Kitépték a karjaimból, és betették egy autóba – Az a jó nevelőszülő, aki nem szól vissza
Huszonöt gyerek – összesen ennyi fordult meg a negyvenes éveinek végén járó Zitánál, aki 14 év alatt ennyi gyermek életét próbálta segíteni nevelőszülőként azzal, hogy az örökbefogadásukig átmenetileg szerető otthont, biztonságot, törődést biztosított számukra.
Most négy gyermek van nála, két testvérpár, fél évestől 11 évesig. Zita – akinek nem ez a valódi neve, mert okkal tart attól, hogy az állami rendszer szereplői bosszút állnak rajta, ha kitálal a nevelőszülők helyzetéről – egy vidéki nagyvárosban él vállalkozó férjével. „A gyerekekkel fognak minket”, mondja, s valóban: azonnal elvennék a nála lévőket, ha kitudódna, hogy szóba állt a sajtóval. De valójában egymás közt is nehéz őszintének lenni, mert „egyik nevelőszülő simán beköpi a másikat”.
– Egy kis faluban nőttem fel. Természetes volt, hogy segítek a körülöttünk élő időseknek szatyrot cipelni és a ház körüli munkákban. A segíteni nyújtás szándéka felnőttként is bennem maradt. Nem véletlen, hogy ápolónőnek tanultam – meséli Zita, aki akkor határozta el, hogy nevelőszülő lesz, amikor a saját gyerekei már nagyobbacskák lettek. Úgy érezte, ezzel sokat adhat az állami gondoskodásba került gyerekeknek. Először egy újszülöttet kapott, a kórházból már eleve hozzá került a kisbaba.
– Erre a feladatra születni kell, akárki nem tudja csinálni – mondja. Valóban nem könnyű nevelőszülővé válni, hiszen kezdetben van egy tanfolyam, amit el kell végezni, s van egy pszichológiai vizsgálat is, majd mindenféle úton-módon ellenőrzik az alkalmasságot. Megkérdeznek mindenkit, teljes körű felmérést végeznek: beszélnek a jelölt gyerekeinek pedagógusaival, a szomszédjaikkal, még a férj főnökével is (ami amúgy helyes protokoll).
Zita most, 14 év után, felhagy ezzel a hivatással. Torkig van keserűséggel, s fogadkozik, hogy ha a „gyerekei örökbe mennek”, vagyis örökbe fogadják őket, végleg abbahagyja. Hiába érzi magában azt a lelki erőt, ami ehhez a munkához kell, a rendszer a mindennapokban már elviselhetetlen akadályokat gördít elé. – Folyamatosan megaláznak. Az a jó nevelőszülő, aki nem szól vissza. Aki lemond arról, hogy a gyerek érdekeit képviselve konfliktusba kerüljön a feletteseivel – összegzi.
És még van tovább is:
– 2014 január elseje óta a nevelőszülők többé már nem gyámok. Ezt a feladatot az állam látja el egy gyermekvédelmi gyám kinevezésével, akihez 20–50, de akár ennél sokkal több gyerek is tartozhat, pedig a jogszabály maximum harmincat engedélyez. Neki elvileg naprakésznek kellene lennie minden egyes gyerekről, de ez képtelenség. Igazából olyan ez, mintha mi, nevelőszülők is gyámság alá kerültünk volna: nincs jogunk aláírni semmit az óvodában, az iskolában, még egy szülői értekezletre sem mehetnénk el, ha betű szerint néznénk a szabályokat. Nincs jogunk a kórházból elvinni a ránk bízott gyereket, miközben az én háztartásomban él, én etetem, én gyógyszerezem. A gyám mindenbe beleszól, és akkor jön ellenőrizni minket, amikor csak akar, akár az éj kellős közepén is. Bejelentés nélkül.
S valóban, éjszaka is joga van a gyámnak vagy a nevelőszülői tanácsadónak szúrópróbaszerűen ellenőrizni, mi van a hűtőben, van-e pizsama a gyereken. – Volt, hogy a gatyától a szandálig mindent ki kellett pakolnom a szekrényből, azt bizonyítva a tanácsadónak, hogy mindent megveszek a gyerekeknek – illusztrálja Zita. Igaz, nem lehet általánosítani: nem minden nevelőszülői hálózatnál élnek az ilyen lehetőségekkel a tanácsadók, illetve a gyámok. Akad néhány, szakmailag is magas színvonalú munkát végző hálózat, de az általunk megkérdezett nevelőszülők szerint ez a szűk kisebbség.
A rendszer Magyarországon – akárcsak másutt – úgy épül föl, hogy ha a gyámhivatal olyan súlyúnak ítéli egy gyerek veszélyeztetettségét, hogy a saját családjából ki kell emelni, akkor bekerül a gyermekvédelmi szakellátásba. Vagyis nevelőszülőhöz vagy gyerekotthonokba. A törvény szerint a gondozási hely meghatározásánál a gyermekotthonokkal szemben inkább a nevelőszülői elhelyezés élvez elsőbbséget. 2014-ben változás történt: jogszabályi tiltást vezettek be a 12 év alattiak intézeti elhelyezésére.
A nevelőszülői intézmény 1997-ben kapott új erőre a gyermekvédelmi törvénnyel, amely szorgalmazta a gyermekotthonok kiváltását és a nevelőszülői hálózat fejlesztését. A nevelőszülő feladata, hogy befogadja a rábízott gyerekeket mindaddig, amíg a saját családjukba vissza nem tudnak kerülni, vagy nem sikerül számukra örökbefogadó szülőt találni. A posztkommunista közép- és kelet-európai országok ezzel együtt cipeltek egy, a rendszerváltás előtti időkből származó súlyos örökséget: a bentlakásos intézményeket, méghozzá nagy számban. Igaz, ez a gondozási forma nem csak a gyerekvédelmet jellemezte, óriási intézmények jöttek létre például a fogyatékossággal élő emberek ellátására is.
A családon belüli nevelés, illetve a kis létszámú, családias légkört biztosító otthonok kialakításának ügye Magyarország uniós csatlakozása előtt, a kilencvenes évek végén került előtérbe. A cél az lett, hogy lassan felszámolják a nagy létszámú, gyakran ridegnek, embertelennek tűnő otthonokat, s helyettük minőségi, nevelőszülői rendszert, illetve családi otthonokat alakítsanak ki. Ezt a folyamatot nevezték el „kitagolásnak”, amit megkövetelt az Európai Unió is. Ám mindhiába: miként annyi más területen is, hiába nyíltak meg nagyon komoly uniós források a rendszer fejlesztése érdekében, a kitagolás és a jó minőségű ellátás kiépítése lassan haladt.
Igaz, nem csak Magyarországon. Ezért az Európai Bizottság 2011-ben elfogadott egy ütemtervet a nemzeti gyermekvédelmi rendszerek fejlesztésének érdekében, majd 2013-ban Beruházások a gyermekek érdekében: a hátrányos helyzetből való kitörés címmel ajánlásokat tett a tagállamoknak – úgy tűnik, feleslegesen. Az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének 2018-as jelentése szerint ugyanis a tagállamok az ajánlásból alig valósítottak meg valamit.
Az Orbán-kormány viszont lépett, igaz, nem az ajánlások szellemében.
A hagyományos és hivatásos nevelőszülők helyett bevezette a „nevelőszülői foglalkoztatási jogviszonyt” és a „gyermekvédelmi gyámság” jogintézményét. Így a korábban hivatásos, közalkalmazotti jogviszonyban lévő – így közalkalmazotti fizetést kapó – nevelőszülők javadalmazása jelentős mértékben csökkent, és a munkaviszonnyal járó egyéb kedvezmények, mint például a beteg- és pihenőszabadság, lecsökkentek vagy teljesen megszűntek. Hivatásos nevelőszülő mindössze kétszázötven volt, s ők e változással nagyon-nagyon rosszul jártak. A hagyományosak – vagy ahogy nevelőszülő riportalanyaink fogalmaznak: a „mezeiek” – viszont első látásra jobb helyzetbe kerültek, hiszen míg korábban nem volt javadalmazásuk, most lett; a minimálbér 30 százalékát, azaz bruttó 44 700, vagyis valamivel több mint nettó 30 ezer forintot kaptak bérként. A jogviszonnyal együtt jár a nyugellátás, a családi adókedvezmény, és papíron a táppénz és a betegszabadság is. (Az általunk megkérdezett nevelőszülők azt mondják, tévhit a táppénz, a gyakorlatban nem kapnak semmit.) De míg korábban járt a gyes és a gyet, 2014 januárjától ezeket az ellátási formákat már nem vehették igénybe. Nem túl konkrét és távolba vesző ígéretek szerint gyed majd 2020-tól lesz. A nevelőszülők a gondozásukban lévő gyerekek ellátásához is kapnak némi állami hozzájárulást. Ez jelenleg 42 500 forint, de különleges szükségletű gyermekek után néhány ezer forinttal több jár.
A nevelőszülői jogviszony ugyanakkor nem számít munkaviszonynak.
– A ránk bízott gyerekek mások, mint a vér szerinti gyerekeink. Nagy valószínűséggel problémás terhességben fejlődtek, az édesanyjuk gyakran nem evett rendszeresen, verte őket az apjuk, az is előfordult, hogy ittak-drogoztak. Ezeknek a gyerekeknek a többsége koraszülött, és elképzelhetetlen hátránnyal indulnak – meséli Zita, akinél többször is volt újszülött, így követni tudta a csecsemőkori és kisgyerekkori fejlődésüket. – Az új rendszerben azonban szinte semmilyen segítséget, támogató hozzáállást nem kapunk az államtól, ha kiderül, hogy a ránk bízott gyerek nem fejlődik kellőképp, és speciális fejlesztésre volna szüksége.
Példát is említ.
– Volt a közelmúltban egy olyan csecsemőm, aki még hat hónaposan sem fordult át, de csak úgy tudtam fejlesztésre vinni, ha azt magam fizettem. A gyám erre azt mondta, hogy ez nevelési probléma, és nem fogadja el a szakdiagnózisokat sem – mondja Zita, hozzátéve: az állam retteg a problémás gyerekektől, mert őket nehezebb örökbe adni, ezért inkább elhárítják a nevelőszülők jelzéseit, és gyakran lesöprik azokat. – Nem szeretik, ha a nevelőszülő a gyerek érdekeit képviseli. A gyermekvédelmi gyámot mintha csak az örökbefogadási sikerdíj érdekelné.
Keserűség van a hangjában, Zitából csak úgy árad a panasz:
– A gyerekek után érkező hozzájáruláson kívül semmibe nem száll be az állam. Ha szemüveg, gyógycipő kell, vagy bármilyen speciális eszközre volna szüksége a gyereknek, azt a nevelőszülőnek magának kell előteremtenie. Közben az is a feladatom, hogy megoldjam a vér szerinti szülővel való kapcsolattartást. Még akkor is, ha ő egyébként több száz kilométernyire lakik tőlünk. A benzint mi nem számolhatjuk el, miközben a vér szerinti szülőnek kifizetik a kapcsolattartás okán felmerült költségeiket – sorolja Zita, aki őszintén beszél a szülővel való kapcsolattartás nehézségeiről is. Ezeken a találkozókon gyakran előfordul, hogy a szülő „mindenfélét duruzsol” a gyerek fülébe, hogy ha így vagy úgy viselkedik, akkor biztosan hazakerül. Ezek gyakran csak csalfa ígéretek, amelyek nem teljesülnek. Előfordul az is, hogy a szülő „kiokosítja” a gyereket, állítsa azt a gyámnak, verik a nevelőszülei. Az ilyen konfliktusok – értelmes, szakmai segítség hiányában – az egész nevelőcsaládot felemésztik.
Zitának nemrégiben részt kellett vennie egy 240 órás továbbképzésen.
– Senkit nem érdekel, hogy ez idő alatt hová teszed a gyerekeidet. Nem tudsz senkitől segítséget kérni. Gyakran megkapod, hogy „te vállaltad, te akartál nevelőszülő lenni, oldd meg!” – mutat rá arra az abszurditásra, hogy az állam még a saját rendszerében dolgozó nevelőszülők képzésekor sem képes megoldani a gyerekfelügyeletet. Eközben a nevelőszülői feladatok ellátásához kötelező az OKJ-s képzés, de az állam nem fizeti ki az így szerzett végzettséghez rendelt szakmunkás-minimálbért sem.
Az anyagi nehézségek nyomasztják a legtöbb nevelőszülőt, és ehhez társul a „megbecsültség” érzésének hiánya is. Zita a négy gyerek után járó állami hozzájárulással és a nevelőszülői „fizetséggel” együtt összesen 113 ezer forintot kap havonta, s nem is érti, miként terjedhetett el, hogy „megélhetési gyerekvállalásból” lesz valaki nevelőszülő. Márpedig ez az előítélet széles körben elterjedt. Az emberek többsége azt hiszi, nevelőszülőnek lenni jó biznisz, különösen akkor, ha több gyereket is vállal egy család. A valóságban azonban a legtöbb nevelőszülő nagyon komoly anyagi áldozatokat hoz a hivatásáért.
– Ha a férjem nem lenne vállalkozó, akkor el sem tudtam volna ezt a munkát kezdeni. Csak tejből négy liter fogy minden reggel, 20 zsömlénél kevesebbet nem is veszek naponta. Igyekszem nem gagyi édességet venni, hanem jobb minőségű tejszeletet, Túró Rudit, gyümölcsjoghurtot. A mosógép naponta kétszer-háromszor megy – sorolja Zita, akinek azonban a legnagyobb fájdalma az – és ezzel sok sorstársa egyetért –, hogy rendszeresen megalázzák őket. – A nevelőszülők a gyerekvédelmi rendszer csicskásai. Elvették tőlem a jogot, hogy döntsek a gyerekről. Ha nem működöm együtt a nevelőszülői tanácsadóval vagy a gyámmal, akkor biztos, hogy elveszítem a gyerekeket. Ők mindenek felett állnak – foglalja össze.
Mindez már önmagában is súlyos teher. De akkor arról még nem beszéltünk, mennyire fájdalmas és lelkileg megterhelő az, aminek valamennyi nevelőszülő ki van téve: egyik napról a másikra kiszakítják a családból a nevelt gyereket. Az elmúlt hónapokban több olyan eset is sajtónyilvánosságot kapott, amelyek közös jellemzője, hogy a gyerekek zokogva szakadtak ki az őket nevelő családból, és néhány napos ismeretség után kerültek el máshová.
A 168 Óra is beszámolt egy ilyen esetről: tavaly augusztusban kirántottak egy két és fél éves kisfiút a szerető nevelőcsaládjából. Az Index is kiderítette, hogy már a harmadik hasonló ügyben indult ügyészi és rendőrségi vizsgálat a Pest Megyei Gyermekvédelmi Szakszolgálat örökbe adási gyakorlata miatt.
De hogy ez mennyire nem csak a Pest megyei gyerekvédelemre jellemző embertelen gyakorlat, azt az innen távol élő Zita története is mutatja. Könnybe lábadt szemmel meséli:
– Két éve történt. Hatéves volt az egyik kislányunk, akit néhány hónapos kora óta neveltünk. – Kis szünetet tart. – Máig nem hevertem ki ezt a traumát. – Aztán nagy levegőt vesz, folytatja:
– Egyszer csak megjelent nálunk a gyámhivatali munkatárs és egy tolmács. Hoztak egy olasz házaspárt. Úgy mutatták be, hogy ők lesznek a kislányunk örökbefogadó szülei. Mindösszesen öt napig ismerkedtek a gyerekkel úgy, hogy reggel elvitték, délután hazahozták. A hatodik napon aztán örökre elvitték Olaszországba. Megfogták az ordító gyereket, kitépték a karjaimból, és betették egy autóba. Semmit nem közöltek, hová viszik.
Titoktartási nyilatkozatot kellett aláírnunk. Nem érdeklődhetünk. Egy ilyen korú gyereket nehéz felkészíteni erre a procedúrára, időigényes. Hogy teheti ki a gyerekvédelem őket ilyen traumának? Nem kérdezi őket senki, akar-e olasz állampolgár lenni! Olyan helyre kerül, ahol nem beszéli a nyelvet. Többé nem mondogathatja azokat a mondókákat, amelyeket tanítottam neki. Nem énekelheti az altató énekünket. Megszűnik magyarnak lenni – mondja feldúltan Zita, aki szerint évente két-háromszáz gyereket adnak külföldre.
És bár ez bizonyíthatatlan, nyilvánvaló, hogy a külföldi örökbe adásban van szerepe a korrupciónak. Magyarország egyébként a Transparency International friss korrupciós érzékelési indexe alapján a harmadik legkorruptabb hely Európában. Aki látja, mi folyik körülötte, pontosan érzékeli az ellopott pénzeket a felcsúti kisvasútban, a stadionokba öntött sok ezer tonnányi betonban, a fideszes nagybirtokká alakított állami földekben. De a legsúlyosabb és legtartósabb társadalmi károkat mégsem a korrupció okozza, hanem az, ahogy Orbán Viktor rezsimje az elesett gyerekekkel bánik: elveszi tőlük egy reménytelibb jövő ígéretét, és hidegvérrel elsiklik afelett, hogy az általa működtetett rendszer traumatizálja és tönkreteszi őket. / Ónody-Molnár Dóra
