gyurcsány közben minél szélesebb közös listát követelt, ami sok baloldali és liberális választópolgár számára az egyedüli esélynek, egyben garanciának tűnt a politikai helyzet megváltoztatására. E közvélekedés gyakorolt olyan erejű nyomást Mesterházyra és Bajnaira, hogy belementek a DK-val is közös lista létrehozásába, amely végül 2014. április 6-án a „belhoni” szavazóktól 270 ezerrel több voksot kapott, mint a Jobbik, de 850 ezerrel kevesebbet, mint a Fidesz.

Fotó: Merész Márton

A súlyos vereség után a közös listás pártok mind levonták saját következtetéseiket. A ma mindössze 1-2 százalékon álló Együtt azt keresi, hogyan tudna minél messzebbre távolodni egykori partnereitől. Az időközi választásokon külön indul, nem nagy sikerrel. Alternatív demonstrációi ellenben szó szerint nagy visszhangot váltanak ki: sípolással zavarták Orbán Viktor beszédeit, és kifütyülték a Budapesten áthajtató Vlagyimir Putyint is. Juhász Péter pártelnökké választása jelzi, az Együtt szakít a régi pártokkal, csakhogy az általa megpendített „új pólus” politikájáért nem lelkesednek a kiszemelt partnerek.

A Párbeszéd előválasztással alakította volna ki a közös ellenzéki egyéni és listás jelöltek körét. Ez a régi és új pártok együttműködését is legitimálná, hiszen viszonyukról és arányukról a választók hoznának döntést. Az egymilliárd forintos költséggel kalkulált, adományokból fedezni remélt eljárásról azonban érdemi tárgyalás sem folyt az ellenzéki pártok között. A kútba esett terv láttán a Párbeszéd saját kampányba kezdett, Karácsony Gergelyt miniszterelnök-jelöltként nevezte meg az áprilisi tisztújító taggyűlés, ettől remélve az alig mérhető párt ismertségének és népszerűségének emelkedését.

A szétspriccelő közös lista helyén az MSZP mellé a DK zárkózott fel a demokrata oldal második legerősebb szereplőjeként. A DK-t a közvélemény-kutatók 3–5 százalék közé mérik a teljes népességben, vagyis legfeljebb négyszázezer támogatója lehet a magát következetesen félmilliósra taksáló pártnak. Gyurcsány Ferenc tíz százalék fölötti választási eredményt remél, aminek jelen állás szerint csak nagyon alacsony részvétel mellett van realitása. Mégis, az MSZP ma kisebb különbséggel áll a DK előtt, mint mondjuk 2013-ban, az összesített pártversenyben pedig a második helyért kell küzdenie a Jobbikkal. A teljes népességre vetítve 7-8 százaléktól 13-14-ig szórnak a szocialisták idei támogatottsági adatai az egyes intézeteknél. Egyik sem regisztrált jelentősebb elmozdulást a Republikon kivételével (itt az MSZP a januári 9-ről áprilisra 12 százalékra emelkedett). Mellesleg az MSZP és a DK hosszú ideje a két legelutasítottabb párt a Me­­dián mérései szerint.

Fotó: Merész Márton

Az MSZP már Tóbiás József elnöksége idején baloldali fordulatot hirdetett, ez azonban nem érintette meg a közvéleményt. A párt a civil szervezetek felé történő nyitáshoz sem talált partnereket, nem tudta növelni támogatottságát, a belső hatalmi küzdelmek ismét kiéleződtek. A vezetőváltást hozó 2016. júniusi pártkongresszus győztesei új kiegyezésként értékelték sikerüket, ám sokak szerint inkább az érdekcsoportok cselekvést bénító kompromisszuma alakult ki.

Csaknem fél év telt el, amíg a kongresszuson leszavazott Botka László lapunknak adott interjújában kimondta: vállalja a miniszterelnök-jelöltséget. A pártelnökség 2017 januárjában mögé állt, ami beleillett Molnár Gyula „vasárnapi ebédet” ígérő, a párton belüli béketeremtést célzó elnöki stratégiájába. Botka pajzsra emelése azonban legalább ennyire az új pártvezetés kritikájaként is értelmezhető. Kezdetben Botka a többi ellenzéki párttal folytatott tárgyalások irányítását vette volna át, ám valójában kitörni próbált az összefogáskeretből: nem az 1-2 százalékos partnerekkel folytatott egyeztetést, hanem az MSZP támogatottságának növelését te­­kin­­tette céljának. A baloldalra való visszatérés jelzőfényeként szolgáló egyenlőségelvű programon túl a „visszahitelesítés” eszköze Gyur­­csány megtámadása is. Botka a volt miniszterelnök magas elutasítottságát olyan tényezőnek tartja, ami minden szavazótábor-bővítési kísérletet kudarcra ítél. A Botka-stratégia szempontjából a Gyurcsány-kérdés nem csupán taktikai, hatalomtechnikai ügy, hanem a baloldali pólusépítési kísérlet origója. Gyurcsány háttérbe szorítása, sőt a minél látványosabb szakítás tenné lehetővé, hogy a most aztán igazán megújuló MSZP közös listás együttműködésre hívhasson más szereplőket, ily módon koncentrálva egy új szövetségben az ellenzék erőit.

Botka szempontjából nem különösebben érdekes, hogy minisz­­ter­­el­­nök-jelöltségét sem a Párbeszéd, sem az Együtt, sem az LMP nem támogatta, habár nyilvánvalóan más lenne az MSZP körüli atmoszféra, ha mellé állnak. Azt sem hihette, hogy Gyurcsány majd felteszi a kezét. Annál kellemetlenebb Botka számára, hogy ő maga egyre ismertebb ugyan, és az általában népszerűtlen magyar politikusok körében a jobbak közé számít, de az MSZP mutatóit nem sikerült megmozdítania. Bár egy párt komplett újrapozicionálására aligha elegendő néhány hónap, a várakozás mégiscsak az lehetett, hogy az MSZP érzékelhetően felfelé mozdul. Kinek-kinek kedve és érdeke szerint lehet ebből az a tanulság, hogy a Botka-kampány nem húz elég jól, vagy az, hogy az MSZP bármiképpen becsomagolva sem adható már el egy szélesebb közönségnek. A Botkával szembeni, párton belüli személyes ambíciókon túl feszültséghez vezet az is, hogy elsősorban a budapesti szocialisták közül sokan úgy látják: ideje véget vetni a háborúnak, meg kell egyezni a partnerekkel. Olyan választókerületekben viszont, ahol a többi ellenzéki pártot – kis túlzással – csak a tévéből ismerik, üdvözlik a kényszerű kompromisszumok feladását.

Az ötödik születésnapját tavaly ünneplő DK nem hátrál meg a Botka-kihívás elől. Amellett, hogy a párt több százezres tábora, mozgósítási képessége valódi erő, a DK mentalitásába és identitásába mélyen beivódott az érzés: ellenfelei az eltörlésére, a Gyurcsány Ferenc elleni karaktergyilkossági kísérlet beteljesítésére törnek. Minden támadás a DK küldetésének megerősítéseként szolgál, ezt a spontán mechanizmust erősítik a párttal szimpatizáló blogok nagyon is kiszámított, harcos bejegyzései. Szoci árulást orrontanak a szegedi Orbán-látogatás körül, nem kerüli el a figyelmüket, ha Botka utcafórumain kevés ember gyűlik össze, és az sem, hogy az MSZP népszerűsége csak nem akar növekedni. Ami azt illeti, a DK-é sem, amire a pártelnök magyarázata – miként lapunknak nyilatkozta –, hogy „nem tudok hét év alatt 20-25 százalékos pártot létrehozni”. Amíg ez nem sikerül, addig a DK széles ideológiai fókuszú programmal, markáns szervezeti erővel és látványos nyilvános jelenléttel igyekszik megkerülhetetlenné válni, versenyben maradva az ellenzék vezető pozíciójáért folytatott küzdelemben.

MTI Fotó

Figyelemre méltó, hogy míg 2013-ban a kiszorítását célzó kísérletre Gyurcsány a minél szélesebb közös lista követelésével reagált, addig most a közös egyéni jelöltek–külön lista verziót hirdette meg. Igaz, az ellenzéki riválisokra hárította a felelősséget: „ha így akarjátok, így lesz” – mondta pártja márciusi kongresszusán. Annyira azonban talán nem kellett megerőltetnie magát, hogy elfogadja a négy évvel ezelőtt még hevesen bírált koordinált indulást, hiszen most a biztos parlamentbe jutás reményével vezethetné pártja külön listáját.

A DK-n kívül egyetlen párt politikusai sem állítják, hogy Botka fellépése a küszöbönálló ellenzéki megegyezést hiúsította meg. A hivatalos tárgyalások kétségtelenül összeomlottak, de valójában addig sem tűntek túl biztatónak. A karnyújtásnyira lévő megegyezésre tett utalás inkább azt jelentheti, hogy a Botka előtti MSZP és a DK a számukra kedvező, Mesterházy–Bajnai-jellegű megállapodás felé terelték az eseményeket. Ez nem valamiféle összeesküvést sejtet, hanem a demokrata ellenzéki mikrokozmosz szerkezetéből következett volna. Ebből a szempontból érthető a DK felháborodása: az MSZP egyszer csak kijelentette, hogy mégsem két, hanem csupán egy erős szereplő van a színen, ő maga.

Nem túlzás talán azt állítani, hogy az aktuális helyzet feszültségén kívül a 2011-es MSZP–DK-szakítás elfojtott érzelmei is felszínre törtek a Botka–Gyurcsány-párbajban. Jól látszik: oka van annak, hogy nincsenek már egyazon pártban, a friss harag viszont megnehezít bármiféle megegyezést. Nemhogy olajfa, fű se nagyon nő a pártháborús zónában. A nagy politikai igazságok (soha ne mondd, hogy soha; a politikában egy hét is nagy idő; a helyzeten nem változtathat más, mint az események) bizonyára továbbra is érvényesek, de nem minden konfliktus fékezhető meg. Van úgy, hogy a küzdelemnek valamiképp el kell dőlnie. Az egyik fél sikerével vagy kettős leléptetéssel.