Nem bukott miniszterek kádertemetője

Mekkora esélyt adott fél éve annak, hogy Budapestre kerül a központ?

Akkorát, amitől úgy éreztem: még érdemes küzdeni. No risk, no fun – kockázat nélkül unalmas.

Az EU nem írt ki pályázatot, a lobbizás volt a legerősebb fegyverünk. Egy magyar PR-kiadványban Rubik-kocka-fejű emberek menetelnek. Mivel állhattunk még elő?

A döntésben részt vevő tanácsok tagjait kellett meggyőzni. Túl azon, hogy Budapest kiváló adottságokkal rendelkezik, úgy próbáltunk szimpátiát kelteni magunk iránt, hogy feltalálóinkra, Nobel-díjasainkra hivatkoztunk. A végén pedig a diplomáciát is bevetettük. Nagykövetek találkoztak az illetékes miniszterekkel.

A tények nem tompították a lelkesedést? Mert Magyarország 2002-óta a GDP alig egy százalékát fordítja kutatásfejlesztésre, míg az EU átlaga 1,8 körül van. Esélyünk sincs, hogy a Lisszaboni Stratégiában előírt három százalékot 2010-ig elérjük.

Ezzel az egy százalékkal azért a mediterrán országok szintjét hozzuk. Európában az 1,8 százalék kétharmadát a magán-, harmadát a közszféra költi el. Nálunk szerény a magánfinanszírozás. De nem ez számított a döntésnél.

Felróják azt is, nincs információáramlás a magyar kutatóhelyek és a vállalkozások között, nem hasznosítják egymás eredményeit.

A probléma egész Európát érinti. Az EITI egyik küldetése épp az, hogy hálózatépítéssel segítse a tudomány, az oktatás és a gazdaság kapcsolatát. Azt már megtanultuk, miként kell sok pénzből tudást teremteni, de azt még csak kevéssé értjük, hogy a tudást miként kell kommercializálni. Ebben Amerika messze előttünk jár. Az USA-val ellentétben az európai egyetemek költségvetésében nagyságrendekkel kisebb szerepet játszanak a kutatások értékesítéséből származó bevételek. A tudásgazdaság erősítése, Európa versenyképessége, az életminőség fenntartása miatt élet-halál kérdése. Kizárt, hogy a havi „kétszáz dolláros” kínai munkásokkal versenyezzünk.

Van hová fejlődni. Az Európai Innovációs Eredménytáblázat 2007-es adatai szerint az innovációban Magyarország a sereghajtók között van.

Ez összetett index, s néhány elemében valóban gyenge a teljesítményünk. Ilyen a magánszféra részvétele a kutatásfejlesztésben, a szabadalmak száma, a műszaki értelmiségiek aránya és a tudományos kutatók száma.

Ezek a szempontok nem játszottak szerepet a döntésben?

Ha számítottak volna, az egyik skandináv országba kerül a központ. De onnan nem is pályáztak. Kelet-Közép-Európában, így Magyarországon is, az innovációs kapacitások fejlesztése a gazdasági felzárkózás egyik kulcskérdése. Tudja, mi, magyarok jól értünk a kőleves készítéséhez. Ismeri a mesét?

Naná.

Azért elmondom. Amikor a szegénylegényt nem vendégelték meg a faluban, kitalálta, hogy megtanítja a helyieket kőlevest főzni. Egy nagy követ helyezett a fazékba, de kért egy kis káposztát, kolbászt, egy kis ezt-azt, s a végén elkészült az étel. Nekünk is szükségünk van a kőre.

Legalább a meséink innovatívak. Merthogy – kő, nem kő – a magyar cégek nem azok. Legalábbis az Eurostat felmérése szerint.

Nézzünk már a főcím alá! A gazdaság kettészakadt. Félszáz, a világ élvonalába tartozó kutató-fejlesztő központ működik Magyarországon. Például Győrben ott az Audi high-tech motorfejlesztő részlege, és itt a világ legnagyobb vasúti és közúti járműfékgyártó német cégének, a Knorr–Bremsének a kutatóbázisa is. További néhány magyar vállalat szintén integrálódott a globális gazdaságba, beszállítanak a multiknak, exportálnak. Ők fejlesztenek.

De a számuk elenyésző.

Darabra valóban kevés – a hatszázezerből egy-két ezer vállalat –, ám a termelést tekintve jelentős. Akik versenyhelyzetben vannak, kénytelenek fejleszteni. De a zömmel a helyi piacon működő, főleg szolgáltatásokat nyújtó kisvállalkozások között alig van verseny. Ha önnek szerelőre van szüksége, látja a versenyt a hozzáállásból, a munka minőségéből, az árból? Az innováció nemcsak technológiai, hanem üzleti, szervezeti, ügyfélkapcsolati fejlesztés is. A magyar GDP harmada-fele még mindig élénk, de nem átlátható versenyfeltételek között jön létre.

A szabályozói és a jogi környezet sem túl motiváló.

Valóban. A közbeszerzési törvényt állandóan toldozzák-foldozzák, pedig tán nem is azzal van a gond, hanem a végrehajtásával. Akik alkalmazzák, abban érdekeltek, hogy ne legyen igazi verseny. Az állam több ezer milliárd forintért rendel árut és szolgáltatást. Az innováció legfőbb támogatója lehetne, ha nem mindig a legolcsóbbat választaná, hanem a fejlesztést elősegítő szempontokat is figyelembe venné.

Pálinkás József, az MTA nemrég megválasztott elnöke tavaly, a parlament kutatási és innovációs eseti bizottságának ülésén azt mondta: „A nagyon szépen hangzó regionális innováció mögött nagyobbrészt köd van... ezek a regionális kutatási-fejlesztési pályázatok nem mindig – és akkor finoman fogalmaztam – kutatásfejlesztésre fordítódnak.”

Az innovációs alapban évente ötvenmilliárd forint forrás keletkezik. Ennek a negyedét a törvény szerint úgy kell elkölteni, hogy a felhasználásról a régiókban döntsenek. Pálinkás úr kijelentése arra vonatkozhatott, hogy a regionális ügynökségek által kiírt pályázatokon kiosztott tízmilliárdot helyi érdekek szerint költik el. Hadd oszlassak el egy illúziót. Minden fejlesztési forint a régiókba jut. Nincs olyan, hogy Magyarország meg régiós Magyarország. Ne jöjjenek külföldi példákkal! Könyörgök, egy spanyol régió akkora, mint egész Magyarország. Az egyik legnagyobb problémánk így is a széthúzás. Két magyar minimum három dolgot akar. Ha nem tudjuk szűkös erőforrásainkat koncentráltan felhasználni, az a kevés is úgy elpárolog, mint egy csepp víz a forró sivatagban.

Ön azt nyilatkozta korábban, hogy az ország csökkenő versenyképessége elsősorban az elégtelen kormányzati politikáknak köszönhető. Miért?

A nemzetközi versenyképességi kimutatásokban az ország infrastruktúráját illetően relatíve jól állunk. Rugalmas és liberális a nemzetközi kereskedelem és a munkaerő-szabályozás is. A kormányzati és közigazgatási adminisztratív terhek súlyosak, a korrupció komoly probléma, a politika rángatja a szabályozói környezetet.

Szakembereink, tudósaink külföldre mennek. Az intézet segíthet-e a megtartásukban?

Az csak jó, ha a fiatal kutató világot lát. Nem versenyképes a tudás, ha a szakember nincs benne a fősodorban. Menjen, de jöjjön is vissza! Az országnak kellő attraktivitással kell rendelkeznie, tudományos karriert, biztos anyagi hátteret kell kínálnia a külföldi tudósoknak is.

Ez mind nincs meg.

Nem mi vagyunk a Szilícium-völgy, a Berkeley Egyetem, ez itt nem a San Francisco Bay. Nemcsak minőségi, hanem mennyiségi is a különbség. Arra ne ácsingózzunk, hogy valaha is felvesszük a versenyt Szingapúrral vagy az USA-val. De legyen vonzerőnk. Az intézet azért izgalmas, mert projekteket, hálózatokat, kutatási, gazdasági együttműködéséket szervez majd. Nálunk lesz a primer információ. Itt ülésezik az igazgatótanács, ide jönnek a döntéshozók, a tudósok, a kutatók, a vállalatvezetők. És remélem, a befektetések is.

Boda Mikós, az igazgatótanácsot jelölő négyfős testület magyar tagja úgy nyilatkozott: az első négy-öt évben az országnak esélye sincs arra, hogy egyetlen projektet is elnyerjen.

Egyelőre valóban nem tudunk a kutatási hálózatok szervezői, irányítói pozícióiba bekerülni. De kiváló egyetemeink, intézeteink, versenyképes vállalkozásaink tagjai lehetnek a hálózatoknak. Higgye el, komoly eredmény, ha jégkorongban a kanadai ligában játszhatunk.

A tizennyolc tagú igazgatótanácsba Magyar Bálintot is jelölték. A fideszes Németh Zsolt szerint ez „a magyar tudományos élet súlyos megsértése”, mert az „intézmény nem bukott miniszterek kádertemetője”.

A jelöltek kiválasztására Jan Figel oktatási biztos négyfős szakértői csoportot jelölt ki, ebbe került be amúgy Boda úr is, akitől az előbb idézett.
A négytagú testület által javasolt jelöltek általában nemzeti kutatásfejlesztési intézet csúcsvezetői, egyetemi, akadémiai, vállalati szférában érdemeket szerzett személyek.

Ebbe a körbe került be Magyar Bálint.

Miniszterként ő felügyelte az oktatáspolitikát, tudománypolitikát, kutatásfejlesztést, az ő irányítása alá tartozott a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal. Ha képesek vagyunk nemzeti érdekeinket helyesen felismerni, az EITI katalizátora lehet az innovációnak és a tudáson alapuló fejlődésnek, nem pedig újabb – a vágyainkat be nem teljesítő – lehetőségként vonul majd be a magyar gazdaság történetébe.