Negyven év magány
A boszniai szerbek háborús vezetője Montenegróból származik, végzettsége pszichiáter (a vezetőségükben volt Shakespeare-kutató is), bűn rossz költő. Nem vesztette el a háborút, de a daytoni békeasztalhoz nem engedték oda. Egy évre rá a békecsináló Richard Holbrooke azt tanácsolta, tűnjön el. Hallgatott a szép szóra. Olyannyira, hogy szakállas csodadoktorként 12 évet bujkált, amíg rá nem találtak és elküldték Hágába. Ott nyolc évbe került, hogy elítéljék. Negyven évet kapott. A 71 éves Radovan Karadžićnak persze mindegy, hogy hány évre ítélték el Hágában. A döntés mindenképpen életfogytiglant jelent.
Bódis Gábor írása
A boszniai szerbek egykori vezére, sőt köztársasági elnöke nyolc évet töltött a Hága melletti tengerparton fekvő Scheveningen börtönében, amíg meg nem kapta a verdiktet. Tizenegy vádpontból tízben bűnösnek találtatott. Ezek között a legfontosabb, hogy Szarajevó ostroma miatt az emberiesség ellen vétett, Srebrenica (több mint nyolcezer bosnyák áldozat) esetében pedig népirtásban bűnös.
A negyven év sok is meg kevés is. A boszniai háború legtöbb áldozatot adó népcsoportjának, a bosnyákoknak (így nevezik magukat, és nem muzulmánoknak) csak az életfogytiglani felelt volna meg, hiszen számukra Radovan a legfőbb gonosz. Azt sem tudják lenyelni, hogy egy vádpontban felmentették, hiszen szerintük népirtás történt az érintett hét boszniai községben (Bratunac, Prijedor, Vlasenica, Zvornik, Sanski Most, Foča és Ključ) is. A hágai bírák ezt nem látták bizonyítottnak.
Olyan szempontból sem logikus a negyven év, hogy mind Srebrenica, mind Szarajevó ügyében hoztak már életfogytiglani ítéletet (egy-egy tábornok esetében), Karadžić pedig a főparancsnokuk volt.
Az ítélet időzítése sem volt akármi: azon a napon történt (március 24-én), amikor 17 évvel ezelőtt a NATO megkezdte Kis-Jugoszlávia célpontjainak bombázását. A szerbiai és a boszniai szerb vezetés megemlékezett az áldozatokról, a Nyugat-ellenes kampány felerősödött. De nem hevülésig.
Függetlenül attól, hogy súlyosabb ítéletet várt a boszniai állam egységét szorgalmazó bosnyákok többsége (1 900 000-en vannak), azért az ilyen mértékű is elégtételül szolgál nekik, hiszen nemcsak egy ember, hanem egy bűnös politika is vesztesként hagyta el a tárgyalótermet. A horvátok (750 000) is örülhettek, bár anyaországuk, Horvátország politikusai szerint Karadžić szelleme tovább él.
Nem is csak úgy absztrakt módon, hanem Milorad Dodiknak, a boszniai Szerb Köztársaság elnökének személyében. Ez a valamikori szociáldemokrata (ha ennek van egyáltalán valami jelentősége a zord boszniai hegyekben) és ellenzéki politikus a nacionalista (Karadžićék esetében ez szépítő jelző) kurzus legádázabb ellenfele volt a háború folyamán, mígnem a korrupciós vádak/gyanúsítgatások súlya alatt beállt a sorba. Azaz Karadžićék legodaadóbb híve lett. A most elítélt volt köztársasági elnökről és a még csak vád alá helyezett Ratko Mladić tábornokról (a srebrenicai mészáros) iskolákat, utcákat neveznek el Bosznia szerbek lakta részében (1 030 000 lakos). Van erre példa Szerbiában is.
Dodik állandóan azzal kísérletezik, hogy valamiképpen megfúrja Bosznia-Hercegovina egységét, és különböző ürügyekkel népszavazást szeretne kiírni. Legutóbb például arról, hogy a boszniai Szerb Köztársaság igazságszolgáltatását vonják ki a közös állami rendszerből (mert ott állítólag üldözik a szerbeket). Az ENSZ ügyeletes főképviselője, valójában a recsegő-ropogó állam mentora (jelenleg az osztrák Valentin Inzko) emiatt megfenyítette. Ami annyira nem zavarta volna Dodikot, aki valójában azért hátrált meg (ismét), mert elmaradt a belgrádi támogatás. Az európárti politikát folytató Aleksandar Vučić szerb miniszterelnöknek ugyanis csak púp a hátán az okvetetlenkedő, ultranacionalista Dodik. Van neki ilyenekből elég otthon, Szerbiában is.
És ott a Karadžić-faktornak lehet mozgósító ereje főleg a szélsőjobb számára. Van ugyanis a Szerb Haladó Párt, élén a mostani miniszterelnökkel, Vučićtyal, aki egymaga döntött úgy: megint lesznek előrehozott választások Szerbiában. Népszerűsége (ha nem csaltak sokat) 50 százalék körül van, pártjáé egy tízessel kevesebb. A demokratikus ellenzék (demokraták, liberálisok, szocdemek – még véletlenül sem szabad komolyan venni az elnevezéseket) gyenge, mint a harmat, esetleg csak a Vajdaságban szoríthatja meg Vučićékat. De jön fel a szélsőjobb. Elsősorban a Vojislav Šešelj vezette Radikális Párt, a mostani miniszterelnök (Vučić) és az államfő (Nikolić) anyaegyesülete, a Dveri nevű ultrák és a Szerb Demokrata Párt, amelynek a volt kormányfő/elnök Vojislav Koštunica volt a vezetője. Ez utóbbinak két történelmi tette volt: 2000-ben megnyerte az elnökválasztásokat, mert Milošević egy gyenge pillanatában és a legyőzhetetlenség mámorában kiírta a választásokat. A másik sem lebecsülendő: sokan őt látják azon történések mögött, amikor 2008-ban a csendes és békeszerető belgrádi tüntetők felgyújtották az amerikai nagykövetség épületét, kiraboltak néhány cipőboltot és betörtek egy McDonald’sba.
Nos, nekik kell egy kis hágai biztatás olyan alapon, hogy lám, ismét csak a szerbeket ítélik el.
Aleksandar Vučićnak azonban más miatt is fájhat a feje: a hágai törvényszék, ki tudja, milyen megfontolásból, másfél évvel ezelőtt hazaengedte Vojislav Šešeljt, és most ítélethirdetés miatt visszarendelné. Neki azonban esze ágában sincs visszamenni. Vučić pedig eddig még nem merte visszaküldeni, mert mit szólnának a szélsőjobbos szavazók.
Szóval a szerb ultrák örök érvényű választási programja imigyen foglalható össze: semmi unió, illetve Koszovó szerb volt és szerb lesz. Lehet ezen mosolyogni, de szavazatokat is nyerni manapság Szerbiában.
A délszláv háborúk vádlottjai egyfajta sorsközösséget alkotnak. Vizsgálati fogságban szerbek, horvátok, bosnyákok együtt sakkoznak, fociznak, tévéznek. És tervezik a jövőt: mert nem mindegy, hová kerül börtönbe az ember. Úgy tartják, hogy a skandináv börtönök a legjobbak. Biljana Plavšić, a Karadžić utáni boszniai szerb elnök például nagyon szép emlékekkel távozott egy norvég börtönből. Tapasztalata nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a skandináv börtönök ázsiója az egekbe szökjön. De van is miért: a norvég börtönökben a rabok zsebében van a zárka kulcsa, hazai cuccokban járhatnak, a börtönőröknél nincs fegyver, és még napi tíz dollárra is szert tehetnek, ha például kertészettel, ablakkészítéssel vagy lovak csutakolásával hajlandók foglalkozni. Az angol meg a walesi börtönök sem rosszak, csak túlzsúfoltak. Erről például Momčilo Krajišnik, a boszniai szerb képviselőház elnöke tudna mesélni. Ott tölti húszéves büntetését.
Sok panasz van viszont a német börtönökre: minden negyedik rab azt mondja, hogy legalább egyszer havonta erőszak, sőt szexuális erőszak áldozata volt. Stanislav Galić, a Szarajevó ostrománál szerzett elévülhetetlen érdemei miatt életfogytiglanra ítélt tábornok éppen Németországban kénytelen vezekelni.
Karadžićra még egy másodfokú ítélet vár, és csak utána dől el, melyik börtön jut neki.
