Négy-öt ember munkáját végzik egyszerre – Négyezer ápolót veszíthetünk el a következő években
Ápoló, intenzívterápiás ápoló, pszichoterápiás szakápoló, műtőssegéd, műtéti asszisztens, segédápoló, betegmozgató – aktuális állásajánlatok egy átlagos egészségügyi intézmény kapuján. Szinte alig akad olyan kórház vagy rendelő, ahol a bejáratnál ne lenne olvasható felhívás arról, milyen szakdolgozókat vennének fel azonnali belépéssel. Ráadásul a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara friss felméréséből drámai kép rajzolódik a jövőről is. Előreláthatóan sokan választják majd, hogy negyvenéves munkaviszony után nyugdíjba vonulnak. Ez óriási veszteség lesz, mivel az 56–65 éves korcsoportba jelenleg 5163-an tartoznak, ezen belül az 56–60 éves korosztályba 3957-en, vagyis egy-két éven belül mintegy négyezerrel is csökkenhet a felnőttápolás területén dolgozók száma. A felmérés azt is kimutatta, hogy a frissen végzett szakemberek jórésze külföldre megy dolgozni, vagy azonnal elhagyja az egészségügyet. Az elmúlt nyolc év átlagát tekintve a végzős hallgatóknak csupán a 41 százaléka marad a pályán. Az utánpótlás tragikus helyzetén az sem változtat, hogy ma már a munkába állás kezdő életkora jelentősen kitolódott a felsőfokú szakképzés, illetve a főiskolai-egyetemi egészségügyi képzés miatt. A legnagyobb problémát a súlyos betegeket ellátó területen érzékelni.
– A legtöbben a több műszakos munkarend, a család, a kivándorlás, a könnyebb munka lehetősége és a gyermeknevelési feladatok miatt hagyják el a pályát – sorolja az okokat Balogh Zoltán, a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara elnöke. – Hiányzik a társadalmi megbecsülés. Ma komoly morális kérdés a biztonságos betegellátás megtervezése, hiszen folyamatosan csökken a szakképzett munkatársaink száma és aránya. Nagy szükség van a fiatalokra, de a régi, nagy gyakorlattal rendelkező szakdolgozókra is. Fontos lenne, hogy az egészségügyi dolgozó a munkahelyén megkereshesse a megélhetéséhez szükséges pénzt, de ezt jelenleg csak két-három mellékállást vállalva tudja előteremteni. Leginkább arra kell törekednünk, hogy a 19–35 éves korcsoportba tartozó 6340 embert ne veszítsük el. A gyakorlati oktatás átalakítása az egyik oka annak, hogy ennyire kritikus az utánpótlás. Nincsenek meg ugyanis azok a feltételek, hogy a kollégák valóban tudjanak figyelni a tanulókra, miután az úgynevezett osztályos szakoktatói státuszt évekkel ezelőtt megszüntették. Azóta az osztályon dolgozóktól elvárják, hogy a mindennapi munka mellett, megfelelő ellentételezés nélkül vezessék a szakmai gyakorlatot, miközben leterheltek, óriási rajtuk a felelősség, emiatt sokszor frusztráltak. A hallgatók a kimerült, agyonhajszolt ápolókról, konfliktusaikról látnak életképeket, kevés a pozitív benyomás, így nem vágynak közénk, nem fogják megszeretni a szakmánkat. Ez ördögi kör.
Balogh Zoltán szerint kulcskérdés, hogy a frissen végzetteket és a már pályán lévőket meg lehessen tartani. Óriási felelősségük van ebben a szakképző intézmények mellett a gyakorlati helyszínen dolgozó, a gyakorlatot szervező, irányító kollégáknak is – teszi hozzá. Jó példákat is említ: számos szakember vállalta, hogy szabadideje, szabadsága terhére osztályfőnöki órákon megszólítja az általános iskolásokat, középiskolásokat. A továbbtanulók jelenleg a Michalicza-ösztöndíjprogram keretében új típusú M.Sc. ápolóképzésen vehetnek részt, a kamara pedig egyre több ingyenes továbbképzést, illetve szolgáltatást nyújt.
– A középvezetők kérdőíves felmérésében visszaigazolást kaptunk arról, hogy egy-egy szakdolgozónak akár négy-öt ember feladatát is el kell látnia mindenféle ellentételezés, pótlék nélkül, és ha ezt nem teszi meg, szankcionálják – mondja Tóth Andrea, a kamara felnőttápolási szakmai tagozatának vezetője. – Az egészségügyi középvezető szakdolgozók pótléka jelenleg átlag bruttó húszezer forint, persze csak ott, ahol egyáltalán kifizetik, miközben ez az összeg már több mint húsz éve nem változott. 2017-ben és idén is akadtak Magyarországon olyan munkahelyek, ahol a középvezetők nem kapták meg a vezetői pótlékukat. A részlegvezető ápolók sok helyen a mai napig nem kapnak pótlékot, ha mégis, az bruttó hatezer forint egy hónapra. A főnővéri és részlegvezetői pótlék a feladattal járó felelősséghez viszonyítva súlyosan aránytalan. A kamara felnőttápolási szakmai tagozata évek óta gyűjti ezeket az információkat az ország minden területéről. Számításokat, kalkulációkat végeztünk a bértárgyalások előtt, és konkrét javaslattal álltunk elő a pótlékrendszer teljes megreformálásával kapcsolatban. A munkáltatók sok esetben a minimumfeltételekkel vagy az engedélyezett létszámmal takarózva magasan kvalifikált szakembereket alacsonyabb bérbesorolással járó munkakörben alkalmaznak, azaz diplomás ápolót vagy egyetemi okleveles ápolót valójában OKJ-ápolói munkakörben foglalkoztatnak. Sokan egyedülálló szülőként, családfenntartóként kénytelenek beletörődni ebbe a helyzetbe, főleg, ha a közelükben nincs más munkalehetőség. A különböző egészségügyi struktúraátalakítások következtében mára sok szakdolgozó elvesztette azt a támogató közösséget, ami sokszor a megbecsülést és a családot is jelentette számára – kórházak, osztályok hullottak szét vagy szűntek meg. A kollégák az ellátás minden területén leterheltek, kimerültek. Az ápolási igazgatók számos helyen megnyirbált hatáskörökkel végzik a napi munkájukat, gyakran előfordul, hogy nem kezelik őket egyenrangú partnerként az adott intézmény vezetőségében. Számtalan jelzést kaptunk, hogy a munkáltatók az áthelyezéseknél és az elbocsátásoknál kihasználják a jogszabályok adta kiskapukat, a dolgozók kiszolgáltatottságát.
A felnőttápolási tagozat kérdőíves felmérésének eredménye szerint számolni kell azzal, hogy a szakdolgozók körében nagy arányban előforduló szív- és érrendszeri, daganatos, mozgásszervi és hormonrendszert érintő megbetegedések sok esetben teljes munkaképtelenséget okozhatnak még a nyugdíjazás előtt, továbbsúlyosbítva a már jelenleg is kritikus létszámhiányt. A középvezetők 51 százaléka egy vagy több krónikus megbetegedésben is szenved, ennek ellenére többségük a helyettesítés hiánya, illetve a retorziótól való félelem miatt nem mer elmenni betegállományba, azaz a gyógyulásuk többnyire elmarad. A középvezetők 60 százalékát erősen veszélyezteti a kiégés, 10,45 százaléknál kritikus a helyzet, esetükben szakemberrel történő konzultáció lenne javasolt, és csaknem egy százalékuk úgy érzi, már teljesen kiégett.
Mit tehet a gyakorlatban egy ápolási igazgató, hogy legalább enyhítsen a megoldhatatlan helyzetből fakadó gondokon? Az egyik fővárosi kórház neve elhallgatását kérő ápolási igazgatója például elmondta, hogy túlóráztatja a kollégáit, ha meg végképp nincs kiút, más osztályokról vezényel át dolgozókat. Készített idén ő is egy saját felmérést, amelyből kiderült, hogy náluk minden ötödik dolgozó hiányzik, de a legégetőbb az ágy mellett dolgozó, középvégzettségű szakdolgozók hiánya.
– A létszámhiány a mindennapi szervezésben jelent kihívást – mondja –, de szerencsére mi még házon belül meg tudjuk oldani, nincsen szükségünk bérápolókra. Viszont a jövő még aggasztóbb, mi itt próbálunk mindent megtenni azért, hogy legyen utánpótlás. Szerződésünk van iskolákkal, vannak gyakorlatvezetőink, tartunk pályaorientációs napokat, ahol ellátogathatnak a fiatalok az osztályainkra, figyelünk rájuk, hogy megismerjék és megszeressék ezt a hivatást. Lehetőségük van arra is, hogy mellékállásban dolgozzanak nálunk. Ennél többet nem tehetünk.
A felnőttápolási szakmai tagozat megoldási javaslatokat dolgozott ki arról, hogy az egészségügyi szakdolgozókat képzettségük, gyakorlatuk alapján miként kell foglalkoztatni, akár új munkakörök létrehozásával.
– A kétezres évektől a főiskolák, egyetemek olyan szakirányú szakmai továbbképzéseket indítottak el, amelyeknek köszönhetően a szakdolgozók hatékonyabbá tehetnék az egészségügyi szolgáltatók szervezeti rendszerének működését, és jelentősen javíthatnák a szakmai szolgáltatások színvonalát és biztonságát – hívja fel a figyelmet Tóth Andrea. – A munkáltatóknak azonban nincs igényük az ilyen változásokra. Részben a financiális nehézségek miatt, de a változások elmaradásáért az orvosok uralta – többnyire autokrata, feudálisan működtetett, merev és inkább büntető, mint jutalmazó – szervezeti kultúra is felelőssé tehető, amely még ma is számos helyen jellemzi az egészségügyet. Ez a rendszer még mindig nem engedi, hogy az egészségügyi szakdolgozók megmutathassák tényleges szakértelmüket, tudásukat, rátermettségüket, továbbá azt, hogy a végzettségüknek megfelelő feladatokat ellássanak. Ezen sürgősen változtatni kell.
