Nem múlik

– Jól lavíroznak a popularitás és a művészet határán – véli Gerendai Károly, a Sziget Fesztivál alapítója. Szerinte a Quimby ezért tudott – a gimnazistáktól a „magas” értelmiségig szinte minden rétegben – népszerűvé válni.

Az együttes az augusztusi rendezvénysorozat nulladik napján lép fel a Hajógyári-szigeten, amely huszonnégy órára, Alice Csodaországának mintájára a „nyúl üregévé válik”: lesz koncert, cirkusz, akrobatika, látványszínház, irodalom, utcaszínház.

A Quimby zenészei a kilencvenes évek elején egy dunaújvárosi iskolából indultak – Október néven futott akkoriban az együttes –, hogy mára tízezrek előtt játsszanak. Zenéltek Európa koncerthelyszínein, filmzenét írtak (Kontroll), irodalmi esteken léptek fel. Akad közülük, aki tévéműsorokat vezetett, szerepelt a Heti Hetesben (Varga Lívius ütős, alapító tag), más kitüntetést kapott (Kiss Tibi énekes – Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje). Frontemberük kultfigura lett, festőművész, költő, bálvány, Jim Morrisonra hajazó figura, aki megjárta a poklot, a drogelvonót, újrakezdte, és a zenekarnak végül az irodalom és a rock and roll elhozta a sikert.

Most múlik pontosan című dalukat feldolgozta a Csík zenekar, és Janicsák Veca az RTL Klub tehetségkutatójában csúcsra járatta.

Az együttes tagjai elismertek lettek, már-már átléptek az undergroundból a mainstreambe. Mint Gerendai fogalmaz: a Quimby megérett arra, hogy saját napja legyen a Szigeten.

A névválasztás poénnak indult, 1991-ben amerikai fickó lógott náluk, egy bostoni szubkulturális újság főszerkesztője, akit Birth Quimbynek hívtak. Egy napra akarták csak felvenni a nevét, viccből, de így maradtak.

Kiss Tibi erről az időszakról azt mondta korábban a 168 Órának: „Elmebeteg megszállottság vitte sokáig a hátán a zenekart. Borzalmas körülmények között, kétezer forintos albérletben éltünk, örültünk, ha volt kajánk, fűtetlen buszokban mászkáltunk hetekig, szinte ingyen jártuk a klubokat. Amikor Pesten már pár száz fős bulikat csináltunk, vidéken még mindig alig pár tucat ember volt ránk kíváncsi.”

– A kilencvenes évek közepén kecskeméti színészklubban nyomta valaki a kezembe a Quimby Jerrycan Dance lemezét. A szöveg is tetszett, de igazán a zenére figyeltem fel. A dalokban volt kraft – meséli Makranczi Zalán, aki korábban az Alföldi-féle Nemzeti Színházban játszott, ma a székesfehérvári Vörösmarty Színház színésze.

Makranczi A fiú a tükörből, avagy rekviem a gyerekkorért című, a családon belüli erőszakról szóló darabba is „becsempészte” a Quimbyt, majd nemrég az általa is játszott Mizantrópban adtak elő az együttestől dalokat.

– A Quimby abban zseniális – a Závada Péter költő fémjelezte Akkezdet Phiaihoz hasonlóan –, hogy lázadását el tudja bújtatni a költészet mögé. Mégis, manapság kevés olyan rebellis számot hallottam, mint amilyen a Kivándorlóblues című daluk – mondja Makranczi.

„Az égbe nyúló terpeszek / mentén egy új világ jön el / ahol már nincs számomra hely / ha nem leszek, hát nem leszek / Ne szoríts meg engem / ne szoríts erősen ez fáj / inkább szoríts nekem ha menni muszáj / hidd el én veled maradnék / szívesen széjjelszakadnék ha lenne még Magyarország!” – énekli a Szózatot is megidézve a zenekar énekese, Kiss Tibi a Kivándorlóbluesban.

Mintha a nyolcvanas évek végének alternatív zenéjét hallanánk. Akkoriban a késő kádárizmus kilátástalansága, reményvesztettsége ellen lázadó underground zenekar, az URH-ból kinőtt Európa Kiadó énekelt hasonló sorokat: „Nem nyerhetek, nem veszthetek / Ha nem leszek, hát nem leszek / Szabadíts meg a gonosztól!”

Saját bevallásuk szerint Varga Líviuszt az Európa Kiadó inspirálta leginkább, Tibit pedig a Trabant, a Neurotic és a Palermo Boogie Gang.

Réz András azt mondja, a nyolcvanas évek alternatív zenekarai (Trabant, Balaton, VHK, Bizottság, Európa Kiadó), előadói közelebb álltak az akkori kortárs művészethez, lévén maguk is gyakran filmes, színházi emberek, költők, festőművészek voltak. Az akkori együttesek a törvényesség határán mozogtak, az ellenkultúra reprezentánsai voltak, zenéjükben, koncertjeiken megtapasztalható volt az ellenállás szépsége, bája, ám szélesebb közönséget nem érintettek meg, rétegzenét csináltak.

Bár kezdetben sokan úgy gondolták, hogy a Quimbyből is rétegzenekar válik, mégsem így alakult. Egyre izgalmasabb lett a zenéjük, a stílusuk, angol szövegek helyett magyarul kezdtek írni.

Réz András szerint az 1990-es években a Quimby már folytathatta azt, amit elődei a nyolcvanas években végigvittek.

– Ők az egypárti diktatúra utáni idők személyiségvesztéséről, tanácstalanságáról, lepukkantságáról kezdtek énekelni, de mindezt nem cinikusan tették. Szenvedélyesen szóltak arról, hogy a körülöttünk lévő világ hogyan veszítette el az értékeit – mondja az esztéta.

Réz maga is Quimby-fan. Tizenöt éve a Kolibri Színházban futott az Az Ördög éve című darabja, amelynek zenéjét az együttes szerezte.

– A Quimbynek van tartása, vannak szenvedélyei, értékét az adja, hogy nem lett kitartott zenekar – magyarázza.

Szerinte az együttes furcsa „táncdalai” attól tudtak szélesebb körben elterjedni, hogy a koncertek közönsége minden egyes dalba mást és mást „vetít bele”.

– Tavalyelőtt a Volt Fesztiválon a Werk Sláger Prosectura beszélgetésének résztvevői szinte mind másképpen értelmezték a Most múlik pontosan című dalt: volt, aki szerelmes nótaként, más drogos búcsúdalként vagy éppen filozofikus világértelmezésként, ahogy én például két szentkép olajnyomatát láttam benne – mondja Réz András.

Az internetes letöltések megváltoztatták a zenefogyasztási szokásokat.

A kilencvenes években még fontos volt a lemezeladás, ma már inkább a rádiók által játszott dalok jogdíjából, no meg a koncertek bevételeiből élnek meg az együttesek. Tömegek kezdtek el fesztiválokra, koncertekre járni.

Réz András szerint a Quimby népszerűségéhez ez is hozzájárulhatott, hiszen a koncertélményt ott helyben, hús-vér emberekkel oszthatjuk meg.

Hogy hogyan folytatódik?

Most a Szigeten a Csodaországgal. Meg egy új könyvvel, amelyben a jövőről Kiss Tibi ezt mondja: „Azt szeretném, hogy életem végéig festékes legyen a gatyám, és gitárhúrtól szakadozott a bőr az ujjamon... Amíg száztizenhét évesen rám nem talál a halál, szex közben, egy portugál halászfaluban.”