Nagyeskü centrális erőtérben
Választási nagygyűléssel kombinált szeánsz keretében iktatták be hivatalába a régi-új miniszterelnököt, egyelőre új kormány nélkül, mivel olyan még nincs neki. És ha lesz, az majdnem megegyezik majd a régivel. Aki abban reménykedett, hogy egyetlen kósza utalás, félmondat is elhangzik majd arról, mit tervez Orbán a hazával, annak csalódnia kellett. Két dolog lehetséges: nem tudja, vagy mélyen titkolja. Fáradt lózungoktól, önfényező frázisoktól hemzsegő beszédéből többek között kiderült, hogy újra „legyűrtük a történelmet”, Magyarország visszaszerezte elveszettnek hitt tekintélyét, és nagy idők várnak reá. BUJÁK ATTILA a nagy idők kezdetének tanúja volt.
A házban igen emelkedett a hangulat. Jó ismerősök gratulálják meg egymást, mintha mindenki személyesen nyert volna valamit. Egy részcsatát, jó kis békemenetet, vagy csak személyesen láthatta Orbánt. Független kormánypárti politológusok, harcias publicisták kompániája vágtat el mellettünk, az élen Bayer Zsolttal. Szinte nem is a földön járnak, csak ellebegnek a folyosón. Bugyborékoló női kacagás, férfiviccek, túlfűtött érzelmek, de csak úgy parlamentárisan. Nagy ünnep ez a mai.
Program nélkül
És valóban, ilyen miniszterelnöki beiktató még tényleg nem volt. Ez az első eset, amikor se politikai, se közjogi értelemben, se írásban, se szóban nem rögzítettek, nem tettek közzé semmiféle kormányprogramot. Abból csak baj van, a számonkérés meg a froclizás. A régi rendszer szerint a programot a kormányalakításra felkért személy terjesztette elő. Ezt a parlament megvitatta, megszavazta, s végrehajtására felhatalmazta a kormányzásra esélyes politikust, a jövendő kormányfőt. Az új alkotmány szövegéből ez a lépés kimaradt, most szembesülünk vele. Így a történet origója a miniszterelnök megválasztása és beiktatása. Erre várunk. Pontosabban a házelnök úrra, aki késik. Neki szabad.
Közben a parlament honlapján feltűnik a szöveg – Semjén és Orbán közös indítványa – a kormányzati szerkezetről, Magyarország minisztériumainak felsorolása. Nézzük is az azonosságokat és a változásokat. Az első: a legfontosabb minisztérium a Miniszterelnökség. Hatalmi joker, mindent visz. Ezt követi az óriás belügy, az EMMI, a földművelésügy, a honvédelem, az igazságügy, „közigazgatási” melléknév nélkül. Új elnevezés a Külgazdasági és Külügyminisztérium. Ilyen a magyar közjogban korábban nem volt. Feltehetően azért hívnák így, mert itt kellene teret találni az új külügyi, külkereskedelmi és baltaügyi zseninek, Szijjártó Péternek. Ő törheti át a kazah sztyeppét Kína irányába. (Lásd: keleti nyitás.) A gazdasági és a fejlesztési miniszter személye és intézménye változatlan. Nyilván, mert jobban teljesítenek.
Orbán izgatott
De vissza a terembe, ahol lassan gyülekeznek a miniszterek. Martonyi látványos türk bajsza balközépen. Neki ez a néhány ülés búcsúszimfónia, már csak pár hétig koptatja itt a bársonyszéket. A szemközti karéjból ül át Navracsics, hogy ráncba szedje a zilált magyar külügyeket, lenne mit tenni. Lapzártakor az egyetlen konkrét változás Trócsányi László jogtudós igazságügyi miniszterként való feltűnése. A kormánynak így kilenc minisztériuma lesz.
A parlamenti patkó megkeskenyedett. Három üléssort a műszakiak kiemeltek, a tér így jóval tágasabb. Egyébként minden maradt a régiben. Balra a szocik csapata komorlik. Szótlanok, a gyászmunka folyamatban, suttogások, félmosolyok. A hátsó sorban, kissé elkülönülve ül Bajnai. Ez van.
A miniszterelnök – rutin ide vagy oda – izgatott. Mint egy rodeóbika, amely előtt nemsokára kinyitják a csapóajtót, hogy bevágtasson az arénába. Nyakkendőjét babrálja, nadrágszíját igazgatja, a mellette ülő Semjén látja el lelki táppal. A háttérben, Orbán körül és mellett, az „Ötök” mosolyognak. Rogán, Szijjártó, Lázár, előrébb Navracsics és Balog. Ez így nagyon nagy emberi erőforrás, teljes a centrális tér.
Tapsok és fanfárok
Kollégiumi társak köszöntik egymást. Kövér üdvözli Ádert és viszont, Orbánt és viszont, Orbán Ádert, Kövért és viszont. Olyan ez, mint a lánc. A páholyokban közméltóságok, társadalmi kategóriák szerint szortírozva. Külön hely a „főpapi páholy”, Erdő Péterrel és a többiekkel. Mint a Kádár-korban. Akkor is mindig keringett a folyosón néhány reverenda. Hátul művészetek, tudományok, bírák, ügyészek, akadémiák. Mindenki itt van, aki számít. A galambőszen is nyughatatlan Fekete György fáradhatatlanul szervez. A papokkal átellenben bensőségesebb a légkör, ott ül a miniszterelnöki család. Asszony, gyerekek, papa meg a többiek, a szertartás így, harmadszorra, szinte már privát ünnep.
Lassan Kövér is megenyhül, mikor a ház 130 igen, 57 nem mellett megnyugtató fölénnyel megszavazza a szobatársat: „Foglaljanak helyet”, mondja megkönnyebbülten, hiába, az ördög nem alszik. Az Index később azt írja: az új parlamenti honlap szerint nem lehet kideríteni, ki lehet az a három kormánypárti, aki nem szavazta meg Orbánt. Nem szeretnénk a helyükben lenni.
De egyelőre szent a béke, fanfárok zengnek, a tömeg a téren tapsikol, felszállt a fehér füst, habemus papam. A szoci frakció az eskü előtt felpattan, villámgyorsan távozik. Struccpolitika. Legalább olyan „hatékony” (és tanácstalan) megoldás, mint Mesterházy „nemgratulálása” Orbánnak a választási éjszakán. Másrészt a helyzet lelkileg nehezen kezelhető: beszédében a miniszterelnök őket fogja ekézni. Nehéz cölöphöz kötözve állni és a nyílzáporra várni. És az érkezik is menetrendszerűen. Az új orbáni politika kulcsszava a „közép” (középosztály, középre tartás, közép-közép) és „a derű” (ilyen országot akar látni). A teremben helyet foglaló urak derűsek is, jelentősen nőtt a képviselői illetmény. Mi viszont egy fáradt miniszterelnököt látunk. Ami frázisban, újrahasznosított aforizmában előadható, azt Orbán megint elsüti. Csak az az ország lehet sikeres, „ahol teljesítmény áll a nemzeti büszkeség mögött”. Aha. „De ehhez erő kell.” Az erő ugyanis a béke záloga. De mielőtt Orbán nagy teret engedne a békének (szerintünk már a szót sem kedveli), közbeszúrja: „A béke nem a háború hiánya, hanem az igazság léte.”
Ha valami a jövőről kihámozható, az a miniszterelnök vallomása a vita lényegéről. Mert bár „folytatódik a nemzeti konzultáció”, a választási eredmények Orbán számára azt is bizonyították: a nép ráunt a vitákra. Nem is kellenek ilyenek, vagy ha mégis, csak módjával. Mi az, amiről Orbán szerint nem lehet vitát nyitni? A Fidesz alapértékeiről. A „második rendszerváltás” alapjairól. (Lásd még: „a néphatalom ügyéről nem nyitunk vitát” – Kádár János.) De vitathatatlan a „munkaalapú gazdaság”, valamint az új alkotmány is.
Orbán határvonalat von „két meglévő szélsőség” között. Mert minden, ami a Fideszen kívül áll, szélsőség. Az egyik defetista, honáruló, amely Brüsszel lábai előtt fetreng. (Ez nyilván a baloldal.) A másik bohó, forrófejű kamaszok társasága, akik ajtóstul rontanának a házba. (Jobbik.) Máskülönben jó gyerekek ők. Afféle kedves, aranyos kis radikálisok. A szélsőségeken kívül pedig nincs más, csak a centrális erőtér, amely fekete lyukként szippantja magába a teljes nemzetet. És ezzel végeztünk is. Ennyi lenne a program.
Nem viktorozunk
Menjünk is, irány a tér. A teremben még megy a processzus: sorban állnak a jattoló harcostársak. Simicskó, Zsigó, a nagyágyúk után a kis kaliberek. A Kossuth tér más. Az valóban ujjongva ünnepel. Hétezren lehetünk. Csak miránk néznek ferde szemmel. Mit akarunk, ha némák maradunk? Hát mi nem viktorozunk? De nagy itt a tér, nem kell minket kinézni. Muszáj mindenkinek tapsolnia, emberek?
