Néhány mondat a szabadságról

De persze hazudtam. Igazából évek óta kísér az a kínos érzés, hogy ez a szellemi utód nélkül, megalázó körülmények között már rég elhalálozott intézmény még egy árva rózsát sem kapott tőlem a sírjára félelmemben, hogy a gesztus érzelgős lenne, és főleg hazug. Hiszen nem róla szólna, hanem rólam, a fiatalságomról. Az élők önzéséről. Ráadásul a Magyar Rádiót is megírták már úgy, ahogy, politikatörténeti könyvekben elszórva, anekdotikus emlékezésekben, portrékban, biztos lesz majd róla monográfia is. Mi kéne még? Matatás öreg dolgokban, amiket úgyis elvitt volna az idő? Miféle történet maradhatott itt még elmondatlan?

Első emlékként mindig a macskák jönnek elő. Átkozottul kora hajnal van, a Reggeli Krónika helyiségébe tavaszillat nyomul, lent az udvaron hátborzongató üvöltözés folyik, bagzanak, mondja a technikus lány, aki az ormótlan vágómagnón valami colstokkal méri egy riport alumíniummagra tekert szalagját. Három húsz, közli. Nem centi, perc. Ámulok, mit tud a technika. Közben a nyolcvanas évek napilapjaiból próbálok valami vállalható sajtószemlét gyártani. Újra kinézek az ablakon az épülettömbökre.

A Magyar Rádió egy kis város volt. Rengeteg ember működtette a három adót, több generáció: egykori, de már kitért sztálinisták, és olyanok, akik még keserű arccal őrizték a lángot. Régi feljelentők és feljelentettek együtt. A hatvanas években bejövő fiatal és éhes nemzedék, amely a konszolidációból kilopta magának azt a szabadságot, amit csak lehetett. A hetvenes-nyolcvanas évek gyerekei, akik már nem tudták, mi a félelem. Az egész társadalom kicsiben, azzal a különbséggel, hogy a palacknyitó 68-as reform tünékeny szellemét a külső világban lemészárolták, a Magyar Rádió viszont nem engedte el többé.

Egy toleráns és persze kezdetleges liberalizmus volt az úr a házban, anélkül hogy ez bármikor is kimondatott volna. Mégis, aki belépett, azonnal megérezte, hogy itt a gondolat, a teljesítmény tisztelete a belépőjegy, és ehhez annak is alkalmazkodnia kellett, aki ezt az étoszt amúgy gyűlölte. Csak hogy mértéket tartsunk: ez sem volt a szabadság, és főleg nem volt az ártatlanság kora. Ha valaki naiv maradt, és ügyetlen, ha nem tanulta be a a szimbolikus beszéd trükkjeit, ha nem értette meg a játékszabályokat, hamar elbukott. És mégis kiűzhetetlenné lett a hely szelleme. Hogy miért, nem tudom.

Azt mondták akkor, azért, mert kádárizmus van, mert a Rádióra nem figyelnek úgy, mint a Televízióra, mert Hárs elvtárs, az elnök megvédi az embereit. De ebben a történetben még van valami titokzatos és tartós együttállása a csillagoknak, az isteni szférán még innen ugyan, a Rádió konkrét falain azonban túl.

Egy másik emlék tolakszik elő. Ha az ember dolgozott a Reggeli Krónikának, és még nyolc előtt lement a sarki boltba vörösborért, mert némely szerkesztők ezt hevesen követelték, utána végre nekiláthatott megvágni a 168 Órának szánt interjúját. A lehallgatásnak nevezett ceremónia tízkor kezdődött Mester szobájában, amely körülbelül akkora zsúfoltságot mutatott, mint egy Duna-parti csónakház az ötvenes évek filmjeiben. Úgy értem, hogy társasági eseménynek számított; az is beült oda, és beledumált mindenbe, akinek a műsorhoz semmi köze nem volt, de hát épp ez volt a lényeg: közösség és közízlés alakult itt, a szabadság nyelvének közös kitanulása. Nem csak itt persze, de én most a politikai újságírásról beszélek.

Az is biztos, hogy a szakmai tudás nem önmagában kellett, hanem egy kis küldetéstudat miatt, nevezzük ezt a beleszólás, a hatalomnak való visszabeszélés lehetőségének, vagy csak azért, hogy épelméjű, emberi szavakat mondhassunk a társadalomnak abban az egyedül létező rádióban. Azt bizony hosszú évek intézték el, hogy egy, a rendszerváltás után készült felmérésben a Magyar Rádió lett a leghitelesebb nemzeti intézmény. Akkor és soha többé. Meg kellene írni, hogy hova lett a szakma étosza, a közjó szolgálata és a hitelesség. Ha ma nincs és nem is kell, minek volt valaha egyáltalán? A történelem kis luxusa?

Még egy emlék arról, hogy mikor jöttem rá: a rendszer szétesőben van. 1985 március végén meghalt az utolsó szovjet múmia, Csernyenkó pártfőtitkár, a temetéséről hazatérő Kádár nyilatkozatát pedig nekem, a még mindig kezdőnek dobták oda azzal, hogy vágjak belőle, amit akarok. Kádár beszédeit mindig a nagyfőnökök manikűrözték precízen, fülükön egy telefonkagylóval. Mármost azt nem hihettem, hogy ennyire megbíznak bennem, inkább azt éreztem, hogy az egész már nem annyira fontos. Én vágom a Kádárt? Akkor ezeknek végük.

És aztán valóban eljött a szabadság kora, a Rádió a nyolcvanas évek végén gyakorlatilag szakmai, dolgozói önigazgatás alá került, a főnökeinkből puszta adminisztrátorok lettek, akik idejük jó részében a jövőjük esélyeit lesték aggodalmasan. Leszámolás, bosszú nem volt. Egy magabiztos, világos identitású társaságnak erre nincs szüksége. Igyunk egy kávét, és menj szépen haza, barátom, ezt közöltük velük, szavak nélkül.

Aztán mégis vesztettünk. Meg kellene írni, hogy az 1994-es kirúgások, majd a ballib által megnyert választások után hogyan szállta meg a Rádiót a politika abban a félelemben, hogy egy negyedik hatalmi ág része lesz, és hogyan tette lehetetlenné, hogy viszont a hatalom független kontrollja maradhasson. Illúzió volt ebben hinni? Lehet. Jött a kereskedelmi média, és az eltűnő bizalom után rengeteg hallgatót is elvitt. A Rádió sorsa mégsem itt dőlt el csupán. A hatalmi játékok, a zsákmányszerzés, az „oldalak” mentén osztogatott pozíciók politikája tette végképp világossá, hogy egyetlen hatalomnak sem kell az, ami itt generációk során összegyűlt, ami valóban nemzeti kincs. Senkinek nem kell az a szabadság, ami nem az ő tulajdona.

Így hát béke a Magyar Rádió poraira.

Ezen a néven ma is működtetnek egy beszélő bábut, de erről nincs mit mondani, legfeljebb együtt érezni lehet néhány ottragadt, becsületes kollegával. Nosztalgiáról sincs értelme beszélni. A Rádió megadta azt, amit adhatott, sok éven át, és nem az a baj, hogy megváltoztak a dolgok, hanem hogy eltűnt valami, amit a Rádió tudott, és amit ma is kellene tudni. Más ízléssel, más emberekkel, más ügyekben, de mindig a szabadság nyelvén. Ezt a nyelvet a Kádár-kor rádiója törve és nehezen beszélte, de beszélte, és egyre jobban. Ezt a szabadságot lenne jó megírni, pontosabban azt, hogy milyen nehéz és hosszú út vezet hozzá. Elvenni könnyű, újrateremteni kínlódás. Magunk miatt. Hiszen húsz év nem volt elég ahhoz, hogy ne szólaljanak meg többé a talpnyaló hangok, hogy az újságíró ne legyen többé az alázat és a szolgálatkészség szobra. De látjuk, hogy milyen sokan szoknak erre vissza, tehát el sem felejtették a hit és a cinizmus furcsa keverékét, amiben olyan jó pénzt keresni, dagonyázni és nem gondolni semmiről semmit.

Szénási Sándor