Nemzeti giccsőrség

– Kerényi Imre szerint a honi kultúra balliberális felségterület volt, ezért a jobboldali rendszerváltással helyreállt az ideológiai egyensúly. Én nem látom azokat a jelentős népnemzeti alkotókat, akik eddig úgy el lettek volna nyomva.

– Én sem nagyon találok ilyeneket, viszont a sérelmi politikának komoly hagyománya van nálunk. Bár lehetnek a „nemzeti” oldalon is olyanok, akiket korábban méltánytalanság ért, nem igaz, hogy a szocialista-szabad demokrata kormányzások idején üldözték a jobboldali értelmiséget, hiszen fontos intézményeik működtek. Médiabirodalmat építettek fel ellenzékben, állami elismeréseket kaptak. Ugyanakkor az Orbán-kormány jelenlegi kultúrpolitikája a kirekesztő, bezárkózó, nacionalista szellemi irányzatok követőjévé vált.

– A Fidesz a közoktatásban és a kultúrában lényegében a Jobbik 2010-es választási programját valósítja meg. A szélsőjobboldali párt hirdette meg az iskolák államosítását és az uniformizált tantervet. Ők követelték, hogy Nyírő József kötelező olvasmány legyen, Tormay Cécil első emléktábláját pedig még Vona Gábor avatta fel.

– A Fidesz eleinte kényszerből, a szavazatmaximálás okán közeledett jobboldali riválisához. Aztán pedig elvtelen gesztusokkal igyekezett féken tartani politikai versenytársát. Ezt példázzák az utcák és terek átnevezései, a szoboravatások, az Új Színház botránya, a Nemzeti Alaptanterv átalakítása, a Nemzeti Színház ügye, vagy akár Prohászka Ottokár kultuszának kormányzati élesztése. A Fidesz fontos kulturális területet játszott át a Jobbiknak, miközben maga is egyre inkább eljobbosodott. De azt is gondolom: a Fidesz és a Jobbik szellemi összefonódását már nem csupán a taktikai kényszer működteti.

– Hanem?

– Orbán Viktor jórészt felszámolta a demokrácia független intézményeit és új államot épített fel. A nagy politikai, gazdasági átszervezésekhez, a centrális erőtérhez ideológiai alapozásra volt szüksége. Ezért kellettek neki részben a kereszténydemokraták és a Jobbik. A Nemzeti Együttműködés Rendszerének központosított világnézete keresztény–őspogány kotyvalék: hol Szent Istvánra hivatkoznak, hol a turul „vérközösségre”. A nemzeti giccsművészet a kormányzati propaganda eszköze lett. Legfőbb giccsőrként pedig Kerényi Imre felügyeli a kultúrát, mint a miniszterelnök megbízottja.

– Pedig a konzervatív hagyományoknak kiváló szellemi képviselői is voltak nálunk. Csakhogy a nemzeti giccskultuszban Wass Albert lesz idol, és nem, mondjuk, Dsida Jenő vagy Tamási Áron.

– A Fidesz kirekesztő és vezérelvű kultúrpolitikája összeegyeztethetetlen a modern, az európai konzervativizmussal. Iskolafenntartó mamutintézetüket például Klebelsberg Kunóról nevezték el. Csakhogy Horthy kultuszminiszterének számos olyan intézkedése is volt, amelyekkel abszolút ellentétesek a Fidesz irányelvei és politikai lépései. Klebelsberg idején évente 1-1,5 százalékkal nőtt a közoktatás állami támogatása, létrejöttek népiskolák, erősödött az egyetemek és a tanárok autonómiája. Ő hajlandó volt szellemi párbeszédre: együttműködött a Baumgarten Alapítvánnyal, a húszas években cikkeket írt a Pesti Naplóba, amely a neves baloldali újságíró, Bálint György állandó publikációs fóruma volt. Ehhez képest a mai, önmagát nemzetinek deklaráló jobboldali kurzus valójában lerombolja a nemzeti kultúrát.

– Tény, a kultúraellenesség az Orbán-kormánynál politikai programmá vált. Klinghammer István felsőoktatásért felelős államtitkár nemrég kijelentette: „A humántudományok, a kultúra nagyon fontos, de nem értéket teremtenek, hanem az embereket gyönyörködtetik, boldogságot adnak...”

– Elképesztő vélemény egy egyetemi tanártól, akadémikustól. A Fidesz folyamatosan pénzt von el a felsőoktatástól és a kultúrától, miközben minden területen centralizálja a hatalmát. A „kulturális rendszerváltás” befejezéseként szétverik, átszervezik a települések közművelődési intézményeit is. Létrehoztak egy központi csúcsszervet, amelynek megyei kihelyezett irodái ellenőrzik majd a helyi kulturális életet. A jobboldali elit a nemzeti értékekre hivatkozva valójában kizárólag saját pártérdekeit szolgálja.

– Ugyanakkor Orbán Viktor a saját miniszterei, államtitkárai és kormánybiztosai által lényegében kézi vezérléssel irányítja a kultúrát. Az ő kezdeményezésére kapott kiemelt közhatalmi státuszt és pénzügyi támogatást a Magyar Művészeti Akadémia is. Volt már ilyesmire példa a huszadik században. Annak idején Mussolini is akadémiát alapított, s ideológiai hűség alapján nevezte ki az akadémikusokat.

– Történelmileg jogos az analógia. Én mégsem erőltetném a fasiszta párhuzamot. Az viszont tény: sem a Horthy-korszakban, sem a Kádár-rendszer második felében nem volt ennyire kézi vezérelt a hazai kulturális élet. Én 1975-től tíz éven át a pártközpont kulturális osztályán, majd a Magyar Rádióban dolgoztam. Utólag sok mindent önkritikával nézek, de nem önmegtagadóan. Az biztos: Kádár János kiemelten fontosnak tartotta a közművelődést. A kultúra irányítását azonban nem ragadta magához, viszonylag szabad kezet adott Aczél Györgynek. A szocialista kultúrpolitikus sok mindenért bírálható, de legalább volt ízlése, és felismerte, védte a valódi értékeket. Az ideológiai giccset nem emelték állami rangra. Nem a közepes kurzusírók kapták a Kossuth-díjakat, hanem például Illyés Gyula, Juhász Ferenc, Pilinszky János és Weöres Sándor. Ha visszaesésekkel, szigorodásokkal is, de évek múltán egyre többet „eltűrt” a kádári kultúrpolitika. Nyitottabb lett. Az pedig föl sem vetődött, hogy aki nem lojális a párthoz, annak a magyarságát megkérdőjelezzék. Most mintha ellenkező irányba haladnánk az időben.

– Börtönbe azért senkit sem csuknak a véleménye miatt.

– Igaz. Legfeljebb ha valaki nyilvánosan meri kritizálni az Orbán-kormányt, kirúghatják az állásából, földönfutó lesz. A Kádár-rendszerben voltak, akiket elhallgattattak, szilenciumra ítéltek, de senki nem került utcára, senkit nem fenyegetett éhhalál. Mára nagyon erős lett az egzisztenciális félelem az értelmiségiek körében is.

– Sokan viszont nyertesei lettek a Fidesz kegyrendszerének. S noha lehet, hogy nem értenek egyet az agresszív „nemzeti” kultúrpolitikával, mégsem szavaznának kormányváltásra. Félnek az újabb baloldali elitváltástól.

– Pedig nincs mitől tartaniuk. A balliberálisok nem tekintik a kultúrát politikai zsákmánynak, és most sem készülnek leszámolásra.

– Ám baloldali kultúrpolitikai alternatíva sincs. Vagy a szellemi életben nem lenne szükség korszakváltásra?

– Dehogynem. Például szakítani kellene azzal a rég elavult szemlélettel, hogy a kultúra luxus, és a ráfordított pénz társadalmi áldozat. Az oktatás és a kultúra a többi nagy ágazathoz képest jóval kevesebb anyagi támogatást igényel, miközben a gazdaságfejlesztő hatásuk óriási. Ám mindenekelőtt újra kellene építeni itthon a kultúra demokratikus intézményrendszerét. Megszüntetni a Magyar Művészeti Akadémia monopolhelyzetét és a Kerényi-féle giccsőrséget. A valódi korszakváltást az jelentené, ha a művészi, szellemi értéket többé nem a politikai lojalitás alapján mérnék, hanem kizárólag a tehetség számítana.